Egy női táskában a rúzs, a tükör és a mobiltelefon társaságában egyre gyakrabban ott lapul – egy levél antidepresszáns. Ezek szerint a depresszió lesz korunk nagy járványa?!
Még most is emlékszem rá, mennyire meglepődtem Woody Allen filmjein, amelyekből kiderült, hogy az amerikaiak többet látogatják a lélekgyógyászukat, mint mi a barátainkat (és még fizetnek is érte). Mindannyian frusztráltak, boldogtalanok – és nyugtatókon, gyógyszereken élnek. Ez a hihetetlen világ mára itthon is valósággá vált. Barátaink, rokonaink, munkatársaink mind-mind szednek valami bogyót: depresszióra, álmatlanságra, hangulatingadozásra. Mára már a gyerekek is ezeken élnek. A józan paraszti ész azt diktálja, hogy csak akkor vegyek be gyógyszert, ha beteg vagyok. Így azt kell hogy elhiggyem: néhány év leforgása alatt megbetegedett körülöttem az egész világ!
Mindennapi pszichiátriánk
Már a múlt század hatvanas éveiben felmerült, hogy túlságosan belevonjuk a pszichiátria tudományát a mindennapi problémákba. Minden bajunkra van helyes „orvosi” magyarázat. A pszichiáterek egy része teljesen normálisnak tartja, ha olykor nem viselkedünk úgy, ahogyan azt elvárják tőlünk, vagy mi magunk várnánk el magunktól. Ennek ellenére az olyan megbetegedések is, mint a kisebb neurózisok, melyeket pszichoterápiával sikeresen lehet kezelni, bekerültek a pszichiátriai megbetegedések körébe. A pszichoterápia egy olyan eszköz, amely segíti megelőzni a nagyobb problémát – és gyógyszermentesen is megoldja a bajt. De vajon ki az, aki megosztaná a legbelsőbb titkait egy szakavatott idegennel? Ez már kényes kérdés: ha a legjobb barátnőnket sem avatjuk be, a testvérünknek sem áruljuk el, a papnak nem gyónjuk meg, de még egy ezoterikus gyógyítóval sem merjük alaposan kibeszélgetni, ugyan mekkora az esélye, hogy éppen egy pszichiáternek vagy pszichológusnak fogjuk kiteregetni titkainkat? Egy agyturkásznak? Kizárt dolog! Akkor már inkább „oldjuk” a helyzetet, és ha a feszültség már végképp elviselhetetlen, arra ott vannak a tabletták. Pedig nyugodtan megoszthatjuk a gondjainkat egy szakemberrel, aki már száz meg száz hasonló történetet hallott, és fel tudja állítani a diagnózist. Vagyis meg tudja különböztetni a kóros esetet a még hagyományos úton orvosolhatótól.
Persze, a mély depressziónál már orvosi segítség kell, és nem elegendő a beszélgetés. Gyógyszerekre is szükség van.
„Azt kell hinnünk: megbetegedett körülöttünk az egész világ. Az ember annyira stabillá válik, hogy az már kóros: nem tud szívből nevetni, vagy nem tudja alaposan kisírni magát"
Miért kellene folyton boldognak lenni?
