Összenő, ami összetartozik – tartja a mondás. Ezt gondolják azok a párok is, akik a járvány idején is megtartják az esküvőjüket.
A közelmúltban így tett Klaudia és Andrej, illetve Anikó és László.
A papot feljelentették
Anikóéknál (Vágsellye) minden másképp alakult, mint ahogy azt eltervezték. Párjával, Lászlóval ősszel kezdték el szervezni az esküvőjüket, ám márciusban bizonytalanná vált, hogy tarthatnak-e lakodalmat. A szolgáltatók egymás után mondták le az áprilisi időpontot. Először a dekoratőr, majd az étterem, végül a kamerás… A násznép egy része külföldön rekedt, a többiek pedig a tilalom miatt nem vehettek volna részt az eseményen. A pár azonban mindenképp szeretett volna összeházasodni. Végül úgy döntöttek, hogy az esküvői szertartást szűk családi körben, tíz fő jelenlétében tartják meg.
– A pap megkért, hogy az esküvő utáni gratulációt hanyagoljuk. Semmilyen kockázatot nem vállalt, korábban ugyanis kétszer feljelentették, amiért nem tartják be a rendeletet. Megértettük. A szertartáson kötelezően szájmaszkot és kesztyűt kellett viselnünk, s még a jegyzőkönyvet is a saját tollunkkal írtuk alá. Azon kicsit elérzékenyültem, hogy édesapám csendben kísért az oltár elé, a templom orgonistája ugyanis nem vállalta az orgonálást – emlékszik vissza Anikó.
Bár a körülmények Anikó és László nagy napján mostohák voltak, az újdonsült házaspár egy pillanatra sem bánta meg a koronaesküvőt. A tény ugyanis, hogy végre férj és feleség lettek, igazán boldoggá teszi mindkettőjüket.
Járványok és háborúk idején, amikor az emberiség veszélyben van, és mindenki a boldog pillanatokat számolja, megnövekszik a házasságkötések száma. A valódi szerelemnek nincs szüksége násznépre, felhajtásra, cukormázra. A férfi és a nő szerelmüket házasságkötéssel erősítik meg, mert együtt erősebbek.
Silling Klaudia és Ozimy Andrej (Komárom) szintén úgy döntöttek, hogy megtartják áprilisi esküvőjüket. Klaudia a Duna Mente Turisztikai Központban dolgozik idegenvezetőként, férje, Andrej pedig a Komáromi Erőd igazgatója, s a városházán műemlékvédelmi referens. Évek óta egy párt alkotnak, tavaly összeköltöztek, nem sokkal később pedig az is kiderült, hogy gyermekáldás elé néznek.
– Januárban történt a lánykérés, közvetlenül utána pedig az esküvőt is megszerveztük – kezdi Klaudia. – Ragaszkodtunk az április 4-i dátumhoz, ezért meg kellett elégednünk a polgári szertartással. Kezdetben hatvan fővel számoltunk a lakodalmon: három nap alatt sikerült is lefoglalnunk és elintéznünk mindent. De volt egy furcsa megérzésem, hogy túl könnyen összejött minden…
– Mikor döbbentetek rá, hogy a tervezett esküvőt nem tarthatjátok meg?
– Március közepén, amikor az első állami intézkedések életbe léptek, még abban bíztunk, hogy megtarthatjuk a lakodalmat. Néhány héttel később azonban a sajtótájékoztatón kijelentették, hogy semmilyen rendezvényt nem lehet megtartani, s ekkor mi is gondolkodóba estünk. Mivel babát várunk, az esküvőt nem szerettük volna lemondani. Az viszont kérdéses volt, hogy a polgármester egyáltalán engedélyezi-e a ceremónia megrendezését, illetve hajlandó lesz-e levezetni azt. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben az volt a szerencsénk, hogy a polgármester mindkettőnknek a főnöke, és nem látta akadályát a szertartás levezetésének. A lagzinkat végül elhalasztottuk jövőre: 2021-ben templomi fogadalommal szeretnénk majd megpecsételni a házasságunkat, amit a kicsi keresztelőjével is egybekötünk.
