Kosár Evelin (Padány) csodálatos anyuka. Mindent jól csinált, vitamint szedett, terhestornára járt, és vágyott a baba után, mikor a szerelem hormonjai elárasztották a testét.
Gyönyörű nő, és gyönyörű anya.
– Manapság kevés a fiatal anyuka. Erről mi a véleményed?
– A gyermekorvos mindjárt a korom felől érdeklődött. Huszonhárom vagyok, mondtam. Ő is ugyanezt mondta, hogy nem sok a fiatal anyuka mostanság. Ám én fiatalon szerettem volna anya lenni. Sokan nem akarnak fiatalon szülni, mert 24 órás felelősség egy kis emberkéről gondoskodni. Én nem ítélkezem azok felett sem, akik nem szeretnének gyereket, hiszen a gyerek nem csomag, amit otthagyhatunk. Szerintem senki sem születik anyának, inkább azzá válik. A szülőasztalon a nővérke megkérdezte, hogy milyen anyának lenni. Nem tudtam válaszolni. Az anyai érzések nem jönnek egyik pillanatról a másikra. Nekem legalábbis nem jöttek. Most, hogy már 6 hónapos a fiam, jövök csak rá, hogy nekem ő a mindenem. Anyának lenni – fiatalon vagy kevésbé fiatalon – sok lemondással jár. Ettől kezdve nem te vagy a főszereplője a saját életednek. A gyerek osztja be az idődet, nem azt teszed, amit szeretnél, hanem azt, amire neki van szüksége. Eget rengető változás! Ám én szeretem, hogy nem vagyok egyedül.
– Volt valami nevelési elved, amit már az elején megfogadtál? Hogy szoptatni fogod a fiad, vagy például sose adsz neki Coca-Colát?
– A nevelés megosztja az anyukákat. Én még nagyon az elején vagyok. Nálam most egyetlen vezérelv van: egy újszülöttet nem szabad sírni hagyni. Ő csak ezzel tudja jelezni, hogy valami nincs rendben. Nincs olyan, hogy majd abbahagyja. Mi, felnőttek baj esetén a telefon után nyúlunk, hogy segítséget hívjunk. A kisbabának nincs telefonja. Kilenc hónapig egy test voltunk: csak ő és én. Hallotta a hangomat, a szívdobogásomat, és együtt mozogtunk. Ezt az egységet nem lehet egy pillanat alatt szétszakítani. Az első pár hétben még sokat vágyik ránk, és igazából mi is rá. Sokszor azért nem tudják a nők a gyerekágy idején, hogy mi is a bajunk.
Mára kitolódott a szülés ideje. A lányok először tanulni, kicsit dolgozni akarnak, hogy a saját lábukon is meg tudjanak állni, hogy aztán az élet minden öröméből részesülhessenek, ne legyenek a négy fal közé bezárva és kiszolgáltatva. Mert a gyerek hamar kiröpül, megnő, s egy képzettség és munka nélküli anyuka élete nagyon nehéz. Vannak, akik nem ijednek meg, és ha támogató család áll mellettük, mindhármat győzik – a munkát, a szerelmet és a gyereket is. Ők a fiatal anyukák.
– Tudsz szoptatni?
– Igen, még mindig szoptatok. Mikor nagymamám felhívott a kórházban, a második kérdése az volt: tudok-e szoptatni? A régi anyukák tudták, hogy ez milyen fontos. A harmadik napomon a kórházban már patakokban folyt a tejem. Azt mondták, hogy szerencsés vagyok. Leszívtam a pangó tejet, hogy ne csomósodjon be a mellem, és büszkén átadtam a nővéreknek. „Nővérke, én nem tudok szoptatni” – hallatszott be nemegyszer a folyosóról. A Facebookon két jó, szoptatást támogató csoport van. Az egyik a Felvidéki szülészettámogató közösségi csoport, a másik a Szoptatást támogató csoport. Rengeteg segítséget nyújtanak itt a szakértők és az anyukák. Még a csapból is az folyik, hogy ha a szülést kibírtad, akkor mindent kibírsz. Nekem könnyű szülésem volt, de a szoptatás nagyon fájt! Én, balga, azt hittem, hogy tudok szoptatni – és hogy a fiam is tudja, hogyan kell. Egyikünk sem tudta. Ha sokáig cumizik a cicin a baba, kisebesedik a mell. Nem szabad félórákat a mellen tartani. Csak ezt nekem senki sem mondta, a kórházban sem. Három hónapon keresztül fájt a mellem. A szoptatások alatt végig a fiam tekintetét vizslattam, ő adott erőt, hogy kitartsak. Mostani eszemmel rögtön szoptatási tanácsadóhoz fordulnék. Nem kell félni, házhoz jön! Ez azért fontos, mert a hathetes gyerekágyas időszakban nem vágyik az anyuka sehova. Én se vágytam.
