A kompromisszum általában egészséges. Csakhogy van úgy, hogy elegünk van az egészséges dolgokból. Nem érdekel, mit nyertünk vele, inkább azt siratjuk, amit elvesztettünk.
Barátaim, Renáta és József minden vasárnap a szülőkhöz utaztak ebédre. Rántott húsok, finom sültek, porhanyós grillcsibék – Józsi anyukája kitűnően főz. Csakhogy Reni anyukája is jó szakács, de hozzá csak évente kétszer jutottak el. Nem a főztje miatt. Józsi ki nem állhatta az anyósa megjegyzéseit. Így a látogatások megritkultak, Reni anyukája nagy bánatára, de egy idő után Reninek sem tetszett a kialakult helyzet. Veszekedés, vádaskodás és könnyek árán megszületett a kompromisszum: megint felváltva járnak az anyósokhoz ebédre.
Mindenki elégedett lehetett volna, de nem volt. Józsi olyan savanyú képpel ült a kétheti ebédeken, mint aki zöld citromba harapott. A képére volt írva: „Ezt akartad. Itt vagyok. Azt nem mondtam, hogy jól is fogom érezni magam, drágám.” A kompromisszumban nem volt sok köszönet: nemcsak Józsi anyósa sértődött meg, de megharagudott Reni is. Józsi pedig egyenesen tüntetett a saját sértődöttségével. Mert a kompromisszum a viták rendezésének módja – de nem feltétlenül a legjobb megoldás. A valóságban mindig visszalépést jelent, ami senkinek sem szimpatikus.
A síró díva
Egy híresség feladta a karrierjét a családjáért: lett két gyönyörű gyermeke, szerető férje és jó néhány kiló túlsúlya. Zokogott, amikor arra gondolt, ami már nem lehet, és egyáltalán nem érdekelte, hogy cserébe csodás családja van...
A kompromisszumnak van egy érdekes tulajdonsága: mindig nyerünk vele valamit – de egyszersmind veszítünk is. Amiről lemondunk, valahogy mindig nagyobb jelentőségű számunkra, mint az, amit általa megkapunk.
Az alku negatív oldalára összpontosítunk, idegesít, hogy valamiről le kellett mondanunk – és sajnáljuk a lehetőséget, amit feladtunk. Mondok egy példát: valaki 70 eurós fizetésemelést kér, és a főnöke 50 eurót ad. Hiába az 50 eurós emelés, az illető kudarcként éli meg. Úgy gondolja, hogy kiszúrták a szemét 50 euróval. Hogy ez miért van így? Aki megfejti, Nobel-díjat kaphat érte. Sok pszichológus szerette volna megfejteni, ez idáig sikertelenül.
Hasonlóan rosszul reagáljuk le, ha egy utazási iroda a tengerparti bungaló helyett két kategóriával jobb luxusszállodát kínál fel nekünk – a belvárosban... Becsomagoltunk, kivettük a szabadságunkat, hiába, menni kell. Azután sóhajtozunk a luxusapartman erkélyén, hogy milyen szép is lenne egy kis tengerparti házikóban... Vagy: kinézünk egy bézs színű táskát, amit megvesznek előttünk, akkor veszünk piros színben egy ugyanolyat, de azért a bézs, az bézs marad. Vagy...
Végtelenül sok hasonló példa van. Mit tegyünk, hogy csak a jót lássuk, és a rosszat vegyük úgy, mint győzelmi adót. Sajnos nem tudok erre biztos receptet, ahogy a szakemberek sem tudnak. Edzeni kell magunkat. Nem elég szuggerálni a jót, hanem meg is kell tudni élni. Pontosabban: úgy kell megkötni a kompromisszumokat, hogy lehetőleg mindenki jól járjon. Ez a feladat II. Rudolf alkimistáinak való: oly nehéz igazságosan megítélni, ki mennyit áldozott fel a kompromisszum oltárán. A manipulációra hajlamos embernek az a mondat, hogy ”te nem tudsz kompromisszumot kötni” annyit jelenti, hogy a másik fél nem úgy táncol, ahogy ő fütyül.
