A freskós lány

Olvasóink kérték, hogy mutassunk be olyan embereket, akik olyan dolgokat csinálnak, amelyek reményt adhatnak ebben a nehéz helyzetben. Íme!

Bemutatjuk Szakálos Évát, a freskók szerelmesét. Éva a középkori templomokat kutatja, freskókat tár fel. Mert a nehéz időkben nem csupán ételre, italra, orvosságra van szükségünk – szépségre is.

Szakálos Éva: „Szőgyénben születtem, a szüleim és a nagymamám még mindig a faluban élnek. Én már egy ideje Esztergomban lakom, közel Szőgyénhez. A legszebb emlékeim Szőgyénhez kötnek. A cserkészcsapat, a színjátszókör: ezek tettek azzá, aki ma vagyok. Esztergomra a múzeumi élet miatt esett a választásom. A Balassa Múzeum, ahol dolgoztam, szerencsés közeg. Lehetőségem van a felvidéki falképek kutatására."

Az Évához hasonlatos középkorászok pontosan azt mutatják meg, hogy milyen csodálatos kultúrát hozott létre az ember a nehéz időkben is. Olyan szépségeket, melyek évszázadok múltán is visszaintegetnek – és igenis elpusztíthatatlanok. Szakálos Éva Szőgyénből származik, művészettörténésznek tanult Budapesten – most pedig teljes gőzzel anyuka. Egyéves Nándi kisfiáról való gondoskodás kitölti mindennapjait, és sokszor csak éjszakánként jut idő a munkára. A doktori disszertációját írja. Nem csoda, hogy az interjúra is este kilenckor került sor.

– Kezdjük az elején. Mi az a freskó?

– A freskó az olasz fresco szóból származik. Sokan látják a filmekben, hogy régen a képeket a friss falra festették fel, rá a nedves vakolatra. A festék pedig mészvízzel összekevert porfesték volt, ami a habarcsréteg belsejébe hatolt, együtt kötött meg vele.

A falfestészetnek van egy másik fajtája is, a szekkó. Az a technika, amikor a száraz vakolatra festenek. A szekkónak nem nagyon örülünk, mert feltáráskor szinte lepereg a falfelületről. A freskó tartós!

– Nemrégiben olvastam, hogy nálunk is voltak olyan freskók, mint Firenzében, sőt, még szebbek! Igaz ez?

– Igaz, bizony. A különbség, hogy Firenzében teljes templomfestések maradtak fenn, nálunk nem. Ám a töredékeknek is nagyon örülünk. Voltak huszitáink, voltak törökök, voltak világháborúk – az is csoda, hogy ennyi megmaradt... Emiatt nehéz elképzelni, mi lehetett itt régen. Mindig arra gondolok, hogy a pelsőci templomban – ahol én is kutattam – az itáliai mester milyen csodálatos falképeket festett. S akkor mi lehetett a királyi központban, Budán! Állítólag valami csoda.

– Az ember egyszerre képzeli sejtelmesnek és sötétnek a középkort. Milyen volt igazából? Vagy hogy képzeljük el azt a festőt, aki a százdi templomot festette, ahol most kutatsz?

– A sötét középkor egy képzavar. Sajnos, a középkorról szóló filmekben és regényekben sokszor borongós várak, hideg falak, szomorú tekintetek, kormozó gyertyák szerepelnek, hideg és köd. Pedig színesebb korszak szerintem nem is létezett! A várfalakat színes kárpitok fedték, a templomok belseje a szivárvány minden színében tündökölt. A mai fakóság annak köszönhető, hogy a kárpitok elpusztultak, a szegény falképeket meg megette az idő vasfoga. Nyilván ma fakóbbak, mint egykoron. A középkori festők egyszerű mesteremberek voltak. Mindig volt valaki, aki megrendelte a munkát, aztán volt valaki, aki – mai szóval élve – megalkotta a programot. Ő egy nagy tudású teológiai személy lehetett, utána pedig jött a mester, aki a tanítványaival kivitelezte az elképzelést, vagy mintakönyvekből elkészítette a megrendelt képet. Ezért nem maradt fenn a középkori festők neve: ők csak festettek, kifizették őket, és mentek is tovább.

A művész személye régen nem volt fontos. Ami sajnálatos, mert ha ma megnézzük a régi falképeket, a rajtuk szereplő arcokat, az egyes jelenetek kivitelezését, igenis komoly tehetség volt, aki megalkotta őket.

– Gömörben, ahol többször dolgoztál, miért maradt fenn olyan sok középkori templom?