– Mit tud egy tanácsadó?
– Mielőtt Ági megérkezett, anyukám hozta a mellkalapot, hogy próbáljam ki. Nem haragudtam rá, hiszen csak segíteni akart a kanapén zokogó lányán. Összeszorított fogakkal, de kitartottam. Mikor Ági megjelent, már rettentően nézett ki a mellbimbóm. Ám Ági reményt adott. Megnézte Samu technikáját, ellenőrizte a nyelvét, és lelkileg támogatott. Nemcsak abban az egy órában, míg konzultáltam vele, hanem bármikor, mikor úgy éreztem, hogy vége, feladom. Nem szerettem volna, de a háromhetes növekedési ugrásnál (mikor a baba egyre többet szeretne szopizni, egyre több tejre van szüksége) cumihoz kellett nyúlnom. Aznap az ágyon ülve már vagy huszadjára tettem a csúnyán hiányzó mellrészre a fiam. Tudtam, ha most nem adok a nyöszörgő fiamnak cumit, abbahagyom a szoptatást. A mellem szerencsére rendbejött, s később, ha huszonnégyszer akart a fiam a legközelebb lenni az anyukájához, imádattal elégítettem ki a vágyát. Hiszen csak rám számíthat. Neki nincs más, csak én.
– Olyan boldog, olyan kicsattanó vagy. Az ember nem is gondolná, hogy a terhességed nem volt egy diadalmenet...
– Az orvos az első ultrahangvizsgálat után – Down-szindrómára gyanakodva – genetikushoz küldött. Ott volt a nagy kérdés: Megtartani vagy elengedni a babát? Én vágytam az anyaságra. Egész eddigi életemben arról ábrándoztam, mit fogok majd enni, mit fogok majd csinálni. Mindig egészségesen éltem, sportoltam. „Szépen fejlődik, viszont nem látom az orrcsontját. A tarkóredő határértékű. Nem mondom biztosra, de felmerül bennem a Down-szindróma gyanúja” – mondta az orvos az első ultrahangvizsgálaton. Down-kór? Fiatalon, nem dohányzóként. Hiszen szedtem a vitaminokat. Azonnal időpontot kértünk a genetikushoz, aki Pozsonyból jár le heti egyszer egy helyi magánklinikára. Csak akkor eredtek meg a könnyeim, mikor kiértem az épületből. Hazafele a leletemet vizsgáltam. Egy lennék a 3000-es statisztikai átlagból, akinek Down-szindrómás gyereke születik?!
– A genetikushoz az anyukámmal és a párommal érkeztem. Örült nekünk, hiszen minél több vér szerinti családtag csatlakozik, annál könnyebb a döntés. A családunkban van Down-szindrómás gyerek. Az orvos mindjárt nyugtázta, hogy a hajlamot csak a nők viszik tovább. És anyu unokatestvére férfi. Érdekes módon inkább arra a verzióra hajlott, hogy a babám nem sérült. Végül feltette a kérdést: „Megtartanák, ha a további vizsgálatokból kiderülne, hogy genetikailag beteg a baba? Persze, vannak szülők, akiknek ez nem kérdés, hiszen egyes vallások tiltják az abortuszt.” Mindhárman egymásra néztünk, és én végül kimondtam: nem. Amint bebizonyosodik, hogy a babám sérült, elengedjük. Másnapra egy CVS-vizsgálatra jelentkeztem be: egy vékony tűvel a hasfalon keresztül mintát vettek a méhlepényből. Persze, erről is kérdezhettem volna a konzultáció során, de addig még csak nem is hallottam ilyen vizsgálatról. A vetélés kockázata egyszázalékos... Egész este az internetet böngésztem.
– Féltél?
