Sokáig nem lehetett arról beszélni, hogy az anyaság nagyon fárasztó is lehet. Szülés után felfordul az életünk, nem ujjongunk, pedig mindenki ezt várja tőlünk. Nehéz elfogadni, hogy saját életünknek ezentúl nem mi leszünk a főszereplői. Egy őszinte vallomás egy kétgyermekes színésznő anyukától.
Anyának lenni a legszebb dolog a világon. Nincs nagyobb boldogság ennél. Ugyanakkor az anyaság munka is, rengeteg energiánkat felemészt. Szülés után már nem mi leszünk a legfontosabbak a saját életünkben. S ez elég nagy próba. Általában az anyaság szép oldaláról illik beszélni, pedig mindenki tudja, hogy a hétköznapok nem olyan napfényesek. Holocsy Katalin, a Komáromi Jókai Színház színésznője nyíltan beszél az anyaság nehéz pillanatairól.
Holocsy Katalin nagyobbik lányával Hannával, és kisebbikkel, Rózával
– Az életet mindig családi házban, legalább két gyermekkel képzeltük el a férjemmel – mondja a művésznő. – Mindketten nagyobb családból jöttünk, neki és nekem is még két testvérem van. A házunk már felépült egy Komáromhoz közeli falucskában, már csak a gyerekek hiányoztak, hogy nevetésükkel betöltsék a teret... 35 éves voltam, amikor megszületett Hanna, és rá szinte pontosan két évre a húga, Róza. Hannánál azt mondtam: most lett kerek az életünk! Rozinál viszont úgy éreztem: ami eddig kerek volt, az most már teljes körré lett. Most, két gyerekkel vagyunk igazi család. Az anyaság gyönyörűség – a hétköznapok viszont strapásak, sok küzdelemmel járnak. Ha valaki előre elmondja nekem, hogy mi vár rám, valószínűleg nem hiszek neki.... Vagy arra gondoltam volna: ilyen nincs, ezt nem lehet kibírni. Ma már tudom: egy anya sosem lehet fáradt. Még akkor se, amikor nagyon fáradt.
– Senkinek sem könnyű, akinek két kisgyermeke nyüzsög otthon. Neked mi okozza a legnagyobb nehézségeket?
– A nagyobb lányom kezdetektől fogva rossz alvó. És érdekes, ahogy nőtt, egyre nehezebb lett vele. Szoptattam, és hiába kezdtem el a hozzátáplálást, mind többet szopizott, különösen éjszaka. Ezért egyre gyakrabban ébredt. Elérkezett az a pont, amikor már nem bírtam újra és újra kimászni az ágyból: egyszerűen magam mellé fektettem a kicsit, és ahányszor csak kívánta, mindannyiszor a mellemre tettem, majd álomba ringattam.
16 hónapos koráig szoptattam, és ekkor már azt mondtam: elég. Igen ám, de már nem tudtam azon változtatni, hogy mellettem aludjon, és Hanna így is sokszor felébredt éjszaka... Fáradtnak, kimerültnek éreztem magam.
– Ha jól számolom, nagyjából ekkor kellett ismét áldott állapotba kerülnöd. Nem tervezted, hogy az első gyerek után visszatérsz a színpadra?
– De igen. Ugyanis Hanna világrajövetele után engem is, mint oly sok anyát, elkapott a szülés utáni depresszió. Nem volt súlyos, és hamar túljutottam rajta. Nem is említeném, csak azért fontos, hogy más is megértse, miért vágytam vissza a színpadra. Azelőtt állandóan emberek között voltam, nyüzsgő, pörgő életet éltem. Hirtelen otthon maradni a gyerekkel, minden nap körbe-körbe ugyanaz, állandóan egyedül – éles váltást jelentett. Elszigetelve éreztem magam. Szerettem volna mihamarabb ismét munkába állni, társaságban lenni, alkotni... Rozi azonban a tervezettnél korábban érkezett, de örültünk neki. Ha most kell jönnie a testvérkének, hát hadd jöjjön!
– Hogy reagált Hanna, mikor kibővült a család egy kistesóval?
– Nehezen viselte Rozika érkezését – nagyon nehezen. Erre egyáltalán nem voltunk felkészülve. Túlzás nélkül állíthatom, hogy belebetegedett. Emellett hisztériás rohamokat kapott, amikor meglátta, hogy Rozit is szoptatom. Előfordult, hogy mindkét mellem lefogva lökte el a picit, teli tüdőből sikítva, hogy „Rozikának ne adj cicikét!”. Közben meg a baba is ordított, mert már éhes volt. Az egyik alkalommal – a férjem még nem volt otthon, éppen próbált – olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy este tízkor felcsörgettem a nővéremet, aki két utcával odébb lakott, hogy jöjjön át segíteni, mert nem bírok a gyerekekkel.