– Gömör a középkorban a Magyar Királyság egyik legfontosabb területe volt, ahol aranyat, vasércet bányásztak. Minden királyhoz közeli főúr ácsingózott a gazdag területek után. Gömörben még a legkisebb bányászfalunak is teljes egészében festett temploma volt, ma már elképzelni sem tudjuk a fényűző berendezést. A freskók – hála az égnek – megmaradtak, mert Gömör evangélikus lett a 16-17. században, és mivel az alakábrázolást tiltották, a falképeket lemeszelték. Így akaratukon kívül konzerválták az utókornak. Ennek köszönhető, hogy máig találunk feltáratlan falképes templomokat. Aztán vannak már feltárt freskók, mint például Százdon, melyeket újraértelmezünk. Százd Ipolyság mellett fekszik, jelenleg ott kutatok.

– Mi a te feladatod? Hogy folyik a kutatás?

– Vannak templomok, ahol a kezdetektől végigkövethetem a munkát. Ez a legizgalmasabb: annyit jelent, hogy az évszázadok vakolata lekerül a falképről. Mindig valami olyat látok, amit rajtam és a restaurátorokon kívül több száz éve senki sem látott. Százdon a falképeket már felfedték a régebbi kutatók, mi ezeket az új technológiák segítségével csak újraértelmezzük. Amint megvan a falkép, elkezdődik a kutatás. A részletekből megpróbáljuk azonosítani a jelenetet: legtöbbször csak egy töredék marad fenn az egész jelenetből.

Először van egy sejtés, aztán jön a keresgélés: a könyvekben, a neten, a jegyzetekben. Analógiákat, hasonló ábrázolásokat keresünk, hogy alátámaszthassuk a feltevésünket. Ezzel a freskó korát is meg tudjuk tippelni. Miután hosszas munkával azonosítottuk a falképet, elkezdjük kutatni a megrendelőt.

– Vajon kinek volt elég hatalma, pénze arra, hogy ilyen monumentális ciklusokat festessen a saját templomába? Itt legtöbbször a földesúr jöhet szóba – kutatjuk a forrásokat, miközben halvány elképzelések születnek arról, hogy melyik nagyúr lehetett a megrendelő. Közben konzultálunk a restaurátorokkal, hogy a festők milyen technikát használtak, milyen stílusban festettek. Kézjegy dolgában a restaurátorok a szakértők. Végül összefoglaljuk a kutatást, megírjuk, hogy mire jutottunk.

– Hogyan lett Gömör a kutatási területed?

– Még egyetemistaként olvastam egy interjút Peter Koreň freskórestaurátorral a Köviben végzett feltárásukról. Írtam neki, hogy szeretném megnézni, hogyan dolgozik egy restaurátor, hogyan tárja fel a falképeket. Végül összekaptam a hátizsákomat, és nekiindultam Gömörnek, hogy három vadidegen pozsonyi restaurátorral heteket töltsek a kihalt kövi parókián. Kaptam egy szikét a kezembe, és onnantól kezdve négy éven keresztül visszajártam.

– Hogy fogadták a helyiek a messziről jött kutatókat?

– Kalandos volt: 2011-et írtunk, akkor még a gondolata se volt meg a gömöri templomok felkarolásának. A köviek nem éltek nagy gazdagságban, nem is fogadtak bennünket túl jó szívvel, ami éjszakai ablakdobálások formájában is megnyilvánult… Végül aztán elfogadták, de csak évek múltán, hogy ott vagyunk, majd azt is, hogy lassan a turisták is megjelennek.

– Hogy állnak a szlovák kutatók ahhoz, hogy ezek itt, Gömörben magyar emlékek?

– Egyre jobban, hál’ istennek. Akinek van kellő intelligenciája, az meglátja az értéket. Akinek nincs (mert van, ugye, olyan is), azt meg hagyjuk. Egyébként van egy kis csapat, Gotická Cesta OZ néven működnek: fiatal pozsonyi egyetemisták ők, akik azzal a céllal szövetkeztek, hogy Gömört újra a térképre tegyék. Sokat fordítok, segítek nekik, támogatom a törekvéseiket.

– Melyik volt eddig a legizgalmasabb templom, amelyikben dolgoztál?

– A kétszáz fős gömöri zsákfaluban, Kiétén találhatjuk az egyik legkülönlegesebb templomot. Ahogy az ember belép, eksztázis keríti hatalmába, mert olyan, utolsó ítéletet ábrázoló freskó látható ott, ami üt. Egyik tanulmányomban pont a középkori pokolszemléletet elemeztem. Mit gondolhatott az egyszeri ember, aki írni, olvasni nem tudott, mikor ezeket meglátta? Egyetemistaként nyertem egy prágai ösztöndíjat, hogy a nemzeti könyvtárban kutassak. A cseheknél sok középkori forrásirodalom maradt fenn – a magyar forrásokat, ugye, elvitték a törökök. Itt, Prágában kezdett el igazán foglalkoztatni a középkori ember lelkülete, hogy mit is jelenthettek számára ezek a festmények és szobrok? Tanulságos volt számomra a pelsőci feltárás is.