– Nem féltem. Álltam elébe minden vizsgálatnak. Nekem csak a kisbabám volt fontos, s tudni akartam, hogy egészséges-e. Margóra megjegyzem, hogy senkinek nem beszéltem róla, nem akartam mondani, hogy a kis szívdobbanásait majd én szakítom meg. Nem voltam rá képes. A biopszia megtörtént, én pedig tűkön ülve vártam az eredményt. Végül az ímélek között ott állt az üzenet: „A genetikai vizsgálat során túl sok anyai sejt jutott a mintába, így nem volt sikeres a mintavétel. A magzat neme viszont kisfiú.” Lesokkoltam. Nincs eredmény? Mi legyen a következő lépés?! Ám a második ultrahang során sem stimmelt a baba orrcsontjának a hossza. „Megvárjuk a második véreredményt, és ezek után dönteni kell még egy vizsgálatról” – jelentette ki az orvos. Emlékszem, szép, napsütötte reggel volt. Anyuval a teraszon üldögéltünk, és csendben bizakodtunk, amikor megcsörrent a telefon. „Sajnos beigazolódott a gyanúnk. A véreredmény azt mutatja, hogy további vizsgálatokat kell végezni.” Akkor már egy agyonhasznált rongy voltam. A doktor úr elmondta, hogy majd minden ugyanúgy, ugyanazzal a hasátszúrós módszerrel megy végbe, mint az előző vizsgálatnál. A 16. hétben kezd csak elég mennyiségű magzatvíz lenni egy ilyen amniocentézises mintavételhez.
Négy teljes hét bizonytalanság következett, s utána további hetek. Közben mindenki, főként a nagymamám minden egyes nap megkérdezte, hogy van-e már eredmény. Idegeskedni nem szabad, hiszen attól is el lehet vetélni... Négy hónapig úgy voltam, hogy semmi sem biztos.
– Hogy lehet ezt kibírni? Eltereli róla az ember a figyelmét?
– Nem akartam nagyon kötődni a babámhoz, éltem csak bele a világba. Pokoli nehéz volt, de akkor nyitottuk meg a párommal a bárunkat, és én belevetettem magamat a munkába. A legjobb terápia a munka: ezt azóta is vallom. Az eredményt szintén ímélben kaptam meg. „Az amniocentézis eredménye a következő: fiziológiailag negatív.” Rögvest a telefonomhoz nyúltam, és felhívtam a doktor urat, hogy ez mégis mit jelent. És kimondta! Végre kimondta, amit hallani akartam. A születendő gyermekem genetikailag egészséges. Azért hangsúlyozom ki, mert ez nem azt jelenti, hogy teljesen egészséges. Az orvosok mindig félnek bizonyosat mondani. Hiszen egyéb testi rendellenességei még lehetnek a babának, melyeket az elkövetkezendő hónapok ultrahangos vizsgálatai szűrnek majd ki. Ám a lényeg rendben volt! A gyermekemet nem kell úgy megszülnöm, hogy ezzel mindjárt el is veszem az életét. Bizony, akkorra már nem csak sima terhességmegszakításról lett volna szó. Akkor már meg kellett volna szülnöm egy genetikailag beteg kisfiút.
– Ha az ember ilyen szakadékba esik, utána már csak hegynek felfelé vezethet az út...
– Kiderült, hogy a babám „könnyű súlyú”. A terhességem alatt egészen a finisig mindössze kilenc kilót szedtem fel. Ahogy nagymamám mondaná: ilyen fajta vagyok. A 27. heti ultrahangnál elkezdtem nyitódni. Így egy hónapon keresztül progeszteron kúpokat kaptam, hogy ne induljon meg a szülés időnap előtt. A fiam november 23-án jelezte, hogy a világra kéredzkedik. Emlékszem, mennyire idegenkedve indultam a kórházba, pedig akkor már egyperces fájásaim voltak. Még azon az estén makkegészségesen világra jött a fiam, 3760 grammal (nem is kis súly, ugye) és 52 cm-rel. Csodás szülésem volt, két óra alatt vége lett. Utána rögtön a mellkasomra helyezték a babát. Ez a pár másodperces bőrkontaktus olyan hormonokat szabadít fel, ami megkönnyíti a szoptatást, a méh visszahúzódását. Honnan tudom mindezt? Hát Gabitól, a szülésfelkészítőmtől, akihez tornázni jártunk.
– Azt mondják, mindennek megvan az előnye. Azért jó fiatalon szülni, mert egy fiatal anya hamarabb feldolgozza a negatív élményeket, nem szív mindent mellre? Ezt hogy látod?
– Nem tudom. Én senkire sem haragszom, az orvosom nagyon lelkiismeretes ember volt, és a nővérek is aranyosak voltak velem. Hálás vagyok a páromnak, a családomnak, hogy mindvégig mellettem álltak. Egy pillanatig sem éreztem, hogy magam vagyok. És a fiam! Nos, ő egy nagy harcos. Életem végéig mesélni fogok neki erről a nehéz és rögös útról, amit közösen jártunk végig. Buzdítás lesz neki az életben, hogy soha ne adjon fel semmit, küzdjön és bízzon.