Káros szerelem
A legnehezebbek a párkapcsolati kompromisszumok. Az anyósos ebédek csak a második vonalban vannak. Az első vonalban felmerülő problémák jóval súlyosabbak. A közösen eltöltött időről, a magánszféráról, barátokról, munkáról, otthonról szólnak – ez már közelharc. A súrlódási pontokon már a kezdet kezdetén nagyokat zökkenünk. Az egyik fél mindig több időt szeretne tölteni kettesben, és idegesítik a futballközvetítések, míg a másik egy kis szabadságot szeretne, több időt tölteni a barátaival, ahogy az boldogult agglegény korában szokott volt... A szerelem rózsaszín tüllfüggönye ideiglenesen letakarhatja ugyan a valós igényeket, de azok nem válnak köddé. S pár hónap múlva újra követelődzeni kezdenek, ráncigálják a szakadós tüllt. Mindkét félben nő a feszültség, úgy érzi, a másik akadályozza terveiben, mozgásában. A végén már kelepcében érzi magát.
Ráadásul ebben a harcban az egyik fél mindig nagyobb hátrányból indul: az, aki jobban szerelmes a másikba... Mert a szerelmes se nem lát, se nem hall, akár egy szakadékba is belezuhanhat. Mondjuk, eddig egész életében szeretett síelni, s most eladja a teljes téli felszerelését, hogy búvárkodhasson, még akkor is, ha klausztrofóbiás, és úszni sem tud. Csak azért, mert a nagy Ő-nek ez a legkedvesebb tevékenysége.
A szakadék semmi jóval nem kecsegtet. Ha egyik fél állandóan visszalép a másik javára, akkor kétféle dolog történhet. Az egyik az, hogy a másik életét fogja élni. Átveszi az érdeklődését, hobbijait, barátait, és mindenben aláveti magát kedvese akaratának. Ez működhet egy darabig, de semmiképpen sem túl hosszú ideig. S mikor szakítanak, vagy mikor a visszahúzódó fél „beérik”, és a dolgokat a maguk valóságában látja, rádöbben, hogy feleslegesen elvesztegette az idejét.
Még akkor sem kerülhetők el a problémák, ha mindkét fél egyformán szerelmes, és egyaránt hajlik a kompromisszumra. Előzékenyek egymással, és nem törődnek a saját igényeikkel – míg össze nem törik a rózsaszín szemüvegük.
Akkor aztán elcsodálkoznak, hogy ilyen a kedvesük. Az az Igazi soha nem dühöngött, ha elbeszélgettem a barátnőmmel az időt, és elfelejtettem kiflit venni... Az a Drága Tündér nem óbégatott, ha szombaton a fiúkkal fociztam, sőt a mezemet is kimosta! Tehát ebből mi is következik? Hogy még akkor, a szerelem kezdetén, amikor kéz a kézben sétálnak a párok, bármennyire is nem tartják helyénvalónak, beszéljenek csak az igényeikről, vágyaikról, álmaikról, napi rutinjaikról, hogy mettől meddig, mit és hogyan. A jól „kidumált” kompromisszum olyan, akár egy baráti szerződés: senki sem érzi magát vesztesnek, mert egyik felet sem sértik, nem használják ki. Ez lenne, persze, az ideális állapot. Csak éppen ilyen alig van.
Minden idő a megfelelő idő
Attól, hogy a pszichológusok szerint nem létezik igazságos kompromisszum, azért még lehet próbálkozni vele. Két amerikai pszichológus, Karney és Bradbury tizenegy éven keresztül figyelt hetvenhét házaspárt. Azok a párok maradtak együtt, amelyek képesek voltak kompromisszumokat kötni még a saját kényelmük árán is, csak azért, hogy a másiknak jobb legyen. Az elhatározás csak az első lépés a sorban. Tényleg egyezségre kell törekedni, nem pedig nyomulni ezerrel: ráerőltetni a saját vágyainkat a másikra.
Ne számítsunk arra, hogy a problémák megszűnnek maguktól is, ha nem beszélünk róluk. Minden igazságtalanság – a kései hazaérkezések, az egyenlőtlen szülőlátogatások, az idegesítő kedvtelések – szépen bebábozódik, akár a káposztalepke lárvái, és alig várják, hogy nemsokára előbújjanak, és szétrágják a családi boldogságot. A kompromisszumok megvitatására minden időpont megfelelő: az első randitól kezdődően az aranylakodalomig. Nyugodtan beszéljék meg a vasárnapi ebédeket vagy a nyaralásokat, hét vagy akár húsz év múltán is. Sem a legyintés, sem a „most már nem fogom őt megváltoztatni” nem elfogadott. A megfelelő idő mindig akkor jön el, ha úgy érezzük, hogy valami nem felel meg nekünk. Egy egész életünk van rá, hogy boldogan éljünk, és a rossz dolgokon sosem késő változtatni.
