Négyen indultunk útnak a medvei kikötőből – a horgász, a séf, a fotós és a riporter. A kis motorcsónak bizony nehezen küzdött meg a súllyal, amit a meglett férfiak ráraktak. Lassú tempóban, de sikerült kigördülnünk a Dunára.
A Duna mellékágaiban jelenleg alacsony a vízállás, ezt a saját fülünkkel hallottuk, ugyanis a csónak motorjának propellere csak úgy darálta az alattunk megbúvó kagylókat. Mintha sarat köpött volna kis hajónk után, úgy keverte az iszapot. Mire lassú tempóban kijutottunk a Nagy-Dunára, már elfáradt a motor, de itt végre fellélegezhetett, és Rigó Péter horgász barátunk a gázkarral gyorsabb fokozatba kapcsolt. (Fotó: Cséfalvay Á. András; Dömötör Ede)
Felágaskodott a csónak orra, így némi helycsere után – a súlyelosztás miatt – sikerült egyenletes tempóban elindulni a cél felé. Néhány percnyi hajózás után egy kis dunai szigeten kötöttünk ki Kulcsod és Csicsó között. Itt vertünk tábort napnyugtáig. Péter összeszerelte a horgászbotokat, csalit tűzött a horgokra – epres-mézes gumikukoricát, mert ezt kedvelik a pontyok –, majd könnyed mozdulattal meglendítve a botokat, bedobott a vízbe két csalit.
Bindics Imre séf közben tüzet rakott: halat akartunk enni, parázsra volt szükség. Na meg persze halra is, de ez már Péteren múlott. Cséfalvay Á. András közben kattogtatta a fényképezőgépet, lőtt egy fotót jobbról, egyet balról.
A fiúk a Dunába benyúló földsávot derítették fel, a már bedobott két botra jómagam vigyáztam.
Az idő telt, a tűz már csak parázslott, a felfedezők visszatértek, s mintha varázsszóra érkeztek volna: görbült is az egyik bot. Kapás volt! Szép kis dunai ponty lógott a horgon.
Imrénk sem volt rest, hozta a vágódeszkát, kipattintotta a kést, feltűrte az ingujját, és nekikezdett a hal megtisztításának.
Mintha már csinált volna ilyet valamikor – ugrattuk. A pikkelyek és a belsőségek eltávolítása után felszeletelte a pontyot, besózta, majd paprikás lisztet kevert, abba forgatta bele. A parázzsá vált tűz köré kisebb szikladarabokat raktunk, arra helyeztük rá az otthonról hozott tárcsát. Olajat öntöttünk bele, majd a halszeletek is belekerültek.
Szakácsunk kakukkfüvet szórt a halra, illetve fokhagymagerezdeket dobott a forró olajba, majd megfordította a szeleteket: 6-8 perc alatt már készen is volt a mennyei lakoma. Felejtsétek el a karácsonyi „kockahalat” vagy a rózsaszín lazacot! A dunai ponty az igazi csemege, ezt tapasztalatból mondhatom. Rég ettünk ennél finomabbat!
A visszaút sokkal hosszabb volt, mivel árral szemben erőltettük a motorcsónak propellerjét. Elhagytunk a sekély vízből előbukkanó, még a háború alatt elsüllyedt hajóroncsot, és hamarosan kikötöttünk. Ugyan egyikünk sem mondta ki hangosan, de maradhattunk volna. Talán még egy pontyot is foghattunk volna, aztán egy következőt, míg meg nem unjuk. De vajon meg lehet ezt unni? Nem is olyan biztos!
Rigó Péter gyermekkorát a Duna mellett élő nagyszüleinél, Medvén töltötte. Hatéves volt, mikor nagyapja először adott a kezébe horgászbotot. Talán ekkor alakult ki az örök szerelem közte és a nagy folyó, a Csallóközt körülölelő Duna között.
A dunaszerdahelyi Rigó Péter (42) sporthorgász a víz mellett nőtt fel, el sem tudná képzelni az életét a Duna és halak nélkül. Ő tisztában van azzal, milyen hal kerül a tányérjára. (Civilben a Schindler gyárban dolgozik vezető beosztásban.)
– A folyó közelsége miatt gyerekkorunkban mindig az erdőt és a vizet jártuk. Nagyapám, mielőtt a magam útjára engedett volna, azt mondta: „Halász, vadász, madarász, üres zsebben kotorász.” Ez volt a mottója. Akkoriban még nem kellettek horgászengedélyek, nem voltak magántavak, szabadság volt, az emberfia bárhol horgászhatott – meséli Péter gyerekkori élményeit. Akkor a többség inkább halászott, azaz hálóval fogta a halat, nem bottal és horoggal. Különböző technikák voltak erre, mint például a dobóhálós, a tükörhálós vagy a húzóhálós. Amikor leapadt a vízszint, akkor jött a kosarazás, a táplizás vagy a tapogató módszer.
