Milyen a jó ügyvéd? A jó ügyvéd megbízható. Olyan, mint egy sakkjátékos, minden esete előre felépített lépések sorozata. Ha szájába veszi a koncot, nem ereszti el. És ma már nem biztos, hogy a jó ügyvéd férfi. Sőt! Keszegh Tünde olyan szakmai bravúrt vitt véghez, mint kevesen: pert nyert Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bíróságán.
Keszegh Tünde (44) Komáromban él, 3 gyermek édesanyja. Férjével, Puskás Tamással együtt vezetik a KESZEGH & PUSKÁS ügyvédi irodát. Tünde neve májusban több hírben is megjelent, hiszen csapatával elérték, hogy a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalja Szlovákiát egy igazságtalan perben.
És ami érdekes: nem a politika farvizén evezett fel egész a Rajnáig. Pedig előtte sokan elmondták, neki is címezve: Ah, ilyen ügyeket csak politikai támogatással lehet megnyerni. Nem igaz. Tünde jogi úton ért célt, szeme előtt az igazság mérlege lebegett (amit Justitia, az igazság római istennője tart a kezében). A per tárgya egy földterület volt Bártfa mellett, amit az állam megpróbált elperelni az örököstől, arra hivatkozva, hogy a háború után konfiskálták. Vagyis a Beneš-dekrétumok alapján a földterület az államot illetné.
Joggal merül fel a kérdés: mégis életben vannak a rettegett dekrétumok? (Vagyis tudjuk, hogy nem vonták vissza őket, de ezek szerint az érvényes törvénytárban még mindig benne vannak.) Hisz a bírósági gyakorlatban hivatkoznak rájuk. Nem igaz, hogy hatályon kívül állnak, mint ahogy némely szlovák politikus állítja. Az ügy azt mutatja, hogy a törvény szellemét arra használják, hogy a szlovákiai magyarok vagyonát elvegyék vagy korlátozzák.
– Hogy határozza el egy komáromi lány, hogy ügyvéd lesz, ráadásul a neves Károly Egyetemet választja?
– Az a fajta gyerek voltam, akit minden érdekelt: szavalóversenyre, matematikaversenyekre, zeneiskolába, énekkarra, néptáncra jártam, és írótól a régészig sok minden akartam lenni. Csehországhoz mindig volt kötődésem, mert a szüleim is Prágában tanultak: édesanyám szintén jogot végzett, édesapám pedig matematikus volt. Így kezdtem jogot tanulni, ami kezdetben – főleg a cseh nyelv miatt – egyáltalán nem volt könnyű. Emlékszem, meg is kérdeztem az idősebb magyar diákoktól, hogy mi lesz velem? Azt mondták, nyugodjak meg, menni fog. Igazuk lett, egészen a nagydoktori fokozatig jutottam. A jog egy lassan kibontakozó szerelem volt, de most már szerelem. Kezdetben furán néztem arra a kollégámra, aki elmesélte, hogy esténként bírósági ítéleteket olvasgat. Mára én is nagy élvezettel ásom bele magam a régi ítéletekbe.
Karrier szempontjából biztosan más lehetőségek vártak volna rám, ha Párágban maradok, és most nem egy kisvárosi ügyvéd lennék. Ám hazahozott a honvágy, s most a férjemmel közös ügyvédi irodánkban dolgozom.
– Könnyítő vagy nehezítő tényező, hogy a párjával együtt dolgoznak?
– Könnyítő, hiszen nem kell magyarázkodni: a másik azonnal megérti, miért vagyunk keserűek vagy épp feldobottak. A munkanapok nagy részét ugyanakkor külön töltjük. Van irodánk Komáromban és Dunaszerdahelyen is: én Komáromban vagyok többet, Tamás Szerdahelyen. Én, ha tehetem, a közelben maradok, hiszen a legkisebb gyermekünk még csak óvodás.
– Könnyű elkülöníteni a munkát és a magánéletet?
