Egyre nagyobb a szakadék a gazdag és a szegényebb rétegek között, azaz azok között, akik mindent megvehetnek, illetve azon szülők között, akik szinte semmit sem vehetnek meg a gyerekeiknek. Másrészt az igények is változtak: a mai gyerekek többet akarnak.
Már nem elég, ha a nagymamák saját kezűleg kötött pulcsit, ne adj' isten zoknit vagy harisnyát adnak ajándékba; a karácsonyi mézeskalács is ott szárad meg a fán. Ma már márkás cipő kell, meg mobiltelefon, s a gyerekek azt gondolják: aki a „cuccok” versenyében lemarad, az menthetetlenül kimarad a Boldog Élet nevű játékból.
„Egy kilencéves és egy hat hónapos kisfiú anyukája vagyok – írja Anna Párkányból –, a harmadik törpikét (aki nem volt tervezett baba), még a hasamban hordom. Imádom a gyermekeimet. Az anyagi helyzetünk azonban annyira nehéz, hogy sokszor elgondolkodom: elég lesz nekik ennyi? Elég, ha esténként az iskolás olvasókönyvből olvasom a mesét a fiamnak, mert másra nem telik? Elég, ha a csillagokat nézzük az ablakból, mert DVD-re már nem jut? Sokan mondják, hogy a legértékesebb, amit a szülő gyermekének adhat, ő maga, vagyis az együtt eltöltött idő. Kisfiam szemében mégis azt látom, hogy majd eleped a méregdrága legóért…?”
Hát igen, jó kérdés. Első pillanatban az ember rávágná: hát persze hogy elég, anyuka! A nevelésben a jellemerő a legfontosabb. Az Ön gyermekei biztosan nem lesznek mihaszna, elkényeztetett felnőttek. A kép szép: a szegény családból származó tehetséges emberke túlnő társain, és szédületes karriert fut be… A kép mesés – éppen ezért ritkán igaz. Mert bizony ritkán tudjuk elmagyarázni egy gyereknek, hogy igen, a többségnek van mobilja, dögös farmerje, zsebpénze, meg még jut az osztálykirándulásra is – csak neki nem. Neki mindezek nélkül kell élnie, boldogan. Miközben körülötte minden azt harsogja, hogy éppen ezek a „mihaszna” dolgok jelentik a boldogságot.
Kincs, ami nincs
Erikáéknak nap mint nap szembesülniük kell azzal, hogy nem tudnak mindent megadni két lányuknak, a 13 éves Erikának és a 10 éves Deniszának. Erikáék az édesanyja másfél szobás lakásában élnek. Hatan, mert ebben a pillanatban még velük él az unokaöcs is.
Erika epilepsziás, nem kap sehol munkát, az unokaöcs pedig finoman szólva nem szívesen száll be a közösbe. A lakásban jelenleg kikapcsolták az áramot, és nincs meleg víz sem. Fával tüzelnek, Erika az ebédet a kályhán főzi meg.
– A szegénységet főleg a nagyobbik lányom sínyli meg – mondja Erika. – Ő nagyon szégyelli magát, hogy nélkülöznünk kell. Jó tanuló, egy „elit osztályba” jár, gazdagabb gyerekekkel. Szeretne hasonlítani rájuk: szeretne csinosabb ruhákat, mobiltelefont, már ahogy a mai gyerekeknél járja. Még soha senkit nem hívott meg hozzánk… A kisebb, Denisza nyugodtabb természet. A havi apanázs nem sok mindenre elég. A pénzt gondosan beosztom, mégis minden hónap végén kölcsön kell kérnem az anyósomtól. A legtöbb pénz az élelmiszerre és a tüzelőre megy el. A legrosszabb a tanévkezdés. Ilyenkor mindig kölcsön kell kérnem. Vannak, akik adnak – kamatra. A maradék pénzünk tehát a kölcsönök visszafizetésére, a tanszerekre és egyéb, nem várt kiadásokra megy el.