Aztán szigorodott a rendszer, az illetékesek védeni próbálták a tavakat, és kötelezővé tették a horgászengedélyt. Egyre több lett a horgász, a halászat pedig kezdett visszaszorulni.
Világbajnokságon jártak
Rigó Péter ma versenyszerűen fogja a halat. Megszállottnak nevezi magát, aki a horgászat oltárán áldozza fel a szabadidejét. Legyen tél vagy nyár – a Dunát járja hasonszőrű társaival. Négy évvel ezelőtt többedmagával áttért a versenyhorgászatra.
– Az első évben a 4 évszak kupán a harmadik helyen végeztem, a társam pedig a hatodik lett. Ezen eredmények alapján kaptunk felkérést Döme Gábortól, a Haldorádó cég tulajdonosától – mellesleg ők szervezték az említett versenyt, s ő maga is többszörös világbajnok –, hogy versenyezzünk a nevük alatt. Mi pedig kötélnek álltunk. Idén pedig eldőlt, hogy szlovák színekben indulhatunk a horgászok világbajnokságán. Így jutottunk ki Maconkára, Magyarország legnépszerűbb horgászvizére, ahol októberben 11 országból 17 csapat szállt „ringbe”, és mi bronzéremmel térhettünk haza – mondja büszkén a horgász.
Csundérozni mentem, majd jövök!
A csundérozni igét valószínűleg nem fogja érteni, aki nem e táj gyermeke. A természetben való sütögetést, szórakozást, főzőcskézést jelenti. Fiatalon számtalanszor mentünk mi is egy jó kis csundérra. Horgászunk úgyszintén, a Medve környéki vizeket járva élvezte barátaival a gondtalan gyerekkort.
– Főleg Bős és Csicsó között barangoltunk, a pontyokat és az amúrokat kergettük, vagy a ragadozó halak közül a csukákat és a süllőket. Gyakran aludtunk kint a természetben, olyankor tábortűzön sütöttük a halat, nyársat készítettünk fűzfavesszőből, arra tűztük a fogást. Ha vittünk magunkkal sót, és nem felejtettük otthon – mert mindig a saját kárunkon tanultunk –, akkor még sós is volt. Néha paprikás lisztbe forgattuk bele, és parázson volt a legjobb sütni. Aztán jött a vihar, és rohantunk haza – emlékszik vissza Péter. A nyolcvanas években még nem volt minden sarkon horgászbolt, a horgászok maguk készítették a csalikat, úszókat. Péter nyolcévesen úszó- vagy fenekezőszereléket használt.
– Az úszós szerelék egy parafadugóból, lúdtollból és némi ólomnehezékből állt. A disznók elől elloptuk a kukoricát, hogy tápokkal, halliszttel, pudingporral, tejporral keverjük össze. Így csaltunk a parthoz minél több halat. Aztán a kilencvenes évek elején megjelentek az első horgászboltok, és eltűntek a mogyorófavesszők – meséli. Eljött az üvegszálból gyártott horgászbotok, az egy, maximum két csapágyas horgászorsók ideje.
Ezekkel már nagyobb távolságokra lehetett bedobni a szereléket, vagy lehetőség volt fárasztani a halat (a mogyorófavesszőt ugyanis eltörte vagy elvitte).
Halat ígérni nem lehet!
Rigó Péter az a fajta gyerek volt, aki tudott halat fogni. Mindegy volt neki, milyen eszköz állt a rendelkezésére.
– A mogyorófavesszőből készült horgászbottal is lehetett horgászni, például 1-2 kilós pontyot könnyedén partra tudtunk vele segíteni, de rengeteg kárászt, dörgincset, vörös szárnyú keszegeket is fogtunk – magyarázza a horgász. Majd nemcsak a botok, hanem a többi technika is fejlődött. Eljött az idő, mikor a horgászok már nem a régi idők dunai lélekvesztőiben szálltak vízre; egyre többen vásároltak motorcsónakot, hogy kényelmesebben meg tudják közelíteni a horgászhelyeiket.
