Most elindult egy adatgyűjtés Szlovákiában, aminek részeként arról is tanúságot kell tenni, hogy elsősorban vagy másodsorban vagyok-e magyar? Egy adat, aminek alapján később dönthetnek arról, hogy először vagy másodszor szólnak hozzám (vagy szólhatnak-e egyáltalán) magyarul a hivatalban, boltban, orvosnál, vagy inkább államnyelven. 2021 februárjában népszámlálás folyik Szlovákiában, Európában. Büszkeség, magyarkodás nélkül hozom a történetem, igaz európaiként.
Amikor megszülettem, magyarul szóltak hozzám: a boltban, az utcán, az ismerősök, a rokonok, az orvos. Körülöttem mindenki magyarul beszélt. Négyéves koromban tudtam meg, hogy ebben az országban más nyelven is lehet beszélni – amikor a Tátrába kerültem fél évre gyógykezelésre a gyerekkori asztmám miatt. A Pozsonyban élő nagynénim párszor kezdeményezte, hogy majd ő megtanít engem szlovákul! Igyekezete nem járt nagy sikerrel.
Az idegen nyelvi közegben, idegen emberek között tudatosult bennem, hogy nemcsak a szeretteimtől szakítottak el – de attól az eszköztől is, amivel meg tudom értetni magamat. Amivel el tudom mondani, hogy hol fáj, ha fáj, hogy nem szeretem a mindig egyízű zöldséges szószt, hogy hiányzik mindenki, és haza akarok menni. A szobából kinézve azt képzeltem, hogy a nagy hegyen túl már ott van az én nagyapám. Ő persze jóval nagyobb távolságra volt tőlem, de már maga a hegy is elég hatalmas volt ahhoz, hogy az előttem tornyosuló akadályt leküzdhetetlennek véljem. Pedig ő – hitem szerint – bármilyen nyelven képes lett volna elmagyarázni bárkinek, hogy nem akarok ebben az elszakítottságban élni, nem akarom, hogy elvegyék tőlem a szeretteim biztonságában tanult szokásaimat. Vagy segített volna, hogy értő fülekre találjak, mikor elmondom, hogy mit szeretnék és mit nem szeretnék. Azóta is nagyon nyomasztó számomra a tátrai tiszta levegő.
Van szlovák csoport is!
Később az óvodában megtapasztaltam, hogy van mellettünk szlovák csoport is. Az iskolában pedig már szlovákul is tanultunk. A nyelvben addigra már elég jó lettem. Hiszen a fél év szlovák környezet és a túlélési ösztön megtette a magáét. Javítottam a statisztikát, miszerint a magyar tannyelvű iskolában is meg lehet tanulni szlovákul. Mert az én iskoláim – az egyetem kívül – mindig magyar tannyelvűek voltak. Így volt természetes. Eta néni a helyi művészeti alapiskola színészoktatója volt. A „szíp magyar beszídet” szép magyar beszédre javította, amellyel aztán eljutottunk szavalóversenyre, kiejtési versenyre és színházat játszottunk.
A tantervi oktatást pedig nagyapám kiegészítette a sajátjával. Így tudtam meg, hogy Vörösmartyt kell olvasni, ha az ember rendes szókincsre akar szert tenni, mert ő a legnagyobb szókinccsel megáldott magyar költő.
A gimnáziumban nemigen értettük, hogy miért beszélnek a televízióban feszült szlovák–magyar viszonyról, mikor az épület első emeletén lakott a szlovák gimi, a másodikon pedig a magyar: és jó barátságban voltunk egymással. Mikor a szalagavatói ünnepségre készültünk, és ünnepi műsort kellett prezentálni, a szlovák gimis Robót kértük meg, hogy gitározzon nekünk a Presser-szerzeményhez, mert necces kíséret nélkül énekelni. Később kiderült, hogy kísérettel sem megy jobban. A refrénhez rá is szükség volt. Így a mečiari idők magyargyűlölete idején a szlovák srác szlovák akcentussal énekelte, hogy „Adj egy percet nekem az életedből”-t... Akárhány ennél jobb előadást is látott már Dunaszerdahely, de ott és azon a színpadon nagyon sokat jelentett az ő törekvése, hogy a nyílt „e” és az „ő” betű tökéletes hangzással legyen kiénekelve.
