Molnár Ágnes operaénekesnő, aki a dunaszerdahelyi művészeti alapiskolából indulva nagyot álmodott, és meg sem állt a New York-i Carnegie Hall színpadáig. Ágnesen első pillantásra látszik, hogy tetőtől talpig nagybetűs nő. Hullámos szőke fürtök, tiszta arc, ábrándos kék szem és mosoly. Szóval, szuperjól mutat a színpadon.
Molnár Ágnes a budapesti zeneművészeti egyetemen diplomázott, Nádor Magda tanítványaként. Budapesten él karmester férjével, a Virtuózokból ismert Kesselyák Gergellyel. A Magyar Állami Operaház állandó énekesnője.
– Azt mondják, akinek a hobbija a munkája, annak egy napot sem kell dolgoznia életében. Az opera volt az álmod?
– Abszolút. Ezt ugyanis csak szívvel-lélekkel lehet csinálni. Néha, persze, kifáraszt, vagy az őrületbe kerget, és ilyenkor jó, hogy a férjem szakmabeli, aki teljesen megérti azt a hektikusságot, amiben egy operaénekes él. Amúgy meg igen: ez az, amit legjobban szeretek csinálni! Ha pedig megkérdezik tőlem, hogy mi a legfontosabb az életemben, csak azt mondhatom: a család. Sosem tudhatom, mikor tűnik el a színpad a lábam alól, de ők mindig ott lesznek mellettem.
– Hogy kezdődött a zenei karriered?
– Szokványosan. Dunaszerdahelyen születtem, ott jártam zongorára a helyi művészeti alapiskolába. Ám eléggé ügyetlen voltam, a nehezebb szólamokat sokszor beénekeltem, így javasolták, hogy inkább az ének szakon folytassam. Sokáig nem volt tudatos, hogy melyik stílus tetszik, de aztán a középiskolában megfertőzött az opera!
„Mert most tükör által homályosan látunk...“ Az idézet a Bibliából származik. Azt jelenti, hogy nem a teljességet látjuk, hanem a valóságot homályosan, a magunk emberi nézőpontjából. Az embernek azonban része lehet kicsit a teljességben is, ha például benne van a szikra, a tehetség, s ezt a tehetséget felismeri, és azon van, hogy képességét a többi ember örömére kibontakoztassa.
– A zenélés versenyszakma, ahol csak a legjobbaknak van helye. Mi adta az inspirációt?
– Rengetegszer falakba ütközünk. Nekem is sokszor mondták, az iskola alatt is, hogy nem vagyok elég jó, nem itt van a helyem. Ezek hatalmas csalódások, és az embernek elveszik a kedvét. Szerencsére én inkább felszívtam magam, mert belül tudtam, hogy többre vagyok képes. Az inspirációt pedig az adta, hogy úgy éreztem, én az énekléssel tudok a legtöbbet nyújtani.
– Miért a győri konzervatóriumba felvételiztél, miért nem Szlovákiában tanultál tovább?
– Úgy voltam vele, hogy magyar a nevem, és úgysem vennének fel. Onnan egyenes volt az út Budapestre, a Zeneakadémiára. Ám szeretnék a szülőhazámban is színpadra állni.
– Van egy 15 hónapos kislányod. Hogyan tudod összeegyeztetni a napi rutint a fellépésekkel?
– Ebben az évadban még úgy voltam vele, hogy most jó nekem otthon Pannival. Aztán jött egy felkérés Olaszországból, hogy Andrea Bocellivel léphetek színpadra, ami hatalmas megtiszteltetés. Egyetlen próbáról, aztán koncertről volt szó. Gergő és a szüleim el tudtak utazni velem, így tudtak vigyázni a kicsire a fellépés alatt. Itthon is voltak már koncertjeim, amelyeket mind azért vállaltam el, mert tudtam, hogy csak egy-két alkalomról van szó.
– Mi a véleményed az apasági szabadságról? Hogy oldottátok meg az első heteket a férjeddel?
– A férjem nagyon odaadó volt, amikor megszületett Panni. Ő karmester, így ő is – akárcsak én – színházi évadokban és fellépési szezonokban gondolkozik. Panni születése alatt végig ott volt velem, és utána hat hétig nem vállalt semmilyen fellépést. Mindhárman otthon voltunk, és igyekeztünk „összeszokni”. A gyerekágyi időszak szerintem fontos: egyrészt nem voltam magamra hagyva, másrészt az apuka is elkezdett kötődni a babához. Még most is nehezen tudom magára hagyni Pannit. Aggódós vagyok, de akiket szeret, azokra fél napokra már rá merem bízni.
Tükör által homályosan... Életünk során sok tükörbe belenézünk, ezért fontos, hogy ne homályosan lássunk. Hanem saját magunkat lássuk, a magunk kicsinységét, de azért a teljességet is, hogy valóra válthassuk álmainkat.
– Az Operaházban énekelsz. Hallhatunk majd az új évadban?
– Novembertől kicsit sűrű lesz. Úgy voltam vele, hogy ha jön valami felkérés, akkor örülök neki, de ha nem, az se baj. S talán pont amiatt, hogy nem görcsöltem rá, sokféle álomkarakter megtalált! (nevet) A denevérből Adél szerepét fogom játszani, amiben Miklósa Erika a váltó-partnerem, ami nagy megtiszteltetés. A másik vágyam is megtalált: a francia királylány szerepe a János vitézből. Ez nem főszerep ugyan, de énektechnikailag bonyolult, és épp ezért izgalmas!
– Hogyan építesz fel egy karaktert? Egyáltalán hogy állsz neki a gyakorlásnak? Mennyire viszed bele az érzelmeidet?