– Ma már mindenki modern botokkal rendelkezik, megjelentek a halradarok. De ez sem garancia a sikerre! Én mindig azt mondom: Halat és szerelmet nem lehet ígérni, az vagy jön, vagy nem. Vannak időszakok, amikor a halak kapókedve egyszerűen a nullára csökken. Száz százalékban még mindig nincs megfejtve, hogy mitől, de olyankor lógó orral távozunk a Dunáról. A folyóvízi halaknál befolyásolja a víz csökkenése, növekedése, vagyis az apadás és az áradás. A hold fázisai is hatással vannak a halakra – magyarázza Péter, s konkrét példával is szolgál. – A menyhal akkor kap, amikor havazik, mínusz fokok vannak – és orkánerejű szél süvít.
Ez az egyedüli tőkehalfajtánk, amelyik megél az édesvízben. Onnan ismerszik meg, hogy kígyószerű teste van, és szép fekete-barna márványozott a színezete.
Eltűnt a halak királya!
A tapasztalt horgász azt mondja, jóval kevesebb a hal manapság a vizekben, az egyedméret is kisebb, mint 30-40 évvel ezelőtt. S nagyon visszaesett a csukaállomány, illetve a termetesebb harcsákból is kevesebb van. Valamint teljesen eltűnt a Dunából a viza, a tokhalak királya, a királyok hala. (A Vaskapunál a vízerőmű miatt nem tud felúszni a tengerből, itt ívott ugyanis a Duna kavicsos partjain.)
Mellette megcsappant a kecsegék száma is, pedig őshonos volt nálunk – bár az utóbbi két-három évben a bősi vízerőmű alatt nagyon szép példányokat láttak.
– Nemrég fogtam például egy 6 kilogrammost, és visszaengedtem. Ez egyrészt divat is, mármint a visszaengedés; illetve a horgászok rájöttek, hogy ha mindenki mindent elvisz, akkor egy idő után maximum békát fogunk ki. Ezért is van, hogy egyre többen lefotózzák a halat, majd visszaengedik. Én is visszaengedtem a kecsegémet, mert már kapitális példány volt, 5 kilogramm feletti, tehát tud szaporodni.
Gyerekkoromban ételt láttam a halakban, de ahogy érik az ember, hamar rájön, hogy védeni kell a természetet. Védeni kell a halakat, hogy unokáink is horgászhassanak a természetes vizekből – ecseteli Péter.
A vízerőmű hatása
Amikor a bősi vízerőmű közel 30 évvel ezelőtt megépült, mindenki azt hitte, hogy komoly kárt okoz majd a halállományban. Ám Péter tapasztalt horgászként azt mondja, az erőmű mintha megállítaná a halakat a vándorlásban.
– Tavaly például kíméleti területnek nyilvánították a vízerőmű alatti területet két folyamkilométeren keresztül. Ez azt jelenti, hogy december 1-től március 15-ig nem lehet itt horgászni. Pont azért, mert lassú a vízfolyás, és a halak itt vészelik át a hideg időszakot. Azelőtt ez a rész a rabsicok, azaz az orvhorgászok kedvence volt; szerencsére a büntetéseknek köszönhetően tevékenységük visszaszorult – magyarázza a horgász.
Annyi bizonyos, hogy a horgászat megváltozott, már a 30-40 évvel ezelőttihez képest is. Ahhoz viszonyítva pedig, amit a 100 évvel ezelőtti emberek értettek „halvadászat” alatt, teljesen más. Egykor a megélhetés volt a szempont, a mindennapi betevő beszerzése, küzdelem a mindennapokkal és az éhhalál ellen. Ma már csak hobbi! Inkább a boltokban vásárolunk fagyasztott, előre elkészített, halízű termékeket, melyeknek vajmi kevés közük van a vizek élővilágához. (Vagy a rózsaszínre színezett lazacot: mert most az a divat.)
Pedig a vizeinkben van még hal, ugyan kevesebb, de ésszel kell hasznosítani. A paprikás lisztbe forgatott, majd kisütött kárászban minden bizonnyal benne van a gyerekkorunk. A mai gyereknek már nem lesz ilyen élménye, hacsak mi magunk nem teszünk azért, hogy ez ne így legyen.
A mogyorófavesszőtől a karbonszálig
Azt szokták mondani, hogy amikor a horgásznak optimális az időjárás, akkor sohasem fog halat, mert az a halaknak nem optimális. Általában a legnagyobb szélben, vihar vagy frontbetörések előtt kapnak...
Mibe kerül?
Rigó Péter első horgászengedélye nemrégiben került elő nagyszülei házából: 1991-ben állították ki egy évre.
– A mostani engedély 180 euró, plusz egy átlagos felszerelés úgy 600 euróba kerül, és akkor még nem vásároltunk csalit. De vannak olyan csupasz botok, melyeknek darabja 3-400 euró. Nem olcsó hobbi ez!
