A szórványban élő erdélyi ferences szerzetes több mint húsz éve karolja fel, segíti és oktatja a rászoruló gyermekeket.
Létrehozta a Dévai Szent Ferenc Alapítványt, és mára Erdély-szerte 26 gyermekvédelmi központot működtet.
– Miként kezdte a gyerekek felkarolását?
– 1983-ban, még a kommunizmus idején egy állami árvaház ablakából fürtökben lógtak ki a gyermekek. Amikor arra jártam, mindig integettek. Egyszer kell az ilyen gyerekekre rámosolyogni, aztán ezerszer visszamosolyognak. Az egyik gyermek megkérdezte, hogy miért nem viszem el őket a városba. Akkoriban egy bányában dolgozó, nagy szakállú fiatalember voltam. Azt hittem, hogy nem engedik el őket, ám azért odamentem a kapuhoz, és kikértem a gyerekeket. Pillanatokkal később kajla 24 éves legényként hét-nyolc gyerek fogta a kezemet, és mentünk a városi moziba. Épp a Zorrót vetítették. A gyerekek addig soha nem jártak moziban. A feliratok románul voltak, semmit sem értettek, de ez egyáltalán nem zavarta őket. Magyarázták nekem, hogy mi történik. Mindenki pisszegett körülöttünk, de a gyerekek nagyon élvezték a kiruccanást. A film végét követően vettünk pár szem cukorkát, és a városban a többi gyereknek is adtak belőle.
– Pár héttel később elvittem őket az Egyeskőhöz kirándulni. Rájöttem, hogy milyen jó érzés jónak lenni. Sok öröm van ezen a földön, de a legtisztább és a legszebb a jó cselekedet után érzett tiszta öröm. Sokan kérdezik, hogy miért vagyok optimista. Miért bízok a világ jövőjében, a holnapban? Elsősorban megtapasztaltam, hogy rossznak lenni nagyon rossz. Próbálunk rövidíteni, kis hazugsággal, sunyisággal, utána az ember szíve összeszorul, nem kap levegőt, lesüti a szemét, kerüli az emberek társaságát. És egyedül marad. Én még olyan embert, aki nagy disznóságot csinált, és jól érzi magát, nemigen láttam. Fordítva is megtapasztaltam, mikor sikerül valami jót tennem, utána mindig öröm és béke tölti el a szívemet. Hiszem, hogy az ember természete a jóra, a fény felé hajlik. Az ember szeret jót tenni. A történelem során mindig lesznek, akik megpróbálnak ez alól a törvény alól kibújni.
De a nagy tömeg a szeretet útján akar járni. Függetlenül attól, hogy jár-e templomba, vet-e keresztet, vagy imádkozik-e. Vágyunk arra, hogy a szeretet útján járjunk.
– Jónak lenni felemelő érzés. Ám a világban számtalan rosszakaratú ember van, aki sorozatosan követ el alantas dolgokat embertársai és a környezete ellen. Velük mi a helyzet?
– Hányszor beszélgetünk arról, hogy mennyi baj van ezzel a világgal. Mindenki kapásból tudna mondani számos problémát, ami gond, baj, nehézség számára. Ilyenkor milyen jó, ha tudunk rá orvosságot. Ferenc pápa meghirdette az Iirgalmasság évét, s ez gyógyír és válasz lehet a mai világ gondjaira. Az irgalmas szeretet csodákat tud tenni. A ma egyik aktuális témája a terrorizmus. Sajnos, a mai politikusok úgy gondolják, hogy a terroristákkal nem tárgyalni kell, hanem ki kell őket lőni. Ha jobban belegondolunk, akkor rájövünk, hogy régen ugyanúgy voltak terroristák. Kétezer évvel ezelőtt Damaszkusz utcáján járt-kelt egy Saul nevezetű ember, aki ott volt Szent István kivégzésénél is. Politikai-ideológiai „alapon” éjnek idején elindult Damaszkuszba, hogy gyilkosságokat szervezzen. Mindez kimeríti a terrorizmus fogalmát. Jézus Krisztus átdöfött szívvel, lábbal felkereste ezt a nem éppen jó fiút, és megszólította: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?”
