Bejárta a sajtót a hír: Zsák Malina Hedvig felvette a magyar állampolgárságot, és családjával együtt Győrbe költözik. Az egész ország ismeri végtelenségig nyújtott történetét, és valószínűleg senki sem csodálkozik, hogy így döntött. (Főleg, hogy bejelentették: perbe fogják.)
De vajon milyen mindezt belülről átélni? Hogyan él kis családjával, és milyen érzésekkel indul új útja felé?
– Mikor és miért döntött úgy, hogy elhagyja Szlovákiát?
– Úgy láttam, már nem tudom megvédeni a magánszférámat. A döntést gyorsan hoztam meg, ugyanakkor alaposan átgondoltam. Hogy az olvasók pontosan megérthessék, mi történt, kicsit vissza kell nyúlnunk a történésekben. 2012-ben, egy hónappal azután, hogy a Radičová-kormány bocsánatot kért tőlem, Robert Fico nyerte meg az előrehozott választásokat. Nem kellett sokat várni, és ügyem új lendületet kapott. Pszichiátriai vizsgálatra rendeltek be: azt szerették volna kideríteni, milyen elmeállapotban voltam 6 évvel azelőtt... Ez persze teljes képtelenség, mind szakmai, mind etikai szempontból elfogadhatatlan.
– A Szlovák Pszichiátriai Társaság, valamint öt ország neves pszichiáterei tiltakoztak is ellene, kijelentve, hogy ilyen súlyos visszaélésre csak a volt Szovjetunióban, illetve Kínában került sor, és az Aliancia Fairplay szintén szót emelt önért...
– Az ügyészség egyszerűen semmibe vette ezeket a hangokat, a volt pszichiáterem, dr. Hašto szakvéleményével együtt. Nyilvánvaló volt: ha részt veszek egy ilyen kivizsgáláson, azzal megnyílhat Pandóra szelencéje. Az elmegyógyászat egzakt tudomány, és egy ilyen kivizsgálás során bármi megtörténhet. Például „bebizonyíthatják”, hogy nem vagyok beszámítható, és nem is voltam az soha. Márpedig a velem szemben állóknak nincsenek erkölcsi gátlásaik... Így hát foggal-körömmel harcolni kezdtünk, hogy erre a bizonyos kivizsgálásra ne kerüljön sor. Az ügyvédemmel, Roman Kvasnicával több tiltakozó levelet is megfogalmaztunk. Miután ezeket is lesöpörték az asztalról, úgy döntöttünk, nem jelenek meg a kivizsgálásokon, és egyébként is mindig volt igazolt okom: például hol az egyik, hol a másik gyerekem volt fertőző beteg. 2013 júliusában új ügyészt kaptunk, Katarína Sonderlich Roskoványi személyében. Érdekes, hogy épp ez a – tudtommal magyar gyökerekkel rendelkező – fiatal nő döntött úgy, hogy még erősebb nyomást kell gyakorolni rám: az idézéseket most már havonta küldték postán. Fontos hangsúlyozni: soha nem fordult elő, hogy ne vettem volna át valamelyiket.
Egyre fenyegetőbb lett a tartalmuk: komoly pénzbírsággal, majd intézeti (elmegyógyintézeti) kivizsgálással riogattak. Mindez kezdett egyre kínosabbá válni, és tudtam, hogy előbb-utóbb történni fog valami. De még mindig nem tartottam ott, hogy elmenjek ebből az országból.
– Mikor történt meg ez a fordulat?
– Tavaly novemberben, amikor megjelent nálunk két rendőr az esti órákban. Hétköznapi, kisgyermekes család vagyunk, este már mindenki otthon tartózkodik. Éppen vacsoráztunk, amikor zörögtek az ajtón. A kislányom – az ötéves Rozi – futott ajtót nyitni. Valószínűleg hallotta, hogy az ajtó előtt szlovákul beszélnek, ezért szlovákul kérdezte vékonyka kis hangján: „Kto je tam?” – „Polícia” – jött a válasz, de akkor már én is ott voltam, és nyitottam az ajtót. Valójában semmi különös nem történt, csak az előszobában voltak, amíg átadták az ügyészség levelét, illetve míg aláírtam. Mégis halálra rémültem, mert azt hittem, bekövetkezett, amitől féltem: intézeti megfigyelést rendeltek el. Szerencsére nem, de mély nyomot hagyott bennünk az eset.
– Ön szerint mi szükség volt arra, hogy rendőröket küldjenek a házukhoz?
– Mivel mindig minden levelet átvettem, egyetlen okuk lehetett: a megfélemlítés, a nyomásgyakorlás. Különösen este hatkor, a gyerekek szeme láttára. Minden ember igyekszik megőrizni a magánszféráját – rám ez még inkább jellemző. Az elmúlt években átélt traumák után ugyanis ez volt az egyetlen kapaszkodóm. Igyekeztem mindig arra gondolni: igen, létezik ez az irracionális meghurcolás, de van valami, ami még működik: a mindennapi életünk. Van egy szép házunk, ahová este hazamegyünk, ahol a gyerekekkel boldogan élünk, a férjemmel jól megvagyunk. Ez volt az én menekülő útvonalam, az én váram. Abban a pillanatban, hogy a rendőrök beléptek az előszobába, úgy éreztem: már itt sem vagyok biztonságban. Már ezt se tartják tiszteletben. Ezzel azt üzenték: bármelyik percben rám törhetnek, a gyerekek előtt betuszkolhatnak egy mentőautóba, és elcipelhetnek egy klinikára. Azon az éjszakán alig aludtunk valamit. A kicsik – talán, mert átvették az én rezgéseimet, talán, mert valóban megijedtek – sokat sírtak. Akkor döntöttem úgy, hogy jó, elmegyek arra a pszichiátriai kivizsgálásra. Úgysem értek el vele semmit, mert lényegében meg sem szólaltam. (Ezután jött az ortopédus hírhedt szakvéleménye.) És ezen az éjszakán döntöttem úgy: elég volt. Megalázhatnak állampolgárként, de nőként és anyaként nem fognak, inkább elhagyom ezt az országot. Másnap felhívtam Balogh Csabát, Magyarország szlovákiai nagykövetét, és egy hónapon belül magyar állampolgár lettem, a gyerekeimmel együtt.
