Sorozatunkban divatos kiegészítőket mutatunk be, amelyek csúcsra kerültek, s ma minden nő büszke, ha ilyet viselhet vagy hordhat a kezében.
A divat sztereotípiákat is tartalmaz, amelyek a népek szokásait jelenítik meg. Például egy angol úriembert nehéz elképzelni keménykalap és trencskó, egy olasz nőt jól szabott kosztüm és márkás (Prada) bőr pénztárca vagy egy amerikait kékvászon farmer, póló és teniszcipő nélkül.
Lehet, hogy mindez csak klisé, de magában hordoz egy alapvető igazságot: a „hűvös” angoloknál sokat esik, ezért több mint szükségszerű a trencskó, vagy a „forróvérű” olaszoknak a külső a minden, vagyis a bella figurát testre szabott kosztümmel kell kihangsúlyozni. Ugyanilyen klisék érvényesek a franciákra is. A francia férfi jellemzője a barett, a hóna alatt cipelt bagett, a szájában füstölgő cigaretta és a (kék-fehér) matrózcsíkos póló. Csak egy bicikli hiányzik, és máris előttünk áll a tipikus francia férfi. Persze, a csíkos póló valóban elengedhetetlen része a francia stílusnak. Nem véletlenül volt a legendás pantomimszínész, Marcel Marceau „uniformisa”. A kék-fehér póló imázsának lényegét testesítette meg.
A marinière – a csíkos tengerésztrikó – Coco Chanel kisasszonynak köszönhetően már egy évszázada állandó darabja a francia stílusnak. Több francia stíluselemhez hasonlóan – időtlen.
Az újonnan megjelenő divattrendek ellenére időről időre ismét felbukkan. A francia női divatra jellemző, hogy mindig átvesz valamit a férfiak ruhatárából (és a munkaruhákból). Inspirációt merít belőle, és megoldásait kisebb változtatásokkal beépíti a nőies, elegáns „darabokba”. A 20. század elején a francia tengerpart – az Atlanti-óceán és a Riviéra is – soha nem látott turistaáradat célpontja lett. Elsősorban a városi középosztály körében volt népszerű az első világháború idején, amikor a lakosság kénytelen volt elmenekülni a folyamatosan bombázott városokból.
A városi nyüzsgésből kiszakadt kényes párizsi hölgyek imádták a káprázatos üdülőhelyeket, Saint-Tropez-től Biarritzig. Az egyikük Coco Chanel volt, aki – szemben a többiekkel – nem volt képes tétlenül sütkérezni a napon. Őt nem elégítette ki a tengeri fürdőzés, nem tudott ölbe tett kézzel üldögélni. 1913-ban a párizsi üzlet után Normandiában, Deauville-ben is megnyitotta butikját. Párizsban már nagy sikert aratott eredeti kalapjaival, kialakult állandó vevőköre, amely követte őt, amikor a Gran Casino és a Normandy luxusszálloda között, a Rue Gontaut-Bironon megnyílt kis üzletében hűséges ügyfeleinek – jelesen a tengerparti üdülő vendégeinek! – felkínálta nonkonformista és kényelmes ruháit. (Ne feledjük, Coco volt az, aki rövidre, bubisra vágta a nők haját, és eldobta a fűzőt. Vagyis ő ruháival szabadította fel a nőket!)
Lezser szabású ruhái éppen olyanok voltak, amilyenekre az akkori dinamikus nők vágytak, akik már nem elégedtek meg azzal, hogy a férfiak dekorációjául szolgáljanak – s akik, akárcsak Coco Chanel, légiesen karcsú termettel büszkélkedhettek. Ez az új divat nagyrészt a bretagne-i tengerészek és a kikötői halászok csíkos trikójából merítette az ihletet. A csíkos póló rendkívül sikkesnek és – paradox módon – nőiesen elegánsnak számított. 1917-re a Chanel cég legnépszerűbb darabja lett, a „tengerészimázs” nélkülözhetetlen része, s az maradt mindmáig a számtalan változtatás és tökéletesítés ellenére. Maga Coco Chanel is évtizedekig viselte a marinière-t mint a fesztelen öltözködési stílus ikonikus darabját, amelyet jellegzetes bő nadrággal és lapos sarkú cipővel párosított.