Az ember élete folyamán éppúgy szokott jókedvű lenni (már ha van rá oka), mint rosszkedvű. A rosszkedv még nem depresszió! Az ősember élete jóval egyszerűbb volt, az érzelmek „nem dobálták” fel és le. Ha sikerült a vadászat, és megtömte a hasát, akkor jókedvű és boldog volt, ha kudarcot vallott, és éhezett, akkor rosszkedvű és boldogtalan. A helyzet napról napra változott, ezért egyik hangulat sem uralkodhatott el rajta állandó jelleggel. Ma a mindennapi étel, az alapvető biztonság (nem tépnek szét a farkasok, nem támad meg álmunkban váratlanul egy szomszédos törzs), a kényelmes lakás: mindennapi áldás. Persze, mi természetesnek vesszük, olyannak, ami mindenkinek kijár. És éppen ezért nem esünk transzba tőle, nem okoz különösebb örömet. Lehet, hogy elkényeztet minket az élet? Nem igazán. Mert a másik oldalon az állandó teljesítménykényszer, a boldogság hajszolása állandó stresszben égeti az idegrendszert. A vadászat nem áll le a mamut elejtésével, mert a figyelem máris egy másik célpontra irányul... Állandóan teljesíteni kell. A fogyasztói társadalom másik átka, hogy „kész képeket” vetítenek elénk arról, hogyan kellene élnünk, mit kellene hordanunk, hova utazzunk, hogyan legyünk elégedettek, milyen kellékekre van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk... A fogyasztói társadalom a KELLÉKEK TÁRSADALMA: a még jobb autó, még tágasabb lakás, márkás napszemüveg, reggeli (reklámban mutogatott) zabpehely nélkül kizárt, hogy boldogok lehetünk... És ez az egész, ha végül minden kelléket megszerzünk, csak újabb vágyakat ébreszt bennünk, amiket sosem érhetünk el... Vagy ha mégis MINDENT elérünk, azt a pillanatnyi boldogságot már egyáltalán nem vagyunk képesek élvezni, hisz felsejlik az újabb cél: a szomszéd kertje mindig zöldebb. Légy nyertes, sikeres, trendi! A végtelenségig hajszolhatjuk ezeket a „képeket”.
Pedig a boldogság máshol lakik: a lélek békéjében. Ezt már a régi bölcsek is tudták, nem a mai ezoterikusok fedezték fel. De épp a lelkünkre nem hallgatunk a nagy rohanásban. A régi korok emberei nem voltak mindig boldogok. Sokat dolgoztak, és erénynek számított, ha zokszó nélkül tűrték a csapásokat, elviselték a fájdalmat. Nem vigyorogtak összevissza a nagyvilágba, hogy milyen csodálatos az élet: elfogadták a jót is, a rosszat is. Hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje, mindenkinek kijutott jóból és rosszból is!
Mindörökké csakis vele
Mi azonban mindenből szeretjük a gyors megoldást: a zacskós levest, az instant kávét – és az instant hitet. Ezért ragaszkodunk annyira a gyógyszerekhez is, amelyek nem szűntetik meg a problémákat, de elnyomják a nemkívánatos tüneteket. Azt a hitet közvetítik, hogy „mindenre van megoldás”. Bekapok egy tablettát – és már kész is.
Az orvosok szerint a pszichofarmatikumok három csoportja – az antidepresszánsok, a szorongásokat oldó szerek és az altatók – közül az antidepresszánsok a legkíméletesebbek, a legkevésbé alakítanak ki függőséget. Az antidepresszánsokat szedők nagy többsége – ezzel szemben – nem tudja elképzelni, hogy a „szer” nélkül éljen. Teljesen más helyzet, ha az antidepresszánsokat az orvos valamilyen nehezen átvészelhető élethelyzet feldolgozásának a céljából írja elő (például gyász esetén). Ilyenkor viszonylag rövid idő (hónapok) alatt segít megtanulni élni az új helyzetben, tompítja a fájdalmat, és elviselhetővé teszi a mindennapokat. Az ember megérti, hogy az életnek mennie kell tovább, és akkor már fokozatosan abba is hagyhatja a pirulák szedését. Sokkal rosszabb a helyzet akkor, ha a depresszió lassan, alattomosan nyer tért az életünkben: apró kudarcok, állandó stresszhelyzetek vezetnek fokozatosan hozzá. Az ilyen ember észreveszi, hogy már semminek sem tud igazán örülni, nem érzi rendesen az ételek ízét, idegesítik a boldog emberek. Súlyos esetben naponta gyötri az öngyilkosság gondolata. Ilyenkor az orvos nem tehet mást, mint hogy felírja az antidepresszánst. Eszter elmondta, hogy neki is ezért írták fel a gyógyszert. Hosszú évek teltek el azóta. Elektrosokk-terápiára is vállalkozott volna, de az ő esetében ez nem segít. Ha néhány hétre (orvosi felügyelet mellett) kihagyja a gyógyszert, tünetei kiújulnak. Nem adja fel, mert gyereket szeretne, és a terhesség alatt nem ajánlott semmiféle gyógyszeres kezelés...
