Ahhoz, hogy valaki elinduljon egy ismeretlen úton, nagy bátorság kell. Ennél talán csak ahhoz kell több elszántság és hit, hogy valaki a tudománynak egy olyan területét kutassa, amelyik tele van tabukkal és tévhitekkel.
Vajon abban a korban, amikor még erősen tartotta magát a nézet, hogy a lélek az egyház kompetenciájába tartozik, és a pszichológia csaknem tiltott tudománynak számított, hogyan lett Lux Elvirából az ország legelismertebb szexuálpszichológusa, egyetemi adjunktusa? 2014-ben megjelent interjúnkkal egy legendássá vált női életre emlékezünk egy olyan téma kapcsán, mely a mai napi tabunak számít.
Bartolomé Esteban Murillo: The Holy Family with a Little Bird című képe (Kép forrása: style.hnonline.sk)
– Édesanyám elképzelése eredetileg az volt – kezdi mesélni Lux Elvira –, hogy majd én is tanítónő leszek, mint a nővérem. Egy évig jártam is a tanítóképzőbe, de éreztem, hogy ez nem az én utam. Bennem kiskoromtól kezdve nagyon erősen élt a segíteni akarás. Sokáig tartott, míg megtanultam, kéretlenül nem kotnyeleskedhetek bele mások gondjaiba. Negyvenhét nyarán –„véletlenül“ pont akkor, amikor a felvételi vizsgák voltak az orvosi egyetemen – feljöttem anyám barátnőjéhez Pestre, látogatóba... Titokban felvételiztem, és csodák csodájára felvettek. Amikor elkezdődött az iskola, anyukám éppen Pozsonyban volt a nővéremnél látogatóban, így könnyen el tudtam szökni. Egy teherautó saroglyáján utaztam Ózdtól Budapestig. Anyukám később felutazott utánam, hogy hazavigyen, de be kellett látnia, hogy engem nem lehet csak úgy hazarángatni.
– Látva, hogy milyen borzalmas körülmények uralkodnak a kollégiumban, megkérte barátnőjét, hogy támogassanak. Hetente egyszer, vasárnaponként mentem hozzájuk fürödni, kaptam ebédet, sőt a férj, aki suszter volt, még cipőt is készített nekem. Ennek nagyon megörültem, mert az én családomat burzsujlistára tették, és ’45-ben megfosztották minden vagyonától. Nehezen éltünk akkoriban! Négy évig szó szerint a véremből éltem: vért adtam. Alkalmanként 150 forintot fizettek, ami akkor nagy pénz volt. Igazából mikor az anatómiai intézetben dolgoztam, és patkányokat kellett boncolnom, döbbentem rá: én nem a fizikai testtel akarok bíbelődni. Sokkal jobban érdekelt a lélek. Amikor aztán 1963-ban elindult a pszichológusképzés, jelentkeztem a bölcsészkarra. A diplomám megszerzése után az I. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára kerültem. Ott akkoriban ötven férfi dolgozott, és csak két nő.
A férfiakat sokszor megkérdeztem, kielégült-e a partnere. Igen, mondják. S rákérdezek, hogy honnan tudják. Mert maguknak merev a péniszük, van magömlésük – hát ez egyfajta objektív dokumentáció. Ha egy fiú tánc közben odasimul a lányhoz, és azt mondja, kívánlak, a lány tudni fogja, hogy igazat mond, mert ott a tudományos kontroll az öve alatt. Nos, a nőknél nincs ilyen. Az, hogy a nő sóhajtozik meg nyög, semmit nem jelent. A favágó is kipirul meg nyög, még sincs orgazmusa...
– Honnan jött az ötlet, hogy a szexuálpszichológiát válassza?
– Sehonnan. Belesodródtam. A nőgyógyászati klinikán rengeteget beszélgettem a beutalt nőkkel, és mivel a problémájuk gyakran a szexuális életükkel volt kapcsolatos, kezdett összeállni a mögöttes tartalom. S ebből született meg idővel a hazai szexuálpszichológia! Az egyik legnagyobb gondot az jelentette, hogy hiába akart a beteg beszélni, ha nem volt hozzá megfelelő szókincse. A szexualitáshoz gyerekes vagy trágár szavak kapcsolódnak. Első lépésben igyekeztem megtanítani a betegeknek pár latin szót, mint a pénisz, vagina, klitorisz, koitusz, orgazmus, libidó, erekció. Ez elengedhetetlen volt ahhoz, hogy gátlások nélkül meg tudják fogalmazni problémájukat, hiszen ezekhez a szavakhoz semmilyen szubjektív élményük nem fűződött.
Lux Elvira magyar szexuálpszichológus, klinikai szakpszichológus, adjunktus, a Magyar Szexológiai Társaság elnöke volt. 2016-ban, életének 87. évében hunyt el. (Kép forrása: orientpress.hu)
– Mire panaszkodtak a legtöbbet a nők?