– A lányok ebédre sem járnak, mivel nem tudjuk fizetni. A ruházkodást szerencsére meg tudjuk oldani: nagyon sok szép ruhát kapunk az ismerősöktől, barátoktól. Cipőt, papucsot, kabátot mindig a kínai üzletben veszünk. Egyébként mindkét lányom megértő, nem követelőznek. Tudják, milyen helyzetben vagyunk. És amikor valamit veszek nekik, lett légyen az bármilyen apróság – hatalmas boldogságot látok az arcukon. Mindketten szorgalmas, kedves lányok, jó tanulók, a diáktársaik, a tanáraik szeretik őket. Sőt, a tanárok gyakran kisegítenek minket. Azt javasolják, hogy a lányok tanuljanak tovább. Én azonban nem tudom, mi lesz, mert a taníttatásukat nem bírnánk fizetni…
A fodrásznő Beáta elvált, egyedül tartja el gyermekeit, akiket – ellentétben Erika gyerekeivel – bizony csúfolnak az iskolában.
– Néha azt mondom, a gyerek olyan, mint a pénznyelő automata. Az iskola a bőrt is lehúzná az emberről. Tanszerek, nyelvkönyvek, más segédeszközök, tornacipő, ebédjegy, szülői munkaközösség, sítanfolyam, erdei iskola, különórák és a jó ég tudja, mi minden. Melinda szalagavatója egy vagyonba kerül… Emellett fizetni kell a napi buszjegyet is (beutazó), amihez jön még a zsebpénz. Mindig van nála apró, de csak vészhelyzetben veheti elő. Mobilja van, de csak kártyás. Természetesen egy fiatal időnként szórakozni is szeretne. Ilyenkor fizetni kell a belépőt, az italt és a taxit is, mert nem akarom, hogy éjjel egyedül mászkáljon haza. Hogy lehet mindezt egy fizetésből megoldani? Hát úgy, hogy magamon spórolok. És be kell vallanom, hogy bár szeretem, imádom a gyermekeimet, gyakran eszembe jut: jobb lett volna csak egyet szülni…
– Vannak szülők, akik azt hiszik, a pénzen mindent meg lehet venni. Ész nélkül mindent meg is vesznek a gyereknek, amit az csak kitalál. Jót akarnak, de a lehető legrosszabbat teszik. Sokan túl gyengék a napi harchoz a gyerekkel, inkább ők maguk nélkülöznek, hogy kamasz lányuknak ne egy, hanem három tornacipője legyen. A fiam, Fercsi még alapiskolás, vele könnyebb. Melinda most fog érettségizni egy jó nevű magániskolában. Az osztályban két klikk van: a „gazdagok” és a „szegények”. A gazdagok, főleg a lányok, csúfolják a szegényebbeket. Melit leégetik a fiúk előtt, hogy milyen otromba cipője vagy ruhája van. Nem könnyű elviselni ezt egy serdülő lánynak! Sokáig gyomorgörcsökkel járt iskolába, előlem is titkolta, mit él át. Mikor kiderült, hogy csúfolják, már majdnem késő volt: sírva könyörgött, hadd mehessen át egy másik iskolába. Szerencsére meg tudtuk beszélni a tanárokkal, akik aztán segítettek „kezelni” a helyzetet.
A kisgyermekes szülők jól tudják: gyerekeik szobája olyan, mint egy játékbolt. A rokonok, ismerősök garmadával hordják össze a játékokat. (Pedig a nálunk kapható játékok zöme olyan rossz minőségű, hogy egy-két nap után tönkremegy. Sebaj, gyermekünk azért még ragaszkodik hozzá – az övé, álljon ott a polcon. Mi pedig hiába könyörgünk neki a lehető legrosszabb érvvel: dobjuk ki, veszünk helyette másikat…) Pali és Vera a következőképpen oldották meg ezt a problémát. Két fiuk (négy- és ötévesek) összes játékát félévente összeszedik, és felviszik a padlásra – mondván, a játékok elmentek kirándulni. A fiúk csak rövid ideig szomorkodnak.
