Tisztelt Szerkesztőség!
Nem szokásom segélykérő leveleket írogatni, de már tényleg nem tudom, hogy tudnék a páromnak segíteni. Ami az utóbbi időben a munkahelyén történik vele, az egyszerre dühít és elkeserít.
A párom jó ideig otthon volt a gyerekekkel, és nagy volt az öröm, mikor pár éve sikerült helyben munkát kapnia egy könyvelőirodában. Nagy elánnal, boldogan lépett munkába. Egy ideig – néhány apró nézeteltérést leszámítva – minden rendben volt, a gondok úgy másfél évvel ezelőtt kezdődtek. A főnöke ugyanis teljesen rászállt. Minden mozdulatában a hibát keresi, kiforgatja a szavait, megalázza őt a kliensek előtt. A főnöknő szerint a munkatársai mind tökéletesek, de a feleségem munkája megbízhatatlan, megengedhetetlen hibákat vét.
Ennek ellenére mégis sokszor bízza meg őt nehéz esetekkel – szinte keresi a lehetőséget, hogy bizonyíthassa számára azt, hogy alkalmatlan a feladatra. Egy-egy ilyen kitörés után egy darabig aztán úgy viselkedik, mintha a legjobb barátnők volnának.
A páromat többször biztattam már a felmondásra, ő azonban hajthatatlan. Azzal védekezik, hogy a munkahelye helyben van, fix a munkaidő – ilyet még egyszer nem talál a kisvárosban, ahol élünk. Ha pedig utaznia kell, nem jut majd ideje a gyerekekre meg a tanulmányaira sem. Ugyanis két éve a főnöke kérésére beiratkozott az egyetemre. Nagyon féltem őt, hiszen látom, hogy nap mint nap gyomorideggel megy munkába.
Ideges, tele van szorongással, félelmekkel, és ez már az otthoni viselkedésén is meglátszik. Kevesebb a türelme hozzám és a gyerekekhez is – bármi van, rögtön robban. Utálom ezt a helyzetet, és azt, hogy nem tudok rajta segíteni. Legszívesebben bemennék, és a kedves főnökasszony lestrapált fejére borítanám az asztalt... Oké, tudom, hogy ezt nem lehet, de akkor mi a fenét csináljak?
Péter