,,A százdi templom feltárás alatt áll. A hajó falképei elvesztek, de a freskókat újraértelmezzük a restaurátorok segítségével. Amiben segíteni tudok, segítek is. Srna Zoltán polgármester rendkívül elhivatott a templom ügyét illetően. A műemlék léte sokszor azon múlik, akad-e ember, aki szívén viseli a sorsát, és nem ijed meg a gondozással járó munkától. Szerencsés az a templom, rom, kúria, amit van, aki felkarol, pályázik rá, gondozza és belefekteti hosszú évek munkáját“ – mondja Szakálos Éva.

– Hogyan kerültél Pelsőcre?

– Restaurátor barátaim anno nem csupán Kövin, de Pelsőcön is dolgoztak. Olyan kvalitású freskókat tártak fel, amilyenekkel kevés helyen találkozunk. Hosszú időbe telt, hogy a szemem megszokja ezeket az elmosódott alakokat. Nagyon sokat kell nézni ahhoz, hogy restaurálás nélküli állapotban is „látni” kezdjük őket. Mikor kutatásba kezdtem, kiderült, hogy Bebek György, aki a falképek megrendelője volt, a király követeként sokat járt Itáliában. Akkor a festő Giotto köre Padovában működött: az ő tanítványai pedig elkerültek Riminibe. A nyomozásom során én is Riminibe mentem hát, hogy megnézzem, a tanítványok hogyan alkalmazták a stílust, amit a mestertől tanultak. S azt láttam, hogy Pelsőcön ennek a stílusnak a párhuzamai találhatók. Akkoriban Pelsőc a Bebekek nemzetségi központja volt: Bebek Györgynek pénze, hatalma volt rá, hogy itáliai festővel festesse ki a templomát. Sőt, mint a legfrissebb feltárások sejtetik, lehet, hogy Gombaszöget is.

– Ahogy hallgatom, egy középkorász kicsit nyomozó is. Megkérdezhetjük, hogy mennyire gyakori szakma a tiéd?

– Ritka, mint a fehér holló. Rajtam kívül nem tudok másik felvidéki középkorász művészettörténészről. A Pázmány Péter Egyetem mesterszakán csak hárman végeztünk. A középkor nem túl népszerű szakirány.

Szerencsés egy templom, ha ilyen elhivatott középkorász keresi fel, kutatja és dokumentálja. De ezt már csak mi tesszük hozzá, sok sikert kívánva Évának. Aki, mikor középkorásznak nevezzük, tiltakozik: – Ők egy szinttel felettem állnak. Én inkább falképes vagyok. A kollégák között vannak kódexekkel vagy kályhákkal foglalkozók, vannak »kövesek«, akik a kőfaragványokat vizsgálják, és még sorolhatnám. Úgy érzem, egy élet is kevés arra, hogy valaki egy szakirányban igazán jó legyen. Én a freskókkal estem szerelembe.

– Miért? Túl bonyolult?

– Kicsit történésznek, régésznek és restaurátornak is kell lenni hozzá. A történeti kutatás az alap. Ha nem tudod alátámasztani, hogy valahol stíluskapcsolatokat találtál, azt nem fogadja el a szakma. Vegyük megint Pelsőcöt: ha csupán azt állítanám, hogy a freskókon találtam olyan fejet, orrot, ami padovai párhuzamra utal, nehéz lenne az állításaimat elfogadtatni. De ha azt mondom, hogy itt van egy pápai kérvény, itt az úti leírás, hogy Bebek György igenis járt Padovában, ezáltal láthatta az ottani freskókat, s onnan hazajőve kolostort alapított, már más a helyzet.

– Még egy indiszkrét kérdés: meg lehet ebből a szakmából élni?

– Majdhogynem bármi másból jobban meg lehet. Csak szerelemből lehet csinálni.

Éva Gombaszögön is aktív!

– Gombaszög megdöbbentő! Azt hiszem, a Jóisten szívén viseli a sorsomat. A gombaszögi pálos kolostor ásatására jó szándékú önkéntesként mentem. Bevallom, nagy kincsre nem számítottam. Gondoltam, találunk freskótöredékeket, és majd megírom, hogy a templomnak voltak falképei. Ehelyett találtunk aranyozott töredékeket, ami igen ritka. A csúcslelet egy épségben talált zárókő volt, amin megmaradt a freskó. Ilyet senki sem mer remélni, hiszen a záróköveket faragni szokták... Később pedig a temetőkápolna maradványain előjött egy lábazati zóna – ami egy az egyben a pelsőci templom lábazati zónájának párhuzama… Ugyanaz a nagyszerű kvalitás, ugyanaz a gyönyörű geometrikus kirajzolás, kolorit és színek, ugyanaz a mintázat. A freskót készítő mesternek pontosan ismernie kellett a pelsőci lábazati zónát! Ez az a sokat emlegetett párhuzam – mondja Éva. (Fotó: Dömötör Ede)