Dobozokkal, kanalakkal, rongyokkal játszanak, láthatóan igen nagy élvezettel. Ha valami nagyon hiányzik, az visszakerül a padlásról. Nem kell aggódni: az ismerősök, rokonok gondoskodnak róla, hogy hamarosan ismét tele legyen a szoba.
Jóból is megárt a sok
Ne higgyük azonban, hogy csak annak a szülőnek nehéz, akinek kevés a pénze – az átlagos, vagy a gazdag szülőnek sincs könnyű dolga. Itt van például Zsuzsa barátnőm, aki átlagszínvonalon él. Egy gyermeket nevelnek férjével. Karácsony másnapján elkeseredetten hívott fel:
– Egész héten lótottam-futottam, a férjemmel összevesztem, csak hogy minden szép legyen. Szerettem volna látni gyerekem boldogságtól fényes orcáját… De Karcsika semminek sem örült. Nem örült az új biciklinek, amit a mamától kapott – a csalódott mamát én vigasztaltam. A tőlem kapott játékot szinte ki sem csomagolta. A másik mamától egy fúrókészletet kapott, azt kérdezte: csak ennyi? Nem tudom, mit tegyek. Az az igazság, hogy rengeteg ajándékot kap. Hiába könyörgök a rokonoknak, hogy ne hozzanak már semmit! Mindene megvan, sok is a jóból!!! Tudod, néha szeretnék az ötvenes években élni, amikor egy új nadrágnak is örültek a gyerekek. Máskor meg elgondolkodom: én rontottam el?
Egy nagymama hasonlóan ír a levelében:
„Négy kamasz unokám van, mindent megtennék értük. Kérdeztem tőlük, minek örülnének névnapjukra. Legnagyobb meglepetésemre kikötötték, hogy ruhákat vegyek, de CSAKIS MÁRKÁSAT! Kérdem én: a nyugdíjamból hol tudnék én márkás holmikat vásárolni!? Így aztán – elveimmel ellentétben – pénzt adtam nekik. Számomra ez hatalmas összeg. Számukra meg semmiség, egy éjszaka alatt elverik a haverokkal.”
Igen, az érem másik oldala. Sok család számára nem az a művészet, honnan teremtse elő a „rávalót”. Az jelenti a kihívást: „Hogyan ne adjunk túl sokat?” Szilviának két nagylánya van: a 17 éves Enikő és a 15 éves Dóri. Szilvia és férje vállalkozók.
„Jól élünk – mondja –, de nem ész nélkül. A gyerekek mindent megkapnak: korcsolya, görkorcsolya, különórák, kényelmes cipő, könyvek, tengerparti nyaralás. Viszont nem vagyok hajlandó drága ruhákat vásárolni nekik. Egyrészt Dóri még fejlődésben van, felesleges minden félévben annyit cuccokra költeni. Másrészt úgy gondolom: nem a márkanév teszi a ruhát. Sokan meglepődnének, ha tudnák, hol vásárolok. A second hand-ekben és az olcsó üzletekben szinte ismerősnek számítok, de figyelem az akciókat is. (Egyedül a cipőből nem engedek, abban fontos a minőség). A gyerekek mobilja kártyás, a limitet nem léphetik túl. Kevés zsebpénzt adok a lányoknak. Ha többet szeretnének, ott vannak diákmunkák, válogathatnak: az újságkihordás egy jó haverral még szórakoztató is lehet. Mivel év közben mindent megkapnak, általában csak jelképes ajándékkal lepem meg őket. Év közben sokat dolgozunk, állandóan rohanunk, számunkra az együtt töltött idő a legfőbb ajándék.”