120 ember között magyarul
Az egyetemen a teremben 120 fiatal mozgott, a fővárosiak nagyobb magabiztossággal. Mindenki szlovákul beszélt, nemigen szeretett volna senki magyarul megszólalni. Addigra már megtanultam, hogy a másság megkülönböztetéssel járt – és ebben a közegben cikiség volt másnak lenni. Ám egyszer csak meg kellett szólalni, és akkor már hallani lehetett, hogy akcentussal beszélek szlovákul. Így lettem „nasa magyarka”. Ebben volt valami megbocsátó igyekezet: azt hiszem, az osztálytársaim elnézték nekem, hogy magyar vagyok.
A nyújtott teljesítményem miatt. Egyszerűen könnyebben kiszámoltam a matekpéldát. Tulajdonképpen minden ezen múlott, mint ahogy később is a többi lényeges dolog az életemben. A dékán szóvivőn keresztül szeretett volna kapcsolatot tartani az évfolyamunkkal. Senki nem jelentkezett. Mivel senki nem jelentkezett, hát én feltettem a kezem. Így kaptak a szlovák közgázon magyar szóvivőt. Később visszamentem Eta nénihez, a színésznőhöz: mert aki meg tudott tanítani helyesen magyarul beszélni, az nyilván a szlovák kiejtésemet is rendbe tudja rakni. Hát dolgoztunk ezen is, és nem keveset. Azt mondják, sikerült megszabadulnom a magyar akcentusomtól. Ha nem figyelek oda, ma minimum közép-szlovákiainak tippelnek, de magyarnak nem nagyon.
Később persze az ember rájön, hogy a kiejtésnél sokkal fontosabb a mondanivaló! Ám ehhez idő kell, mint minden nagy dologhoz. Számomra hamar kiderült, még abban a fura pozsonyi légkörben is, hogy az ember a fontos – nem pedig az, hogy magyar vagyok vagy szlovák vagyok. A túlélési ösztön persze arra készteti az embert, hogy a hangosabb, nagyobb tömegnek próbáljon megfelelni. A többséghez képest a kisebbség könnyen elhiszi magáról, hogy kevesebb. Hogy meg kellene húzni magát. Esetemben az egyik és a másik fél is felmérte az erejét. Nem kell a konfliktus, ki kell simítani a ráncokat, a "zizis" helyzeteket! Ezt úgyszólván mindenki érezte körülöttem. Szerencsére olyan nagytiszteletű tekintélyek is, mint akkori rektorunk, aki az utolsó évben egy történettel jött be az első órára.
Rektorunk története: Mikor Londonban járt, a néger londiner rögtön kiszúrta közép-európai akcentusát. Megkérdezte tőle, hogy honnan van? A rektor úr azt válaszolta, hogy Pozsonyból. Mire a színes bőrű londiner – hivatkozva Pozsony háromnyelvűségére – rögtön felajánlotta, hogy akkor beszélhetnek magyarul! Később kiderült, hogy a budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanult, és tökéletesen beszél magyarul.
Ezek után rektorunk megosztotta velünk a következtetését, miszerint ma a világon mindenütt élnek magyarok, és a legváratlanabb pillanatokban válik használható nyelvvé a magyar nyelv. S ha két ember beszél magyarul, de azon kívül még számos más közös nyelven is ért, bizonyára magyarul fognak beszélgetni, mikor találkoznak. A végén megkérte a hallgatóságot, hogy tegye fel a kezét, aki ért magyarul. Rengeteg kéz emelkedett a magasba. Akkor tudtuk meg, hogy majd mindegyik csoporttársunknak van rokona, ismerőse, aki beszél magyarul.