Bipoláris zavar
Mindenki volt már végtelenül elkeseredett és határtalanul boldog. A két szélsőséges érzés eléggé kibillent az egyensúlyunkból, de nem leszünk tőle betegek. A bipoláris depresszióban szenvedők helyzete más: ők egy ideig depressziósak, majd következik egy mániás fázis, amikor nincsen számukra lehetetlen. Ilyenkor nem érzékelik a veszélyt és mi tagadás, a realitást sem!!! Pörögnek, szervezkednek – élnek ezerrel. Világ körüli utat szervezhetnek, vagy egy hét alatt meg akarják váltani a világot. „Hirtelen felindulásból” eladják a lakásukat, hogy másnaptól kiköltözzenek a szűz természetbe. Aztán egyszerre minden kaotikussá válik körülöttük – és ismét depresszióba esnek. (Az alkotótevékenységet folytatóknak nem ismeretlen a feldobott alkotófázis és a kiüresedett, „nincs mit mondanom” időszak. Ez a túlfeszített, ihletett pillanatok ára. De vigyázat: ez az alkotó, kreatív „állapot” nem azonos a mániás depresszióval!) A mániás fázis miatt a betegnek hangulatstabilizáló gyógyszert kell szednie. Ennek is van hátulütője: az illető annyira stabillá válik, hogy az már kóros. Nem tud szívből nevetni, vagy nem tudja alaposan kisírni magát. Gyakran lehetetlen elhagyni a gyógyszereket, mert akkor a tünetek újra megjelennek. Marad a gyógyszer – és a „túlharmonizált” személyiség, akinek (a gyógyszerek) letompították érzelmi megnyilvánulásait.
Hol a határ?
Nagy felelősség meghúzni a határt, hogy melyik az az eset, amelyiket még gyógyszerek nélkül is meg lehet oldani, és mikor van feltétlenül szükség a gyógyszeres kezelésre. Kétségtelen, hogy a pszichofarmatikumok a mai világban indokolatlanul gyakran kerülnek használatba. A pszichológus, majd a pszichiáter hiába mondja, hogy változtassuk meg életünket, szokásainkat, váltsunk munkahelyet, határozzuk meg saját értékrendünket, dolgozzunk kapcsolatainkon, helyesen és egészségesen étkezzünk, és töltsünk elegendő időt a friss levegőn. Egy tabletta jóval vonzóbb megoldás, és jóval egyszerűbb is. Ha úgy érezzük, hogy borotvaélen táncolunk, még visszafordulhatunk, de ha „elszakad a cérna”, akkor már nincs visszaút! Csak a gyógyszerek segítenek. Az volna az ideális megoldás, ha még az elején „kezelésbe vennénk” a problémát, mert a baj megelőzése mindennél fontosabb. Azt hisszük, a lélek (ami ilyenkor megbetegszik) csak úgy eredendően létezik. Az orvostudomány viszont azt tartja, hogy a lélek – az agyunk terméke!
Tehát ha az agyunkat karbantartjuk, akkor nem kell félni a lelki betegségektől!
Fontos a megelőzés
Agyunk „karbantartása” a lehető legegyszerűbb dolog a világon, ráadásul mindenki ismeri a módját: csak a jó gondolatokat engedjük magunkhoz, jó kapcsolatot ápolunk a közeli emberekkel, megtanulunk kikapcsolódni, relaxálni, olvasgatni – és elgondolkodni a benyomásainkon, azon, mi történik velünk nap mint nap. A depresszió legjobb ellenszere a mozgás! Még az is „helyrebillentheti” hangulatunkat, ha felkelünk a karosszékből – és rendet rakunk a lakásban. A rendszeres sportolás is eredményhez vezet. A depresszív életérzést (vigyázat, nem a klinikai depressziót!) garantáltan elkergeti a heti háromszor félórás intenzív mozgás. Legyen az torna vagy gyors séta, amelyik kellően kifáraszt, és felgyorsítja a vérkeringést. A lényeg: csak annyira szuszogjunk utána, hogy még tudjunk beszélni. A súlyos depresszióban szenvedők életminőségét is javítja egy kis séta a szabadban, de nekik, sajnos, emellett a gyógyszert is szedniük kell.
Varga Klára
