Sorozatunkban a Csallóköz felfedezésére indulunk. A Kukkóniának nevezett Aranykert számos kincset tartogat. Feltárjuk rejtélyeit, meghallgatjuk ősi meséit, hogy újra büszkék merjünk lenni rá!
A méhek és a méz jelentőségét már az ősember is felismerte. Különféle cseleket eszelt ki arra, hogy a szorgalmas kis állatok édes kincsét begyűjtse. Később az ember gondolt egy nagyot, s ahelyett, hogy a méhek búvóhelyét keresgélte volna, saját kaptárokat épített, s azokkal kelt vándorútra. De ki is az a vándorméhész? Hogyan dolgoznak a méhek? Mikor lehet kipergetni a mézet? Minderről Csánó Vilmos benkepatonyi méhész mesélt nekünk. (Fotó: Dömötör Ede)
– A mézet mindig is nagyon szerettem, és fiatal suhancként egy kicsit a méhészetbe is belekóstoltam – kezd történetének mesélésébe vendéglátónk. – Édesapám egyik jó barátja többször is hívott maga mellé, hogy kitanítson a szakma fortélyaira. Csak akkoriban még tág volt a világ ahhoz, hogy egyetlen csoda mellett leragadjak. Aztán jó időre el is felejtkeztem a méhekről, s csak jóval később kezdtem visszatalálni hozzájuk. Rendőrként dolgoztam, a nyugdíjas évek korábban beköszöntöttek, így aztán 2001-ben „bejött a képbe” a méhészkedés.
Rengeteget köszönhetek méhész barátaimnak, akiktől sok biztatást és jó tanácsot kaptam. Először csak kis családom mézéhségét szerettem volna csillapítani, és csak az évek múlásával szaporodott fel a méhcsaládok száma a kezdeti négyről ötvenre – mondja Vilmos, miközben a terepen készült képek nézegetésébe kezdünk.
Még így, a riport elején kénytelen vagyok valamit töredelmesen bevallani: az a minden lében kanál fajta lennék, de ezt a kihívást nem vállaltam, így a mézes kalandban végül csak sokat látott fotósunknak, Dömötör Edének volt része. Ő volt az, aki nem törődve a méhek fájdalmas csípéseivel, rendre lefotózott minden mozzanatot. (S bizony minden jó képért kapott egy szúrást.)
Nálam azonban győzött a félelem. Én csupán Csánó Vilmos hűvös teraszán üldögélve, a számítógépem képernyőjét nézegetve kerültem közel a szorgos lényekhez.
Csánó Vilmos méhész Benkepatonyról
– A méhek egész éves elfoglaltságot biztosítanak – folytatja Vilmos. – Amint beköszönt a tavasz, és az első fák kivirágoznak, útra kelek a méheimmel. A saját kezűleg készített kaptárokat két kocsival szállítom. Minden kaptárban egy-egy méhcsalád lakik. A kocsikat odaállítom a méhlegelő, azaz az éppen virágba borult mezőcske szélére, és a méhek szorgos munkába kezdenek.
– A virágok nektárjából kigyűjtik az előgyomrukba a méz alapanyagát, ahol enzimekkel keveredik. Így lesz a nektárból rövid idő alatt méz, amely azonban még nagyon híg, és a víztartalma is magas.
A virágpor különféle színekben pompázik: a mézontófűé kék, a lóbabé szürke, míg a pipacsé fekete.
– Ezt a mézet szorgos méhecskéim a kaptárok hatszögletű viasz lépsejtjeiben tartalék táplálékként raktározzák el. Később a benn dolgozó méhek a szárnyukkal keltett légárammal párologtatják el belőle a felesleges vizet. Így válik a méz egyre sűrűbbé és tartósabbá, vagyis érlelődik. Ha a méz kellőképp besűrűsödik, a dolgozók vékony viaszréteggel fedik le a lépsejteket, azaz lepecsételik azokat.
A tömény mézben sem az élesztők, sem a mikroorganizmusok nem képesek elszaporodni, így ez a cukros oldat nem romlik meg!
– A mézet akkor lehet kipergetni, ha a keret lépsejtjeinek legalább kétharmadát lepecsételték már. Ilyenkor a lezárt sejteket fedelező villával megnyitjuk, azaz a sejtekről eltávolítjuk a viaszréteget. A pergetőbe egyszerre nyolc keret fér, s miközben a gép forog, a sejtekben lévő méz a tartály falára csapódik. A kipergetett mézet ezután átszűrjük, s máris fogyasztásra kész.
A méz akkor érett, ha a dolgozók a keret sejtjeinek kétharmad részét viaszréteggel borították be.
– A kaptáraimban virágport is gyűjtök! A méhecske berepül a kaptárba, s a rostán megragad a lábára, szőröcskéire tapadt virágpor. Valahogy úgy, ahogy a lábtörlőn marad a cipőnk talpára ragadt piszok. Ez a virágpor gazdag különféle aminosavakban és vitaminokban, erősíti az immunrendszert. Ja, és aki izomra gyúr, annak természetes úton segít az izomzat növelésében.
