Te is meg szoktál ijedni, amikor valahol meglátod magad egy fényképen? Hiszen tisztán emlékszel, hogy perfekt sminkkel és kitűnően sikerült tusvonallal léptél ki aznap reggel az utcára, ráadásul még aludnod is sikerült előző éjjel. És a tükörben egy széles mosoly is kiült az arcodra, hogy milyen jól nézel ki ma... Akkor mégis ki az a kócos, elcsúszott fejű satrafa a képen?
Bizonyos, hogy már számtalan alkalommal találkoztunk a fent leírt jelenséggel. Na de mégis, miért van ez?
A görög mitológiában Narkisszosz, aki a folyóban nézegette magát, beleszeretett a saját képmásába... (Nicolas Bernard Lépicié: Narcissus changed into a flower, 1771.)
A válasz sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Az arcunk szimmetriájában – vagyis épp hogy az aszimmetriájában rejlik a megfejtés. Mivel gyakorlatilag egész életünkben tükörben nézzük magunkat (hol máshol), így ezeknek az irányoknak a látványát szokjuk meg. Ezzel szemben az emberek 90%-a ijedten hőköl hátra, amikor fotón pillantja meg az arcát. Egyszerűen ilyenkor úgy látjuk magunkat, ahogy máskor soha: a jobb oldalunk balra, a bal oldalunk pedig varázslatos módon jobbra kerül.
Egy szó mint száz, sajnos, mi nem vagyunk Narkisszosz, aki a folyóban nézegetve magát beleszeretett saját képmásába. Nem bizony, mi egyenest hátrahőkölünk tőle.
Soha nem szimmetrikus!
Ha belegondolunk, logikus is, hiszen valószínűleg egyik oldalra fésülve hordod a hajad, vagy éppen be szoktad tűrni a füled mögé, esetleg csak az egyik füledben viselsz fülbevalót. Az emberek arca pedig soha nem szimmetrikus, bármennyire is úgy tűnik. Így elég nagy a valószínűsége, hogy egy családi fotót szemlélve mindenki hülyén érzi magát – és azt gondolja, hogy ő az emberiség legkevésbé fotogén tagja.
Pedig amíg anyukánk a szerinte bambának tűnő arckifejezése fölött elmélkedik, mi azt gondoljuk róla, hogy milyen jól elkapott pillanat: hiszen mindig ilyen szerény, tűnődő arcot vág, amikor kellemesen érzi magát. Apukánk pedig lehet, hogy megijed a saját mosolyától, melyet egészen addig a pillanatig szívdöglesztőnek gondolt, de most, ha jobban megnézi, inkább ijesztő a hatás.
De nem csak családtagjainkkal (és persze a saját fejünkkel) lehet ugyanez az érzésünk. Ha megnézünk egy híres képet úgy, hogy az eredeti, valamint tükrözött verziója egymás mellett áll, bizony nem leszünk elragadtatva a megújított festménytől. Hiába, az ember javíthatatlanul azt találja szépnek, amit megszokott a szeme (vagy éppen a füle). Ezért hallgatjuk például újra és újra azokat a zenéket, amelyeket már ismerünk.
Erre a problémára pedig nincs más megoldás, mint az, hogy gyakrabban nézegetünk magunkról készült képeket. Persze nem kell magunkba bolondulni, csak épp hogy szokjuk a helyzetet. És azzal is érdemes kísérletet tenni, hogy egy magunkról készült szelfit és a tükörképét egymás mellé helyezzük: melyik fog jobban tetszeni?
És mások látnak-e egyáltalán különbséget?