– Amikor megkapom a szerepet, legeslegelőször is átnézem a kottát. Meghallgatni soha nem szoktam (kivéve, ha a szerep nagyon ismeretlen), mert akkor az interpretáció benn marad a fülemben. Ha nem magyar a szöveg, akkor szóról szóra lefordítom, és nemcsak a saját szerepemet, hanem mindenki másét is, hiszen tudnom kell, hogy mi történik majd körülöttem. Aztán elkezdem gyakorolni, és amikor már ez megvan, akkor elviszem a korrepetitornak – vagyis a zongoristának –, akivel folytatjuk a munkát. El kell ugyanis készülnöm az énekkel, hogy a színpadon már ne arra figyeljek, hanem a karakterre. Mindig beleszövöm a tapasztalataimat is, attól lesz hiteles. A pályám kezdetén képtelen voltam kibújni az aktuális karakter bőréből, ami nagyon megterhelő volt. Szüntelen azon töprengtem, hogy vajon ő mit tenne most, hogyan viselkedne, mit érezne... Azóta már rutinosabb vagyok, az öltözőben a ruhával együtt levetem azt a másik bőrt! A legnehezebb szerepem egy gonosz karakter volt: egy bosszúvágyó nőé. Nem tudtam kívül hagyni, hogy kit alakítok – és ennek a karakternek a gonoszsága lelkileg nagyon megviselt. Mert az éneklés csak akkor hat, ha őszinte.
– Mi volt eddigi pályád csúcspontja? Tudjuk, hogy énekeltél a New York-i Carnegie Hallban…
– Sokat éneklek Olaszországban, mert ott nagyon szeretik azt a lírai stílust, amit a hangommal képviselek. S igen, New York volt a csúcs. Annyira hihetetlen élmény volt, hogy le kellett fotózni magamat és elrakni a telefonomba a képet, hogy elhiggyem, tényleg ott voltam! Hirtelen jött a felkérés. Panni hat hónapos volt a hasamban, így együtt állhattunk a színpadon. Persze, jó lenne a milánói Scalában is énekelni! (nevet)
– Mi volt a kedvenc szereped?
– Az abszolút kedvencem a Leánder és Lensziromból Lenszirom szerepe. Ez egy gyerekopera, amit Zsótér Sándor rendezett, és Tallér Zsófia zeneszerző írta a zenéjét. S bár nem az én számomra készült a szólam, mintha minden hangját rám öntötték volna! Életemben nem énekeltem még ilyet.
– Hogyan találnak meg külföldi és a belföldi koncertszervezők és rendezők?
– Mindig a kezdet a legnehezebb. A zenészek zárt „kaszt”, és amikor egy rendező szereplőket válogat, figyelembe veszi, hogy egy-egy szólamra milyen típusú hangra van szüksége: lírai szopránra, koloratúr szopránra, tenorra, baritonra. Ha van olyan énekes, akivel már dolgozott együtt, és ismeri, akkor valószínűleg őt fogja elhívni. Ha pedig nem ismer senki ilyet, akkor megkérdez másokat, hogy kit tudnának ajánlani. Ha valaki már bizonyított egyszer, akkor nagyobb az esélye, hogy egyszer ajánlani fogják, vagy a rendező kifejezetten őt kéri. Külföldön kicsit más, mert ott sokszor ügynökök közvetítenek ki, és videó- vagy hangfelvétel alapján döntik el, hogy alkalmaznak-e koncertre, vagy sem. Úgy érzem, hogy külföldön könnyebben megnyílnak nekem a kapuk, mint Magyarországon.
– Mi van olyankor, amikor a rendező homlokegyenest mást képzel a karakterről, mint te?
– Ha túl vagyok szabályozva, az az éneklés rovására is mehet, mert nem leszek hiteles. Azt például megfogadtam, hogy sosem vetkőzöm színpadon, mert az nem én vagyok. Nekem operaénekesként az a feladatom – bár megmondják, milyen legyen a sminkem, a hajam, a ruhám, mikor hova menjek a színpadon, mikor legyek gyorsabb vagy lassúbb –, hogy beletegyem önmagamat is a szerepbe. Ha a rendező hagy nekem egy kis rést, akkor rögtön ott termek – és ha szerencsém van, akkor hagyják.
Villámkérdések
– Mi a férfi feladata az életben?
– Lássa át a világ összefüggéseit. Legyen a nő támasza.
– Mi a nő feladata az életben?
– Legyen a férfi partnere, teremtsen meleg otthont, ahova a férfi szeret hazajárni. Tartsa össze a családot.
– Milyen a tökéletes férfi?
– Nincs ilyen, de sokakból lehetne, ha picit igyekeznének.
– Gyűjtöd vagy költöd a pénzt?
– Néha gyűjtöm, néha költöm. Ha ruhákról van szó, akkor inkább költöm. Majdnem minden koncerten illik új fellépőruhában megjelenni.
– Miért vállalnak manapság később gyereket a nők?
– Vannak, akik egyáltalán nem állnak rá készen, vagy egyszerűen nem találnak párt.
Másrészt – nem ítélek el senkit, hiszen az alapokat muszáj megteremteni – mindenki hajszolja a karrierjét.
– Mi nem tetszik a mai nőkben?
– Összemosódtak a nemek közti határok. Persze, legyünk egyenjogúak, de ez nem egyenértékű azzal, hogy váljunk férfiassá!
– Mi a kedvenc foglalatosságod?
– Természetesen az éneklés, egyébként pedig szeretek fotózni. Főleg portrékat és babafotókat készítek.
– Miről nem szeretsz beszélni?
– A vallásról, a történelemről és a politikáról. Nem mintha ezek nem lennének érdekfeszítő és fontos témák, hanem azért, mert mindenkinek eltér a véleménye, és ez csak vitához vezet.