– Húsz év tapasztalatával a hátam mögött már könnyebben megy. Persze, vannak ügyek, amelyeket nem lehet az irodában hagyni. És ha egyszer azt érzem majd, hogy kihunyt belőlem a tűz, váltani fogok. Vagy írok majd, vagy pedig növénytermesztő leszek. Most is sokszor beszélgetek a virágaimmal, hogy ne hagyjanak cserben. (Nevet.)
Keszegh Tünde
– Vágjunk a közepébe! 2020-ban még mindig életben vannak a Beneš-dekrétumok?
– Minden jogszabálynak van egy élete. Megszületik, érvénybe lép, s onnantól fogva alkalmazzák is. Egy jogszabály addig van életben, amíg hatályos, amíg egy utána következő jogszabállyal el nem törlik. A 104/45-ös rendelet máig élő sebként sajog az itt élő magyarok lelkében. A beneši dekrétumként elhíresült rendeletet a Szlovák Nemzeti Tanács adta ki 1945-ben. Igazság szerint nem dekrétum, és még csak nem is Beneš írta alá. Lényege, hogy az itt élő magyarokat és a németeket a kollektív bűnösség elve alapján háborús bűnösnek kiáltották ki, és elkobozták a mezőgazdasági területeiket. Tudni kell még, hogy aki írásban megtagadta a magyarságát, vagyis reszlovakizált, azt nem érte sérelem. Mivel 1945 óta nem született olyan jogszabály, amelyik eltörölte volna, a 104/45-ös rendelet ma is életben van. Vigyázat! Ez nem jelenti azt, hogy alkalmazzák is, hiszen ma már senkinek a földjét nem kobozzák el a rendelet alapján. Ugyanakkor a bíróságok a mai napig hivatkozhatnak rá.
– Milyen esetekben?
– A mi jogrendszerünk kimondja, hogy a bírót a törvényerejű jogszabályok kötelezik. A bírók a gyakorlatban mindig az érvényes jogszabályokat alkalmazzák. Sok esetben vissza kell menni az időben, megnézni a régi törvényt. Például egy hagyatéki eljárás során, ha az örökhagyó 1940-ben hunyt el, az örökösödés szabályait az 1940-ben érvényben lévő jogrendhez kell igazítani. A 104/45-ös rendelet esetében sincs ez másképp. Szlovákia anno úgy ballagott be az Európai Unióba, hogy felrótták neki: a Beneš-dekrétumokat orvosolni kell. Erre az állam azt felelte, hogy ezek a dekrétumok elévültek, nincs mit orvosolni rajtuk. Ám a joggyakorlat mást mutat.
Beneš-dekrétumoknak nevezzük azt a 143 elnöki rendeletet, amelyek a II. világháború után a csehszlovák államiságot voltak hivatottak megalapozni. Több jogszabály – szám szerint 13 – arra szolgált, hogy a kisebbségi magyar és német lakosságot megbüntessék. Hogy őket háborús bűnösnek kikiáltva olyan diszkriminatív bánásmódban részesítsék, amelyek összeegyeztethetetlenek az emberi jogokkal.
– Mesélne kicsit a perről, amit sikerült megnyerni?
– A per tárgya egy többhektáros földterület Bártfa mellett, ahol ügyfelem ősei éltek. A háború után született egy konfiskációs döntés, miszerint az állam elkobozza tőlük ezt a földet. A döntést azonban hanyagul adta ki a hivatal: formai hibákat vétettek, nem tartották be az érvényes rendelkezéseket. A konfiskációs bizottságban ugyanis kevés volt a hozzáértő hivatalnok, ráadásul rövid idő alatt rengeteg döntést kellett kidolgozni, illetve rengeteg eljárást lefolytatni. Előfordult például olyan, hogy egy településen két ugyanolyan nevű ember élt – és nem a célszemély vagyonát konfiskálták. A konfiskálást a telekkönyvbe sokszor nem vezették be: csak egy kis k betűt írtak a telekkönyvi betétbe a név elé, vagy tettek a betétre egy pecsétet, mielőtt kimérték volna az új telepeseknek. Ez később sok kavarodást okozott. 1948 novemberében ugyan kiadtak egy rendeletet, hogy 50 hektárig visszaigényelhetik a konfiskált földeket azok a személyek, akik visszakapták a csehszlovák állampolgárságukat, és továbbra is ott gazdálkodtak az elkonfiskált földön. Ám mire ez a jogszabály hatályba lépett – 1948 végén! – az érintettek nagy része nem élt a lehetőséggel, mert jött a kollektivizálás, a szövetkezetesítés.