– A nők legfőbb szexuális problémája az, hogy aktus közben nincs hüvelyi orgazmusuk. De ez nem véletlen! A hüvelynek siralmasan rossz az idegellátottsága. A nő orgazmuskészsége a klitoriszában van, és manuális ingerléssel lehet életre kelteni. Az együttlét során meg lehet tanulni „odavetíteni” a pozitív élményt a hüvelybe, de ez nagyon bonyolult. Minek? Nem éri meg. Én a manuális kielégítést ajánlottam mindig. Az orálisat azért nem, mert ha megöregszenek, a férfi megundorodik a nő nemi szervétől, és akkor mi lesz? Elválnak?
– Miért vágyakozik mégis minden nő a mélyebb, egész testben szétáradó, vaginális orgazmusra?
– Mert a férfiak elhitették velük, hogy ez elérhető. És fontos! Sok nő úgy gondolja, hogy ezáltal vonzóbb lenne a férfi számára! Pedig nem ez a lényeg, hanem hogy a nő meg tudja tartani a varázsát és kívánatosságát. Hosszú távon nem könnyű. Időnként hárítani kell! Napjainkban a nők rátapadnak a férfiakra, ami túl sok ingert jelent, ezért a férfiak menekülőre fogják. Ha egy férfi úgy érzi, hogy neki teljesítenie kell, hogy elvárják tőle, akkor elmegy a kedve a szextől. A férfi-nő kapcsolat egy egyszerű természeti törvényen alapul. Az erős ingertől menekülünk, a gyengébbhez közelebb húzódunk. Ha egy pár azzal jött hozzám, hogy a férfi libidója gyenge, akkor mindig azt szoktam tanácsolni a nőnek, hogy néha utasítsa el. Még akkor is, ha csak ritkán kezdeményez, mert ettől felébred a férfi érdeklődése. Egy férfinak idő kell ahhoz, hogy kiéhezzen, és megkívánja a nőt! Ez az ötvenévnyi pszichológiai praxisom során beigazolódott. Én nőként is rendelkeztem azzal a tehetséggel, hogy tudtam, hogyan kell meghódítani, megszerezni és megtartani egy férfit. Ebben nagymester voltam. Hatvanhat évig éltünk együtt a férjemmel. (Kohler Gyula mérnök – a szerk. megj.) A múlt évben hagyott itt örökre, de még az utolsó szava is az volt: „szeretlek”.
Engem egyszer elhívtak egy lakótelepre előadást tartani. Jöttek is a csövesek meg a punkok. És elég agresszív módon nekem szegezték a kérdést: Mit tudsz, te öreglány?! Végül mondtam, hogy gyerekek, akkor legyetek szívesek, rajzoljátok le a női nemi szervet. És kiderült, ami mindig ki szokott: a férfiaknak fogalmuk sincs a női nemi szervről. Felnőtt férfiak sem tudják, hol a nő csiklója.
– Szerelem volt első látásra?
– Anyukám gyerekkori barátnője volt az anyósom. Az, akire annak idején Pesten rábízott. Amikor először megláttam a fiát, rögtön tudtam, hogy hozzá fogok menni feleségül. Szép, intelligens, művelt, csak éppen gazdag nem volt. Ha újrakezdeném, újra csak hozzá mennék feleségül, mert ő imádott engem. És nekem, aki mindig erős nő voltam, ez sokkal fontosabb volt, mint hogy én legyek a „tátott szájú” szerelmes. Attól a nő csak kiszolgáltatottá válik. A nagy szerelemben általában az ember feladja önmagát. Az pedig csalódáshoz vezet.
– Megtapasztalta?
– Nem. Soha. Én már gyerekként megtanultam, hogy nem szabad illúziókban ringatni magunkat, és felesleges elvárásokat támasztani a másikkal szemben. A férjemmel harmonikusan éltünk mindvégig. Elfogadtuk és toleráltuk egymást.
– Nem féltette a férje, hogy esetleg atrocitások érik a szakmájában?
– Nem volt rá oka. Soha semmiféle bántás nem ért, mert mindvégig emberségesen, azzal a morális és keresztényi hozzáállással viszonyultam a munkámhoz, amit az angolkisasszonyoknál megtanultam. A gondot inkább az jelentette, hogy a szépségem miatt (mert nagyon szemrevaló nő voltam) sokkal többet és jobban kellett teljesítenem ahhoz, hogy a férfiak komolyan vegyenek. Ez engem zavart, mivel az volt az ambícióm, hogy engem is az eszem alapján ítéljenek meg, mint a férfiakat! Nem értettem, miért gondolják azt, hogy ha nincs tizenöt centis fütyim, akkor már nem is lehetek okos! Olyan liba voltam, hogy nemegyszer megfordult a fejemben, bárcsak valaki képen öntene vitriollal, hogy végre ne a külsőm alapján értékeljenek. Akkor még nem tudtam, hogy a szépség az ifjúsággal egyenlő, nem mással. És mulandó.
– Ezek szerint nem ért egyet azzal, hogy a szépség belülről fakad?