– Minden növénynek kicsit más a virágpora: a pipacsé például fekete, a lóbabé szürkés, míg a facéliáé kék. A facélia − másik neve mézontófű − nálunk a Csallóközben nem őshonos növény ugyan, mégis egyre több helyen találkozunk vele. A méhek is nagyon szeretik, a belőle készült méz kellemes zamatú, halványbarna színű. A gazdák azonban azért kedvelik a növényt, mert fertőtleníti a talajt, és nagy mennyiségű szerves anyagot termel, így kitűnő zöldtrágya is – ecseteli tovább kedves vendéglátóm a méhész és méheinek mindennapjait.
A méheket füstöléssel kábítom el egy rövid időre, hogy nyugodtan végezhessem a dolgomat
A pergetésnél a kisebbik fiú, Csaba is segédkezik apjának. Egészen kicsi volt még, mikor édesapja méhészkedni kezdett, s Vilmos szeretné, ha a mesterségben nyomdokaiba lépne. Kérdezem, mi húzza őt a méhekhez. A válasz nagy hallgatások közepette érkezik: maga sem tudja, mikor és hol, csak úgy ráragadt ez a szerelem az édesapjától. (Hát igen, a méhészéknél minden ragad.)
− Mert jó kint lenni a természetben, figyelni a méheket, ahogy nagy egyetértésben, csöndesen teszik a dolgukat. Ráadásul a mézet is szeretem – vallja be a fiatalember.
A pergetőbe egyszerre nyolc, mézzel teli keret fér
– A csipkedés a mesterséggel jár! – mondják egyszerre mindketten.
– A csípésektől nem félek – ecseteli tovább Vilmos. – Eleinte bedagadt a helyük, mostanra azonban már immunissá váltam. A csípés, persze, még mindig fáj, de a dagadás már a múlté. Nem mindegy, persze, hogy melyik méh csíp meg: egy öreg, tapasztalt méh csípése bizony fájdalmasabb, mint a fiataloké. S hogy melyik a fiatal, és melyik az öreg? Hát, a fiatal méh az őszibarack héjára hajaz, tele van apró szőrökkel. Az öreg viszont kopasz, lábai feketén csillognak. S hogy mi számít a méhek közt idősnek? Hát, a dolgozók élete csak pár hónap, de az anya, vagyis a királynő akár 4-5 évig is elél!
A pergető a mosógéphez hasonlóan működik. A centrifuga a sejtekben található mézet a pergető falára tereli, majd a dob alján gyűjti össze.
– A méhekhez egyébként csak olyankor lehet menni, amikor kedvez az időjárás: süt a nap, és szélcsend van. Ekkortájt olyannyira el vannak foglalva a gyűjtögetéssel, hogy nem zavarja őket a mézüket dézsmáló betolakodó. Azonban esőben vagy vihar előtt mérgesek: ilyenkor rögtön támadásba lendülnek, és az életük árán is megvédik azt, ami az övék.
A méhek testére ragadt virágpor a kaptár aljában található virágporszedő tálcán gyűlik össze.
– Egy szezon alatt a télire való szükségletük többszörösét is képesek begyűjteni! Egy jobb család tavasztól őszig akár 30-40 kg mézet is megtermelhet. Vigyázni kell azonban az egyensúlyra – teszi hozzá a csallóközi méhész. – Fontos, hogy a fészekben lévő mézet ne érje bántódás, az lesz ugyanis a család tápláléka télen. A közhiedelemmel ellentétben azonban a méhek nem alszanak.
A leghidegebb hónapokban sem. Fürtalakzatba rendeződve melegítik egymást és az anyát, hogy azt jó kondiban érje a tavasz – és gondoskodhasson a család túléléséről.
– Egymásra vagyunk utalva a méheimmel. Maguknak gyűjtik ugyan a mézet, de úgy szoktam mondani, hogy amit én elveszek, az a lakbér! Hiszen lakhatást biztosítok nekik, sőt, mivel vándorolunk a mézlegelők után, még kirándulni is viszem őket – mondja Vilmos nevetve, miközben kikísér a kiskapuhoz.
A virágpor kiszedését követően a saját kezűleg készített kaptáraim részeit meg is tisztítom.
Hát igen. Eddig úgy gondoltam, jó méhnek lenni! Napsütötte réteken, isten szabad ege alatt naphosszat csak szállni illatos virágról illatos virágra. Holott a méhek korántsem ennyire szabadok. Sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint gondolnánk!
Rövid életük során csak azzal törődnek, hogy utódaiknak minél többet felhalmozzanak, s mire elérkezik a betakarítás vége, már nincs idejük kiélvezni munkájuk gyümölcsét…