Strasbourghoz fordulni mindenkinek joga van. Strasbourgban székel az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ez a legfontosabb bíróság, az európai államok sorvezetője az alapjogi bíráskodás tekintetében.
– Valójában ’89-ig nem volt értelme a rendezésnek, hiszen jelentős mezőgazdasági föld nem maradhatott magánkézen. ́89 után jöttek csak rá, hogy a tulajdoni jogok nincsenek bejegyezve az ingatlan-nyilvántartásba. Elsőként ezt kellett rendbe tenni, fel kellett újítani az ingatlan-nyilvántartást. A ROEP-eljárás során felkutatták az eredeti földtulajdonosokat. Így került rá a Bártfa melletti telek tulajdonlapjára a tulajdonos neve, akitől később az ügyfelem megörökölte a birtokot. Ezután hosszú éveken át nyugalom volt, míg az állam rá nem jött, hogy konfiskált földről van szó. Arra a véleményre jutottak, hogy a ROEP-eljárás hibázott, amikor nem az államot vezette be a tulajdonlapra jogos tulajdonosként. Így pert indítottak az érintett földterületért. Ez 2009-ben történt.
– Mikor került önhöz az ügy?
– 2010-ben kerestek fel az örökösök, hogy mondjak véleményt az ügyről. Fontos tudni, hogy soha nem viszek bíróságra olyan ügyet, amiben előre borítékolható a kudarc, mert sem nekem, sem az ügyfélnek nem hiányzik egy felesleges pofon. Itt egyértelműen az ügyfelem állt jobban, mert az állam perelt. Egy bírósági eljárás során a bizonyítás terhe mindig azon van, aki állít valamit. Ebben az esetben az államnak kellett bizonyítani a hetven évvel ezelőtti jogállást. Ígérni persze nem tudtam semmit, de azt mondtam, hogy érdemes harcolni. Így hát belevágtunk. Az elsőfokú bíróság – a Bártfai Járásbíróság – rögtön az ügyfelem javára döntött. Ezt az állam megfellebbezte, de a másodfokon – a kerületen – szintén nyertünk. Mondhatnánk, hogy pezsgőt bontottunk. Egy év múlva derült égből jött a villámcsapás: kaptunk egy levelet, hogy törölték az első- és másodfokú bírósági döntést. A Legfőbb Ügyészség és a Legfelsőbb Bíróság közbeszólt.
– Ez miként lehetséges?
– A jogrendszer alapelveken nyugszik. Ezt úgy képzeljük el, mint egy ház alapját: homokra nem lehet házat építeni. Biztos alapot kell adni, vagyis az alapvetésekhez kell tartani magunkat, máskülönben a házunk összedől. Ilyen alapvetés a jogbiztonság elve. Egyebek mellett ez azt jelenti, ha az illetékes bíróságok a tisztességgel lefolytatott eljárás végén kimondják valamiről, hogy az fehér, akkor az fehér is lesz – és ezt senki nem kérdőjelezheti meg. Egy demokratikus államban nem változtathat meg egy jogerős döntést egy másik bíróság vagy állami szerv azon okból kifolyólag, hogy neki esetleg más véleménye van az ügyről. Nyilvánvaló, hogy valamiféle érdekek húzódhattak a háttérben – hiszen a Legfelsőbb Bíróság döntése alkotmányjogot sértett.
A Beneš-dekrétumok beforratlan sebek. A dekrétumokat ugyanis nem vonták vissza, ezért kísért a múlt. Máig jönnek a hírek, hogy az állam a rettegett dekrétumokra hivatkozva venné el például valakinek a földjét... A beneši dekrétumok azért sújtották a magyarokat, mert „együttműködtek a fasisztákkal“. Szlovákiai alkalmazása azért paradox, mert a Tiso-féle fasiszta állam a végsőkig együttműködött Németországgal.