Coco Chanel
A francia tengerésztrikónak már jóval azelőtt hosszú története volt, mielőtt a kiemelkedő divattervező beemelte a modern nő ruhatárába. Sok divatdarabbal ellentétben születésének ideje pontosan meghatározható. 1858. március 27-én a francia parlament elfogadott egy törvényt, amely szerint a kék-fehér csíkos póló a bretagne-i tengerészek uniformisának kötelező darabjává vált. A törvény szerint gyapjúból vagy pamutból kellett készülnie, amelynek az alapszíne fehér, rajta huszonegy vízszintes tengerészkék csík (Napóleon győztes csatáinak száma szerint), amelyek szélessége nem lehetett több két centiméternél. Mi volt az oka ennek a szigorú szabályozásnak? Az, hogy a kék-fehér csíkozás jól kivehető a vízben, ha valamely tengerész a fedélzetről a vízbe esik. Ez a pusztán gyakorlati szempontból készült ruhadarab, amelynek minőségére már eleve nagy gondot fordítottak, elképzelhetetlen gyorsasággal és könnyedséggel vált divatikonná.
A fiatal franciák, de a külföldiek is, akik tiltakozni szerettek volna valami ellen, vagy egyszerűen szükségét érezték, hogy kinyilvánítsák különbözőségüket a tömegtől: lázadásuk jeléül ezt a ruhadarabot kezdték hordani. A marinière lett a beatnikek, a hippik uniformisa, ugyanakkor a filmes „nouvelle vague” köré csoportosuló, formabontó színésznőké is. Az „új hullám” a múlt század 60-as éveinek elején alapvetően megváltoztatta a hetedik művészeti ág módszereit és jelentőségét.
Frenetikus hatással volt a nézőkre a mozgalom finom arcú, érzékeny színésznője, Jean Seberg, aki Jean-Luc Godard filmtörténelemmé vált, 1960-as mesterművében, a Kifulladásig-ban ezt a kék-fehér csíkos tengerésztrikót viselte.
François Truffaut botrányt kavaró filmjében, a Jules és Jimben pedig egy másik francia állócsillag, Jeanne Moreau pompázott ilyen pólóban. Ezekkel a híres filmekkel a marinière bevonult a magas művészetbe. Érdekes módon maga Godard és Truffaut, a 20. század elveinek felforgatói is szerették magukra húzni a csíkos pólót. A bretagne-i tengerésztrikó Pablo Picasso állandó viselete volt, szinte színpadi kosztüm, mitikus lényének emblematikus darabja. Andy Warhol ebbe a pólóba öltöztette a tehetséges embereket Gyárnak nevezett műtermében. Ezt a pólót parancsolta rá 1965-ben a bájos Edie Sedgwickre is – más ruha nem is volt rajta – a Kitchen (Konyha) című kísérleti darabjában.
Pablo Picasso
A francia haute-couture „csodagyereke”, a zseniális tervezőművész, Jean-Paul Gaultier fogta Coco Chanel csíkos pólóját, és radikális húzással üzleti márkanévvé tette. Utánozhatatlan, szándékosan provokáló és sokkoló stílusával megalkotta első ruhakollekcióját, amelyet 1976-ban mutatott be. „A csíkos pólót természetesen mindenki hordta: Chanel, Picasso és Brigitte Bardot – mondta a divattervező. – Egyszer, amikor kicsi voltam, a nagymamám énrám is csíkos pólót adott. Éppen ezért a legerősebb érzés, amit bennem a marinière kelt, a nosztalgia.”
Nosztalgia, egy kis érzékiséggel megtoldva, tehetnénk hozzá. Mert a Gaultier-féle csíkok mellé 1994-ben megszületett a Le Male parfüm is, amelynek üvegcséje egy izmos férfitest torzóját ábrázolja bretagne-csíkos pólóban – a „bűnös” meztelenségre asszociálva. A tervezőművészt a kor jeles filmrendezőinek homoerotikus alkotásai is ihlették. Gondoljunk csak Luchino Visconti művészien átlényegített filmjére, az 1971-ben bemutatott Halál Velencében címűre, amelyben a főhős fájdalmasan szép szerelmének tárgya Tadzio, az angyali szépségű, tizennégy éves lengyel arisztokrata fiú, aki szintén a csíkos pólót viseli a tengerparton
