Tavaly egy szép karácsonyi kép jelent meg a Facebookon. Civil kép volt, egy háziasszony ünnepi asztalt terített rajta: hófehér abrosz, kristálypoharak, fényes gyertyatartók, csillogó tányérok, evőeszközök. Azután jött a sokk. A pazar asztalnál ott ült az apuka klottgatyában, atlétatrikóban, mellette a két gyerek foltos pólóban. Mellettük az anyuka tyeplákiban. (Fordíthatjuk mackóruhára is, de a mi tyeplákinknak egyetlen más nép sem alkotta meg a hasonmását: ez kivételesen honi termék.)
– Valamikor régen jártam egy fiúval, az első szerelmem volt – mondja Niki. – Nagyon tetszett nekem az a srác. A randira mindig vasalt ingben, sötét farmerben jött. Egyszer meghívott hozzájuk. Amikor becsengettem, kék susogósban nyitott ajtót. Aztán megjelent az apukája – elnyűtt kék melegítőben. Én ezt a látogatást nagyon komolyan vettem, hisz akkor mutatkoztam be a szüleinek, ezért a Zarában új koktélruhát vettem. Úgy éreztem magam, mintha a holdról pottyantam volna közéjük. A melegítő mindent elrontott.
A házi ruha legbenső énünkről árulkodik
Az otthon viselt ruha, amely a biztonságot jelképezi, amelyet kényelmesnek érzünk, amely a komfortzónánk kiterjesztése – mindennél többet mond el rólunk. Az otthoni ruha kifejezi, milyenek vagyunk, mikor a miéink között vagyunk. A társasági öltözet pedig azt mutatja, aminek látszani akarunk.
Nikinek van egy másik története is.
– Egyszer elmentem egyik osztálytársamhoz. Az ő anyukája otthon bugyiban járt. Nem akartam hinni a szememnek. Az én anyukám otthon mindig kényelmes, de szép tiszta ruhát hordott, a nagymamám pedig vasalt kötényt kötött, amikor nekiállt főzni.
A háziruha-szokások otthoni neveltetésünkből erednek. Ha a szüleink agyonmosott pólóban járnak otthon, valószínűleg mi is azt fogjuk hordani, ha saját kuckónk lesz. A mackóruha a szűkös ötvenes-hatvanas éveket idézi, hozzátartozott a szürkeséghez, a sorbanálláshoz és a gyári egyenbútorokhoz. A világ azóta sokat változott, de a mackóruha maradt.
Öltözködés és önbecsülés
Nemrégiben egy színésznővel akartam interjút készíteni, de csak telefonon keresztül volt hajlandó nyilatkozni. A beszélgetés siralmasra sikeredett – mosatlan hajjal, pecsétes blúzomban sehogy sem tudtam ráhangolódni az ünnepelt sztár stílusára. Szurtos Hamupipőkének éreztem magam…
Házi ruhánk kihat az önértékelésünkre is. Mónika meséli:
– Amikor gyermekgondozási szabadságon voltam, egész nap pizsamában voltam. Előfordult, hogy a boltba is abban szaladtam le, csak rákaptam a kabátot. Majdnem ráment a házasságom.
Hát igen. Hová tűnt az a franciás sárm, ami lány korában a férjét megigézte? A divatdiktátorok nemigen foglalkoznak a házi öltözetekkel. Csak azt a tanácsot adják, hogy olyan ruhát hordjunk otthon, amiben bárkinek (és bármikor) ajtót nyithatunk. A pszichológusok mondják: önmagunk és családtagjaink iránti tiszteletünket fejezzük ki azzal, ha szépen vagyunk felöltözve.
A rendes házi ruha azt mutatja, hogy szeretjük magunkat, és elégedettek vagyunk. A rendetlen frizura, a piszkos köröm, az ápolatlan arcbőr és a hányaveti ruha mind azt mutatja, hogy nem akarunk időt szánni magunkra. Nemtörődömök vagyunk – nem tiszteljük még saját magunkat sem. Az elhanyagolt külső, persze, arról is árulkodhat, hogy belefáradtunk a túlélésért folytatott mindennapos küzdelembe. Vagy csak magába az életbe... A fiatalok csak tengenek-lengenek, könnyen szerzett pénzről álmodnak. A kismamák pedig már huszonhat évesen úgy bámulnak maguk elé, mintha semmit se várnának az élettől.
A meglazított fűző
A házi ruha akkor volt igazán fontos, amikor a szűk, kényelmetlen ruhák voltak divatban, és korlátozták az embert a mozgásban. A 19. század második felében a nők hatalmas abroncsokat viseltek, felsőtestüket fűző szorította össze. Ezek a ruhák csodálatosak voltak, de kényelmesnek egyáltalán nem lehetett nevezni őket. A magasabb társadalmi osztályokba tartozó nők ráadásul naponta háromszor öltöztek át. A reggeli „ruhák” meleg anyagból készültek: reggel még hidegek voltak a magas mennyezetű szobák, és nem volt könnyű kifűteni őket.
A 18. században a hölgyek köntöst hordtak otthon, ami laza, dúsan díszített pongyola volt, csipkés-fodros alsószoknyával és ráncolt ingujjal. Készülhetett apró virágos selyemből: ez volt a múlt század húszas éveinek otthoni divatja. Ízléses volt, és öltözködési kultúráról árulkodott.
Kétféle otthoni ruhát különböztettek meg – munkára és pihenésre valót. Régen a házimunkához a nők egyszerűbb ruhát hordtak, és kötény viseltek hozzá. A pihenéshez megfelelt a szépen megvarrt, ráncolt pongyola vagy a bő nadrág kabátkával, amelyet széles szalaggal kötöttek át derékban (hasonlított a tökéletes szabású pizsamához). Flanelból, bársonyból vagy szaténból készült, téli változata bélelt volt. Otthonra a férfiak is átöltöztek, az ő viseletük a mintás szaténból vagy bársonyból varrt házikabát volt, amelyet az ing fölé vettek fel, nyakukba pedig selyemsálat kötöttek – az elegancia otthon is kötelező volt.
Ezek a szép szokások akkor szűntek meg, amikor az lett a mindenható kurzus, hogy otthon első számú a kényelem. Otthon senkinek nem kell megfelelni! Azóta nem is felelünk meg, még saját magunk színvonalának sem. Otthon, a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar. Például tyeplákit visel, s a lábát felrakja az asztalra...