– Ki segített Önnek a per során? Az elején csapatról beszéltünk...
– Idáig egyedül vittem az ügyet, innentől a férjem is becsatlakozott, aki szintén ügyvéd. Tamás azt javasolta, hogy az Alkotmánybíróságon támadjuk meg a döntést. Ám elutasítottak bennünket, mondván, hogy nem sérült semmilyen alapvető emberi jog – és tulajdonképpen az első- és másodfokú bíróság hibázott, mert tűrhetetlen jogi nézetet vallott. A legszomorúbb az egészben, hogy előtte a Legfelsőbb Bíróság is véleményezte a beadványunkat, és az elnök személyesen azt mondta: nem biztos, hogy az első- és másodfokú ítéletet törölni kellett volna. Ennek ellenére az Alkotmánybíróság lesöpörte az ügyet az asztalról.
– Ekkor döntöttek úgy, hogy elmennek Strasbourgig?
– Végtelenül csalódottak voltunk. A férjem kijelentette: adjuk be az ügyet Strasbourgba! Kezdetben csak játszottunk a gondolattal: mi lenne, ha... Meg aztán, egy egyszerű szerdahelyi fiú és egy komáromi lány egyáltalán labdába rúghat-e az Emberi Jogok Európai Bíróságán? Annyian mentek már oda nagy csinnadrattával, de a siker elmaradt. Arra, hogy Strasbourgban hogyan állhatunk helyt, senki sem készít fel. Meghánytuk-vetettük a dolgot, majd arra jutottunk, hogy az igazságnak győznie kell! A jog a szenvedély nélküli értelem. Én azt mondtam, ha szenvedélymentesen, a jog betűjével érvelünk, nem belekeverve a politikát – akkor igenis nyerhetünk. Végül 2017 őszén került az ügy Strasbourgba. Ekkor már hárman dolgoztunk a csapatban: Fiala-Butora János nemzetközi jogász is csatlakozott hozzánk. 2017 érdekes év volt, mert közvetlenül előttünk három hasonló ügyben már elmarasztalták Szlovákiát. Ez reményre adott okot. Az Emberi Jogok Európai Bíróságáról tudni kell, hogy írásban zajlik a per, termes tárgyalást csak nagyon ritkán, különleges esetekben hívnak össze. Az ügyek több szűrön átmennek. Az első szűrőn megnézik, hogy az ügy egyáltalán oda való-e? – itt rengetegen kipotyognak. A második körben elindítanak egy békítési folyamatot (ha érdemes). A mi esetünkben felszólították Szlovákiát, hogy próbáljon kiegyezni velünk. Küldtünk is egy megegyezési javaslatot, de az állam ezt kategorikusan elutasította. A döntést májusra tűzték ki: pontosan megmondták az órát, hogy mikor teszik közzé az ítéletet. Tűkön ülve vártuk a kihirdetést. És fekete-fehéren ott állt, hogy megnyertük a pert. Hihetetlen érzés volt! A remény végig ott motoszkált bennünk, de a tíz év alatt annyiszor csalódtunk, hogy tényleg jó volt megélni a sikert.
– Ez mit jelent a gyakorlatban? Kié akkor most a föld?
– Nem eszik olyan forrón a kását. Most pontosan ott tartunk, mint 2009-ben, a legelején. Kiderül, hogy az elsőfokú bíróság, vagyis a Bártfai Járásbíróság mit kezd az üggyel. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen egyszerre kötelezi őket a Legfelsőbb Bíróság döntése, illetve a strasbourgi döntés. Mi harcolunk tovább! Előfordulhat, hogy a mérleg nyelve az állam felé billen, és olyan döntés születik, hogy a tulajdonjog az államot illeti a 104/45-ös rendelet alapján. Fontos számunkra, hogy felhívjuk a figyelmet arra: Szlovákiában a bíróságok a mai napig hivatkozhatnak erre az igazságtalan rendeletre. Egy olyan jogszabályra, amelyik azon a jogcímen vette el a földet az emberektől, hogy a tulajdonosoknak magyar a nemzetiségük. Ilyesmi egy demokratikus országban alighanem elfogadhatatlan.
