A lassú folyású vizek partjai mentén vagy a lápos, mocsaras területeken télvíz idején sem voltak tétlenek a férfiak. A nádvágás kemény fizikai munkát jelentett, s mire elfogyott a nád a határban, a munkálkodók ruhatára is megfogyatkozott: a nád bizony megette a nadrágjukat. Mára a nád már kiment ugyan a divatból, azonban Bősön még találni olyan férfiakat, akik értik a nádvágás mesterségét.
Napos, de annál csípősebb a reggel, mikor a megbeszélt helyen összefut a kis társaság: mai kísérőnk, Fekete Zoltán erdész, Jaroslav Profant, az egykori bősi nádvágók vezetője, valamint Brožek Iván és Norbert, vagyis apa és fia. Iván igazi dunai ember, a nádvágással még gyerekként ismerkedett meg.
– Szélcsend van, ennél jobbat nem is kívánhattunk volna magunknak – jegyzik meg tömören. – Esőben, nagy hóban nem lehet nádat vágni.
Rövid megbeszélés következik a helyszínt illetően, végül arra jutunk, hogy a Feketeerdő mellett, a Bugyogónál lesz ma legjobb a munka. Míg kísérőnk társaságában a terepre érünk, megpróbálkozom a rejtély megfejtésével: miért Bugyogó a Bugyogó?
– Hát, mert ez a terület úgy 1–1,5 méterrel alacsonyabban fekszik a közvetlen mellette eső földeknél, így itt a talajvízszint is magasabban van, könnyebben utat tör magának – vágja rá Zoltán rögtön. – Az ilyen részeket nevezik laposnak. Ennek a területnek a kisebbik része a Kisbugyogó, a másik meg a Nagybugyogó. (Hát, biztos tehetek róla, de nekem a bugyogóról nem a víz jutna eszembe!)
Aztán Zoltán tovább sorolja a dűlőneveket, melyeket a bősiek máig őriznek. Szóba kerül a Hamartag, a Nagytag, az Árokhát, a Füzés-ér, a Zúgó és a Cőge. Hihetetlen, hogy ahol nekem szinte minden egyforma, ott az avatott szem jól tájékozódik. S a régiek bizony ismertek minden bokrot, kiszögellést és ágvizet!
Meg persze, mikor a nevek születtek, minden földdarabnak megvolt a gazdája, nem úgy, mint manapság. A földek jó részét külföldiek vásárolták föl, ahogy azt a helyet is, ahova most igyekszünk. A nád a vizes területeket kedveli – a dán parasztok azonban ezt a náddal benőtt területet is megpróbálták termelésre fogni. Felszántották, de sokra ugyan nem jutottak vele.
A nád egy gazdag, szerteágazó gyökérzettel rendelkező fűféle, mely nem adja meg könnyen magát, így a felszántott területeken újra ő lett az úr. Csak a járás esik már nehezebben a náddal sűrűn nőtt hantokon.
A helyszínen előkerülnek a rövid nyelű nádvágó kaszák, s a munkások gondosan megélesítik eszközeiket. Hogy jobban menjen a munka, annak, aki az anyósülésen ül, jár egy kis házi kedvcsináló is. Ezután apa és fia szorgos munkának lát: bal kezükkel nyalábolják a nádat, a jobbal pedig sújtanak a növény tövére. Vagy épp fordítva, attól függően, kinek melyik keze az erőssége.
– Ilyenkor még különféle gyomnövények és az előző évi, ún. avas nád is keveredik a szálak közé, ezért a végén majd kihúzzuk a nádat, hogy az szép tiszta legyen – mondják. – A nádvágás nagy odafigyelést igényel: az éles szerszám könnyen balesetet okozhat. Nem ritka, hogy felsérti az ember ruháját, beleáll a gumicsizmájába, sőt, meg is sebzi használóját. Volt, hogy mire a munkás kijött a nádból, csömcsögött a vér a csizmájában. Erre a munkára mondták régen, hogy megette a nadrágot: annyi lyuk került rá munka közben, hogy teljesen tönkrement – mesélik nevetve. Nem szeretném senki figyelmét elvonni a munkától, így inkább Profant úrhoz fordulok, aki annak idején a kitermelést irányította.
– A nádvágást Bősön azért kezdtük el, hogy a helyi faiskolában lévő csemetéknek árnyékolókat készítsünk. A helyieknek nem volt ismeretlen munka, emberemlékezet óta foglalkoztak vele. Jó nádvágók éltek itt, főként a faluszigetiek voltak ügyesek – kezdi a beszélgetést a szakember. – A környéken sok a lapos, így a nád is szeret errefelé. Az aratást akkor lehet elkezdeni, ha lepörög a nád levele, ez úgy december–január környéke. És addig lehet dolgozni, míg újra nem kezd hajtani. Mi csak kézi erővel vágtuk a nádat, az év többi részében pedig a feldolgozással foglalkoztunk.
– A megtisztított nád egy részéből laza szövésű stukatúr készült, melyet jó hőszigetelő képessége miatt a vakolat alá használtak. A sűrűbb nádszövetet dekorációs célokra lehet felhasználni, de azelőtt kerítés gyanánt is megtette. Nádtetőket is készítettünk, egyhez vagy 300-400 kéve is kellett.
– Az ügyesebb nádvágók naponta akár 20 kévényit tudtak learatni. Szigorúan adott volt a méret: a nád aljától számított 15 centiméteres magasságban a kéve átmérőjének pontosan 101 cm-nek kellett lennie. Ez körülbelül akkora, mint amit egy felnőtt férfi át tud ölelni.
A kézi aratás jóval költségesebb a gépinél, azonban a terület túl kicsi ahhoz, hogy megérte volna gépesíteni. Sosem tudtunk volna az olyan nagy termelőkkel versenyezni, mint Magyarország.
– Így hát maradtak a vadászok! – veszi át a szót Zoltán. – Jómagam ragaszkodom ahhoz, hogy az általam gondozott etető tetejét náddal fedjem be. Igaz, hogy többet kell törődni vele, de természetes anyag, s ha már megterem körülöttünk, hát használjuk is fel! Szerencsére a vadászok közül többen gondolkodunk így. A most levágott nádat is az etetőkhöz használjuk majd fel. Egyébként a nádnak jót is tesz, ha gondoskodnak róla. Az a terület, amelyet most Ivánék kitisztítottak, jövőre jobb minőséget terem.
A nádfedeles etető teljesen belesimul a tájba
– Régen, amit nem arattak le, azt felégették, vagy hengerrel lenyomták, hogy a következő évben szebb termést hozzon – meséli, miközben Iván és Norbert hozzálát a kévék kötözéséhez. Ehhez manapság előre elkészített drótot, régebben madzagot használtak. De ha nem volt, a vizes területek másik jellegzetes növényét, a rekettyefüzet hívták segítségül, amit mi csak barkaként ismerünk. A helyiek rakotlának nevezik a bokrot, melynek ágai eléggé rugalmasak ahhoz, hogy csavaró mozdulatokkal kötelet tudjanak készíteni belőle. Az így készült kötő volt a gúzs.
Az összekötözött nádkévékből egykettőre hetyke kúp épül, majd dolga végeztével a kis társaság az út felé veszi az irányt. Nagy meglepetésben van ám részünk: odakinn szeretett séfünk, Bindics Imre (Villa Rosa) vár bennünket, s kondérjában forró gulyás illatozik. Szebb befejezésről álmodni sem lehet!
Ha a kötözéshez nem volt madzag, a bősiek rakotlából (!) csavartak kötelet. Manapság azonban már drótot használnak