– Nem. Mert az, amit ez alatt értünk, az nem szépség, hanem belső kisugárzás, személyes vonzerő, ami nem külső szépségre alapozódik, hanem a belső harmóniára, az önelfogadásra. Ehhez egyszerűen jól kell magunkat éreznünk a bőrünkben. Sokan próbáltak megkísérteni, de esélyük sem volt. Az én férjem férfiként is, barátként is csodálatos, különleges ember volt. Szerencsésnek mondhatom magam, de nemcsak a férjem, hanem a barátaink miatt is. Baráti körünkbe olyanok tartoztak, mint Hernádi Gyula, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Jancsó Miklós, Lator László, Lengyel Balázs, Kondor Béla és még sokan mások. Még egyetemista koromban ismertem meg őket, és a Múzeum körút egyik kis mellékutcájában, az akkori Darling presszóban találkoztunk rendszeresen. A tulajdonos, Dózsa bácsi megengedte, hogy egész nap elüldögéljünk egy szimpla kávé mellett. Nemegyszer záróráig tartó beszélgetésekben próbáltuk megváltani a világot. Többet tanultam tőlük, mint az egyetemen. Sokat köszönhettem nekik.
– Miután családanya lett, nem szűkült be az élettere?
– Nem, mert nem hagytam. Tudtam, hogy ha már egyszer nem születtem olyan különleges kultúrlénynek, mint Michelangelo, Leonardo vagy Dante, akkor a halhatatlanságra az egyetlen biztosíték a genetikai örökség hátrahagyása, vagyis egy gyerek! Hiába szenteltem én az egész életemet a tudománynak, tanítottam az egyetemen, írtam majd húsz könyvet: a nevem feledésbe fog merülni, hacsak nincsen utódom. Egy lányom született, Kati. Ő lett életem főműve, de több gyermeket nem szerettem volna. És a férjem sem! Ő kezdetben egy gyereket sem akart. Nem akart rajtam osztozni senkivel. Én meg magamat akartam egész életemben fejleszteni. Mondhatnám: saját magamat akartam újraszülni. Nem volt könnyű! Amikor megkaptam a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, a lányom elkísért a köztársasági elnök palotájába. Miután átvetettem a díjat, megkérdezte, mire gondolok. „Arra, hogy egy icipici borsodi bányatelepről indultam el, és önerőből, csak a kitartásomnak és a munkámnak köszönhetően eljutottam idáig” – válaszoltam.
Ahogy a nők maszkulinabbak lettek, úgy feminizálódtak a férfiak. Félnek az erős nőktől, akik mindig is léteztek ugyan, de nem ekkora számban, mint most. A múltkor megkeresett egy házaspár, hogy nincsenek gyerekeik, de szeretnének. Nem is a nőtől tudtam meg, hanem a férfitól, hogy a 15 éves házasságból nyolc éve nincs szex. Hát ezt én el nem tudtam volna képzelni a saját férjemmel kapcsolatban. A jó férfit nem lehet évekre elutasítani.
– A lánya nem követte önt a pályán?
– Ő angol-német szakos tanár. Számára a család a prioritás! Már kiskorában is nagyon szenvedett, hogy nincs testvére, és miután férjhez ment, három és fél év alatt három fiút szült. Én meg csak néztem, hogy az én tüneményes, angyali kislányomnak miképpen lehetnek ilyen ördögfiókái. Elképesztő ördögfiókák voltak! A lányom ugyanúgy élvezte az anyaságot, mint most a nagymamaságot. Ő ettől teljesedik ki. Pedig le van terhelve rendesen, mert hét dédunokám van. A legkisebb unokám az egyetlen, aki követett engem a pályán. Harmincévesen már megszerezte a doktori fokozatot, egyetemi adjunktus és kutató, jelenleg a berni egyetemen dolgozik. A pszichológia mellett elvégezte az angol szakot is, most pedig számítógépes ismereteit bővíti az egyetemen.
– Szülőnek lenni nem könnyű feladat, hiszen a gyereket nevelni is kell – míg az unokát már csak szeretni.
– Soha nem voltam, és már nem is leszek az a tyúkanyótípus. Az utolsó könyvem, amit becsületből írtam meg, Anyának születtem? címmel 2010-ben jelent meg. Negyven éven át foglalkoztam ugyanis a funkcionális meddőséggel, amiről akkor beszélünk, ha nincs szervi oka annak, hogy a nő nem esik teherbe. Ez hatványozottan jelentkezik az értelmiségi, diplomás nőknél. Az önmegvalósítás nehezen megy együtt az anyasággal. Azokat a pácienseimet viszont, akiknél a funkcionális meddőség nem a karrierizmusból fakadt, gyakorlatilag föl kellett nevelni. Ezeknél a nőknél szemléletváltást kellett elérni, hogy ne teherként tekintsenek az anyaságra, hanem örömmel várják a kis jövevény érkezését! Hála istennek, 509 olyan gyerek él ma az országban, akik nem születtek volna meg, ha én nem lennék. Hogy még több nő élhesse át az anyaság misztériumát, pár tanítványommal, szellemi örökösömmel létrehoztuk a Lux Baba Programot. Remélem, hogy a programnak köszönhetően sok házaspárnak tudunk majd segíteni. Mert egyermek nélkül nincs család. A kis Jézus megszületése nélkül nem létezett volna a Szent Család sem.