Az eset után lassan elindultak azok a beszélgetések, melyek során kiderült számukra, hogy én nem Magyarországról települtem ide. Hogy mi, itteni magyarok őshonos lakosok vagyunk. Mindig is ugyanazon a helyen élt a családunk, bár felmenőink egy napon arra ébredtek, hogy a fejük felett átment a határ. A nyelvük, az életük ugyanaz maradt, csak róluk kezdtek el másképpen gondolkodni. Róluk döntöttek – nélkülük.
Mi már ebbe az áthelyezett határokkal teremtett új országba születtünk. Még szerencse, hogy közben az osztálytársak személyije is elfogyasztott két országnevet – Csehszlovák Szocialista Köztársaság és Csehszlovák Köztársaság –, a különválás után pedig egy harmadik ország állampolgárai lettek. Így aztán vágták a témát, és valahogy könnyebben felfogták, hogy nekik ezekhez a változásokhoz pont annyi közük van, mint ükapámnak anno a trianoni döntéshez. Azzal a különbséggel, hogy tőlük nem kérte senki, hogy reszlovakizáljanak, s attól kezdve más nyelven álmodjanak. Velük senki nem éreztette, hogy kevesebbek és másodlagos állampolgárok. Ám azért elindultunk a kölcsönös megértés útján, ami hozott annyi elfogadást, hogy nem esett nehezemre megválni a régi nevemtől. Így a Katarínából Kata lett – és az „ová” képző is lekerült a vezetéknevemről. Ezzel egyértelműen magyarrá lettem a hatóságok és önmagam előtt is. Vállaltan!
Megjöttek a csehek!
Gyerekkoromban a magyarországi rokonok mindig azt mondták, mikor megérkeztünk hozzájuk, hogy: megjöttek a csehek. Cserfes kislányként meg is kértem Feri bácsit, hogy mutassa már meg, hol vannak ezek a csehek? Mire megtudtam, hogy azok mi lennénk. Később értettem csak meg, hogy ez mit jelent. Hogy mi onnan nézve sem vagyunk magyarok, meg innen nézve sem. És pont ettől – vagy épp ennek ellenére – sokkal fontosabb a mi számunkra magyarnak megmaradni. Igen, az egyértelműségnek is helye van ebben a történetben!
Az ember próbálgatja a határait, építgeti önmagát, kipróbálja magát anyja és apja folytatásaként, ám sokáig nem tudja, hogy azok követe vagy kritikusa legyen-e? Majd amikor belefárad a felesleges körökbe, rájön, hogy csak abból tud építkezni, amiből van.
Ha tetszik, ha nem, magunkból kell katedrálist építeni. Elfogadni a múltat, kisimítani a ráncokat, tudni, hogy a jó mellett a rosszat is megörököljük, de nincs mese, másmilyenek nem lehetünk. Mert felmenőinkkel ismerősei vagyunk egymásnak. „…egy ismerős hang, az megmarad, máris érzed, hogy védve vagy...”
Azóta azt is megtanultam, hogy megmaradásunk érdekében inkább „emberkedésből” van hiány, nem feltétlenül magyarkodásból. Amikor nem kezet adunk valamire, csak kezet fogunk. A "kezet adok rá" ugyanis kötelez! Nem a másik, hanem magunk miatt! Mert én akarom csakis úgy, és nem máshogy! Mert én akarok egyenes, őszinte és hiteles lenni, mert genetikailag ezt az ajándékot kaptam. Másodsorban az a szerencse ért, hogy olyan nyelven tudták nekem tolmácsolni az ismereteket, amelynek, ugye, nem minden szavát lehet lefordítani más nyelvre. Mert egészen egyszerűen olyan nincs minden nyelven.
Szeretném, ha ez a kis írás felkérést jelentene a keringőre! Ha sokan érdemesnek tartanák az emberi sokféleség mellett az egyforma értékek melletti voksolást. Mernék az egyformát felfedezni önnön magukban, felmenőikben, és nemzetiségüket kényszer nélkül éreznék vállalandónak – a dolgok természetessége okán.
És kívánom magunknak is, hogy legyen kedvünk kezet adni rá. „Ha van elég szív, az sokat segít.” Mert ebben vagyunk mi egyformák.