Klaudia és Andrej számára az esküvő szájmaszkban is meghitt volt.
– A menyasszonyi előkészületeket miként tudtad megoldani?
– A ruhámat még február elején lefoglaltam. A méretre igazítást úgy oldottuk meg, hogy a szalonban csak az ott dolgozó hölgy és én tartózkodtunk, szájmaszkban és kesztyűben. A fodrásszal és a sminkessel baráti viszonyt ápolunk, így részükről nem volt akadálya, hogy eljöjjenek hozzánk – természetesen védőfelszerelésben.
– A mostani esküvők kötelező tartozéka a kesztyű és a szájmaszk. Sikerült alkalmi darabokat találni?
– Én rózsaszín, a párom pedig kék virágos maszkot viselt. A kesztyű beszerzése ugyanakkor kihívást jelentett, de ezt is megoldottuk. Manapság nem egyszerű fehér textilkesztyűt vásárolni. Végül az egyik unokanővérem megtalálta a húsz évvel ezelőtt viselt esküvői kesztyűjét, ami fehér szaténból készült, a párom pedig a barátjától kapott egy fehér kesztyűt, amivel anno a diplomáját vette át.
„Az volt a fontos, hogy egybekeljünk. Nem tudni, mit hoz a jövő, de mi már házasok vagyunk!”
– Hogy zajlott le végül a nagy nap?
– Külön készülődtünk a vőlegényemmel, ezért a városházára érve rám tört az izgalom, hogy milyennek talál majd a menyasszonyi ruhámban. A testvéreink voltak a tanúink, de szerencsére a szüleink is jelen lehettek – egymástól kellő távolságban, szájmaszkban. A szertartás hagyományos keretek között zajlott, ám mivel a polgármester mindkettőnket jól ismer, igazán személyre szabott beszéddel készült. Megható pillanatok voltak. Ekkor már egyáltalán nem számított, hogy nincs násznép, s hogy elmarad a gratuláció és a mulatság. Csak az volt a fontos, hogy most már férj és feleség vagyunk. A fotósunk tisztes távolságból dokumentálta az eseményt, majd a Komáromi Erődbe mentünk fotózásra. Ide a szülők és a testvéreink is elkísértek bennünket, s elkészültek a családi fotók. A vacsorát pedig a mi lakásunkban tartottuk. Az ételt egy helyi étterem készítette és szállította ki, a tortát pedig a Bátorkeszin élő édesapám hozta egy helyi cukrász hölgytől. Maradéktalanul elégedettek voltunk mindennel. Este 11-ig szórakoztunk. A családnak ekkor árultuk el a születendő kisbabánk nemét. Az esküvő előtti pénteken voltam ugyanis vizsgálaton, s ekkor derült ki, hogy kislányt várunk.
– Kismamaként nem voltak félelmeid amiatt, hogy tízen összejöttetek?
– Nem, mert azelőtt is tartottuk a kapcsolatot a szüleinkkel és a testvéreinkkel. A családban mindenki otthonról dolgozik: nem féltünk attól, hogy bárki veszélyt jelenthet a többiekre nézve. A nagyszüleink pedig, sajnos, már nem élnek.
– A korlátozások ellenére meg tudtátok élni a nagy pillanatot?
– Boldogok vagyunk, hogy ilyen szépen alakult a nagy napunk. Nem tudni, mit hoz a jövő, de mi most már házasok vagyunk! Igazából az eredeti tervünk is az lett volna, hogy csak szűk családi körben kelünk egybe, inkább a szüleink biztattak bennünket a nagyobb esküvőre. De számunkra ez így volt meghitt és szép. Annak pedig külön örülök, hogy a menyasszonyi ruhámat jövőre még egyszer felvehetem!