– Párbeszédet kezdeményez. A párbeszéd eredménye pedig az, hogy Saulból Szent Pál lesz, a népek apostola, aki bejárja az egész világot. Megírja csodaszép leveleit, és az élete végén megalkotja a világtörténelem legszebb, legtöbbet idézett költeményét: A szeretet himnuszát. Gondoljunk bele, hogy ha Jézus olyan ideges lett volna, mint a mai politikusok, és ezt a Sault agyonütötte volna, mennyivel szegényebb lenne a mai világ és az egyház. Jézus is megírhatta volna azokat a sorokat, de az nem koppanna akkorát, mint hogy Saullal íratta meg. Mennyi jót tett ezáltal Saulnak és az emberiségnek egyaránt. Az a csodálatos, hogy Jézus felszabadítja ezt az embert a szeretetre. Az irgalmasság cselekedete győz: „Rab voltam, és felszabadítottál”. Saul vajon mit érzett akkor, amikor agyonütötték Szent Istvánt? Úgy kellett neki, megérdemelte, a többinek is ez jár… Közben összeszorult a szíve, mert sötétség, hideg, magány volt benne. Nem hiszem, hogy jól érezte magát. Belülről mind egyformák vagyunk.
– Jézus segített Saulon. Ezzel azt üzeni, hogy nekünk is ezt kell tenni?
– Az eszünkkel mindannyian tudjuk a keresztény tanítást. Ám nem elég csak tudni. A hit cselekedetek nélkül halott. A 21. század egyházának az a problémája, hogy nagyon okosak vagyunk. Az egyik erdélyi társam Rómában ledoktorált morális teológiából, majd hazajött. Kiderült, hogy még egy pohár vizet sem kellett adnia egy rászorulónak, hogy az egyház doktora legyen. Sok mindent meg kellett tanulnia, de azt, hogy egyszer is kimenjen, és egy koldusnak vizet vagy ételt adjon, ilyen nem volt a tananyagban. Nem elég tudni az igazat, hanem gyakorolni is kell. Tettekre kell váltani! Menj oda egy koldushoz, és hívd meg egy teára. Hihetetlen távlatok nyílnak a cselekvő keresztény ember előtt.
– Mindannyian boldogok akarunk lenni. És az irgalmas szeretet annyi boldogságot ad, hogy roskadozni fogunk alatta. Ez nem kerül semmibe, nem szennyezi a világot, nem kell ezért esőerdőket kiirtani, nem kell háborúzni érte. Haza kell menni, és szeretni kell a férjet, feleséget, a szomszédot. Egyszer jött hozzám egy férfi, és szidta a feleségét. Elpanaszolta a baját, én hümmögtem. A végén mondtam neki: „Nézd, jó ember, neked most döntened kell. Úgy tűnik, hogy mindkettő, az igazság és az asszonyka is nem lehet a tiéd. Én a helyedben az asszonyka mellett döntenék, mert az igazság sem az ingedet nem mossa ki, se vacsorát nem főz. Hagyd a csodába az igazadat, inkább vegyél egy csokor virágot, és mondd a feleségednek: kicsi vagy, huncut vagy, de mégis csak az enyém vagy.” Nem értem, miért olyan nehéz ez. Miért nem tudjuk kimutatni az egymás iránti szeretetünket? Miért kell mindenféle játszmákat űzni azokkal, akiket a legjobban szeretünk?
– Hogyan látja, a politikában működne ez a fajta hozzáállás?
– 2014 adventjében a politikai lépések miatt büntették a fiatalokat a magyar és a székely himnusz énekléséért. Illetve a városokban nem lehetett kitenni a székely zászlót. Mindenki dühös volt. Karácsony előtt a fiatalok tüntetést szerveztek a prefektusi palota elé, és ami himnusz az eszükbe jutott, mind elénekelték. Két napjára rá már 8-10 ezres tömeg tüntetett zászlókkal a kezekben – szemben velük a készültségben lévő rendőrök. Hívott a polgármester, hogy menjek el, és mondjak el egy imát, legyen nyugodtabb a karácsony. Tudtam, hogy itt ÉS most nem az ima segít. A Szentírásban van egy nagyon szép mondat: „Ne gondolkozzatok, mit mondjatok majd, abban az órában eszetekbe juttatom majd.”
Készültem valami beszéddel, de úgy éreztem, ennek itt most nincs helye, hiszen a két tábor mindjárt egymásnak esik. Eszembe jutott, hogy Jézus egyetlen parancsot adott nekünk. „Szeresd Uradat, Istenedet s felebarátodat, mint önmagadat!” A szeretet parancsa az egyetlen parancs.
