Az első házasságom előtt fiatal és tapasztalatlan voltam. Nem néztem, kihez megyek férjhez. Ebből a házasságból született két aranyos kislányom, akikért az életemet is odaadnám még ma is.
A férjem alkoholista volt, és erre ráment a házasságunk. Egyedül maradtam a kislányokkal, akik mindenért kárpótoltak. Teltek az évek, a lányok felnőttek, és egyedül kezdtem érezni magam.
Akkoriban egy áruházban dolgoztam. Észrevettem, hogy egy férfi a szokottnál többet jár vásárolni, hosszan nézeget, meg-megáll beszélgetni. Így kezdődött az ismeretség, amiből később házasság lett. Nagyon boldogok voltunk. A rendszerváltás után üzletet nyitottunk, ami sikeres volt, de nagyon sok munkát megkívánt. Idővel rájöttem, már nincs magánéletünk. Megvolt mindenünk, de az egészségünk megromlott.
A túlterheltségtől veszekedtünk, és egyszer besokalltam. Bejelentettem, nem csinálom tovább. Elvégre mindketten túl voltunk már a hatvanon. Bezártuk az üzletet, és kirándulgatni kezdtünk. Először együtt, aztán külön-külön is. Megbíztam a férjemben, mégis megcsalt. Hagyta magát elbolondítani, és elhagyott engem, elvált tőlem. Ebbe belebetegedtem. Annyira, hogy a pszichiátrián kötöttem ki.
Soká tartott, míg lassan gyógyulni kezdtem. A volt férjem csak élte a világát. Sok pénzt kivett a bankból a tudtom nélkül, a közösen szerzett vagyonból a mai napig sem fizetett ki teljesen.
A gyermekeim, az ismerőseim nem bírták nézni a fájdalmamat, és rávettek, iratkozzak be az idősek egyetemére: négy tagozaton diplomáztam. Több énekkarban énekelek, szavalni járok, sikert sikerre halmozok, és kezdem elfeledni a múltat. Hogy fáj-e a múlt? Azt nem lehet elmondani, mennyire kegyetlenül fáj. Különösen, hogy egy városban élünk mind a ketten. Azt a szeretetet, amit éreztem és érzek mai napig iránta, nem tudom a lelkemből kizárni.
A szeretet, szerelem és ragaszkodás iránta olyan mély gyökereket vert a lelkembe, hogy azt semmivel sem tudom pótolni. Nem haragszom rá, akárhogyan is fáj a múlt. Érzem, a sors neki is visszaadja majd azt, amit velem tett. Idővel rájön, milyen értéket dobott el. Mert a sors visszaad mindenkinek mindent. Jót, rosszat. És a mások boldogtalansága árán senki sem lesz örökké boldog.
Tóth Éva
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