– Ezek szerint számíthatsz a családodra.
– Nagyon sokat segítenek. A férjem bevásárol, és éjszaka megfőzi másnapra az ebédünket. Nálunk a vasárnapi húsleves szombat éjszaka gyöngyözik! A nővéremre is támaszkodhatok (Holocsy Krisztina, szintén a Jókai Színház színművésze). Elsősorban azonban az anyukámra számíthatok! Már nyugdíjas, és különösen a Rozi megszületése utáni fél évben segített sokat. Erre az időre Komáromban maradtunk, nap mint nap elhozta az ebédünket, majd kivitte Hannát aludni a babakocsiban. Hanna ugyanis csak így szunyókált el délután. Ha nem tudtam elringatni kint a levegőn a babakocsiban, akkor otthon, az ágyban nem aludt el.
– Nem sikerült rászoktatni őket a rendszeres alvásra?
– Egyszerűen nem fáradnak ki. Úgy tűnik, intenzív gyerekeink születtek! Pedig egész nap mozgásban vannak, délutánonként 1-3 órát is a szabadban tartózkodunk, időjárástól függően. Számtalan próbálkozásom volt – úgy is mondhatnám, variációk egy témára. Volt időszak, hogy testvér babakocsit vettem, úgy sétáltunk. Akkor sikerült álomba ringatni őket. Mikor meg esett, beültettem őket az autóba, mentem velük néhány kört, majd megálltam egy parkolóban, és hallgattam az édes szuszogásukat. Vártam, hogy felébredjenek.
– Ott, az autóban? Nem unatkoztál?
– Tudod, milyen jó kis relax volt ez nekem? Csak ültem, néztem ki a fejemből, bámultam az esőt. Tökéletes pihenés volt. De már ez sem működik. És ráadásul Rozival is ugyanaz történt, mint Hannával: hiába múlt el egyéves, állandóan szopizni szeretne. És különösen éjszaka: óránként-két óránként a mellemre teszem. Közben Hanna is többször felriad... Úgyhogy úgy alszunk, hogy balomon a nagylányom, jobbomon a kislányom, és óránként felébreszt valamelyik.
Akkor majdnem három évig nem aludtam ki magam. Ha valaki nekem ilyet mond négy évvel ezelőtt, nem hiszem el neki, hogy ki lehet bírni. És ki lehet! Alig érzem a fáradtságot, valószínűleg hozzászokott a szervezetem. Olvastam valahol, hogy a kismamák testében termelődik egy hormon, aminek segítségével többletenergiához jutnak, hogy képesek legyenek mindig, minden helyzetben a babájuk segítségére sietni.
– Nem jött a szülés utáni depresszió a második gyerek után is?
– Nem volt arra időm! Az elsőnél még sajnáltathattam magam, most viszont, hogy már két gyerkőccel kell küszködni, birkózni, ez eszembe se jut. Szó szerint a nap 24 órájában körülöttük sürgök-forgok, minden percemet, gondolatomat kitöltik. Hogy jó lenne-e ebből kiszakadni? Persze hogy jó lenne. Jó lenne meginni nyugodtan a barátnőimmel egy kávét, másról is beszélni, nem csak a bébipapiról. Isteni volna, ha kiruccanhatnánk valahova kettesben a férjemmel.
– És mindeközben hol marad a NŐ?
– A NŐ, csupa nagybetűvel? Most háttérbe szorul. Jelenleg ANYA vagyok, ezt élem meg minden örömével, bánatával egyetemben. 35 éves koromban szültem: elég érett voltam ahhoz, hogy el tudjam fogadni az anyasággal járó testi-lelki változásokat. Például mindkét terhességemmel huszonöt kilót szedtem föl. Nem estem kétségbe, amikor a szülés után a tükörbe néztem. Csak picikét sírtam. Tudom, hogy mikor vissza kell térni a színpadra, ismét formába hozom magam. Egyébként már csak öt kiló fölösleg van rajtam – a kilók maguktól potyognak le rólam. (Sokat rohangálok a gyerekek körül, este pedig nincs se időm, se étvágyam vacsorázni). Őszintén szólva, ezek a kérdések ma még nem izgatnak. Azt hiszem, ez így természetes. Minden lemondásért kárpótol, amikor ránézek a lányaimra. Hatalmas boldogság látni a fejlődésüket, megélni azokat a pillanatokat, amikor puszit nyomnak egymás arcára, vagy amikor kis kezecskéjükkel körülölelik a nyakam, és a fülembe suttogják: „Anya, szejetjek!”