– Kiálltam, és elmondtam: „Kedves testvérek! Az a magyar ember, az a székely, aki nem tudja tisztelni, szeretni a velünk együtt élő románokat, az egészen biztos nem jó keresztény, nem jó magyar ember, és hosszú távon nem Erdély javát akarja. Az a román ember, aki nem tudja tisztelni a vele együtt élő magyarokat, az nem jó keresztény, az nem jó román ember, és hosszú távon ennek az országnak csak a kárát fogja okozni.” Nem tudtam tovább mondani, mert elkezdtek tapsolni. Ami nagyon tetszett, hogy nemcsak a magyar atyafiak tapsoltak, hanem a rendőrök is. Akkora öröm volt a szívemben! Elmondtam, hogy nekem nem a románokkal van a bajom, hanem a gödrökkel az úton, hogy nincs elpucolva a hó, hogy a fiataljaink nem látnak jövőt ebben az országban, és elmennek. A kórházainkban maholnap nem lesznek orvosok, az iskoláinkban hideg van, nincs fűtés. Ezek olyan problémák, hogy ha nagyon összefogunk, még akkor sem biztos, hogy meg tudjuk őket maradéktalanul oldani.
– Ám ha egymás torkának esünk, kő kövön nem marad. Engem azért hívtak ide, hogy imádkozzak. Én azért nem fogok imádkozni, hogy Sepsiszentgyörgy polgármesteri épületén ott legyen a székely zászló. Az úgy is ott lesz. Azért, hogy Bukarestben az országházon ott legyen a székely zászló, azért imádkozni fogok. Ha jó nekik az én munkám, az erőfeszítésem, a verejtékes adóm, akkor legyen jó az én nyelvem, hitem, zászlóm, himnuszom is – úgy, ahogy vagyok, mindenestül. Majd elmondtuk a Miatyánkot, zúgott a tömeg magyarul. Majd románul is imádkoztam, és ami szép volt, hogy a rendőrök velem együtt mondták. Végül mindenki békésen hazament. A polgármesterrel ittuk a kávét, és megszólalt a telefonja. Mondták, hogy Bukarestben aznap délután a megyei prefektust menesztette a kormány. Ez akkora élmény volt nekem. Mert ha valaki egyszer azt mondta volna, hogy eljön az idő, amikor a rendőrökkel együtt fogok imádkozni, hogy Bukarestben székely zászló legyen az országházán, nem hittem volna el neki. Hiszem, hogy nincs más út, mint az irgalmas felebaráti szeretet.
Böjte Csaba arról, hogy miért választotta a papi hivatást
– Egyszer azt mondtam, hogy bosszúból. 1956 után édesapám Kolozsváron élt, eljárt egy irodalmi körbe, és verseket is írt. Az egyik költeményét úgy értelmezték – akkoriban a műkritikát a titkosszolgálat, a Securitate végezte –, hogy az megér legalább hét évet. A vers arról szólt, hogy hideg van, a farkasok üvöltenek, de ki kell tartani, mert jön a tavasz… Úgy gondolták, hogy ez társadalom elleni izgatásnak minősül, és bezárták. Sztálin halálakor, négy és fél év múlva szabadult. Azok az évek olyan nehezek voltak a börtönben, hogy kisvártatva meghalt. Én akkor 5-6 éves fiúcska voltam. Később olvastam Monte Cristo grófját, és elhatároztam, hogy bosszút állok, mint rendes fiú az apjáért. Nem értettem, hogyan lehetett az, hogy az én apámat bántsák.
– Gyerekként azon gondolkodtam, hogy majd megkeresem azt a rabőrt, aki megverte, és a parancsnokot… Majd eljutottam odáig, hogy az egészet a kommunizmus találta ki. Aztán rájöttem, hogy mindezzel a kommunisták sem nyertek sokat. Végül arra jutottam, hogy az én apám a bunkóságnak, az emberi butaságnak volt az áldozata. A sötétséget nem lehet feldarabolni, egyszerűen lángot kell gyújtani. A sötétség nem attól szűnik meg, hogy harcolok ellene, hanem attól, hogy fényt hozok. Ha én is tanulok, és tanítom a legszegényebb gyermekeket, hogy jobb legyen ez a világ. Jézus azért jött, hogy megváltsa a világot. És hiszi, hogy képesek vagyunk ezt megtanulni tőle. Az ember fel tud nőni oda, hogy Isten országa eljöjjön közénk. Békében és szeretetben éljünk.