– Ezután még hányszor jártak önöknél a rendőrök?
– Amíg nyilvánosságra nem került, hogy magyar állampolgár lettem, még kétszer. Tudom, hogy jó döntést hoztam! Ugyanis az első eset után az ügyvédemmel megfogalmaztunk egy levelet az ügyésznőnek: nem vagyok köztörvényes bűnöző, semmit sem követtem el, hát megkérem, hogy mint a többi gyanúsított esetében, küldje postán a leveleit. Gyerekeim kicsik, és a rendőrök megjelenése igen rossz hatással van rájuk. Válaszként egy hét múlva újra kiküldte a rendőröket, majd két nap múlva ismét. Mindkét esetben hat óra tájt jöttek, és a gyerekeim már komolyan félni kezdtek.
– A nemzetközi törvények alapján a szlovák hatóságok Magyarországon is elérhetik.
– Én csak annyit szeretnék, hogy este hatkor ne dörömböljenek az ajtómon. Nem azért megyek el, mert valami elől meg akarok szökni. Ha így lenne, Dél-Amerikába mennék. A szlovák rendőrség innentől kezdve csak akkor jöhet a házamba, ha előre egyeztetett a magyar féllel. Egyszerűen csak a nyugodt családi életemet szeretném visszakapni – minden másnak állok elébe!
– Néhány éve még azt nyilatkozta: nem fogja elhagyni Szlovákiát, ide kötik a gyökerei, a családja és a barátai. Nem érzi, hogy legyőzték? Hogy mégis sikerült elüldözniük?
– Nem. Mert nem félelemből megyek el, csak szeretnék normális életet élni, amihez mindenkinek joga van. A kettő között óriási a különbség. Döntésemet elsősorban anyaként hoztam meg. Természetesen a gyerekeim még túl kicsik ahhoz, hogy megbeszéljem velük a történteket, azonban néhány éven belül – még a kamaszkor előtt, mielőtt megtanulnák kezelni az internetet – sort kell rá keríteni. Nem szeretném, ha másoktól tudnák meg, mi történt velem. És bízom benne, jó példát mutatok nekik azzal is, hogy elköltözünk. Szeretném megmutatni nekik: nincs az a megalázó helyzet, amiből nincs kiút.
Nem szabad arra várni, hogy egy környezet vagy egy személy megváltozzon. Ha valami lehúz, megaláz, azt ott kell hagyni, és élni kell az életet. Szabadon. Kell, hogy legyen bennünk ennyi emberi méltóság.
– Néhány éve épült fel a házuk. Már teljesen készen vannak vele? És ha igen, most fogják elhagyni?
– Dunaszerdahelyi kertvárosi házunkat két éven keresztül szépítgettük, csinosítgattuk, sok-sok energiát, szeretetet fektettünk bele. Nemrég lettünk vele teljesen készek, már csak a kerítés lett volna hátra... Nagyon rossz érzés, hogy itt kell hagyni. Az vigasztal, hogy hasonló környezetbe költözünk: Győr kertvárosában béreltünk ki egy takaros ingatlant. Egyúttal keresünk egy telket, amelyre építkezhetünk, mert ugyanazt a házat szeretnénk felépíteni, amelyben most élünk... Annyi a különbség, hogy nem Dunaszerdahely, hanem Győr belvárosába fogom hordani a gyerekeket óvodába, iskolába.
– Rozi tehát jövőre iskolás lesz?
– Igen. Ezért is döntöttem ilyen gyorsan a költözés mellett. Később, ha már elkezdett volna iskolába járni, nem lett volna jó megzavarni. És ezért fogunk építkezni is. Bárhogy végződjön is az ügyem, a gyerekek miatt jó ideig Győrben maradunk, mert nem szeretnénk ide-oda rángatni őket. Sőt, a férjem kivételével még a vezetéknevünket is Zsákra magyarosítottuk. Minek tennénk ki a gyerekeket annak, hogy fölöslegesen magyarázkodniuk kelljen az írásmód miatt? A férjem még nem magyar állampolgár. Szlovákiába köti a munkája: egy magyarországi középvállalat szlovákiai ügyvezetője. Győrből nem lesz probléma bejárni a munkahelyére, de amint lehetőség lesz rá, kettős állampolgár lesz. Talán velem együtt...
– Ezek után ismét felvenné a szlovák állampolgárságot is?
– Több mint valószínű. Ugyanis bármi történt, felvidéki magyarként határozom meg magam. Ezer szállal kötődöm ide, és ragaszkodom ahhoz, ami az enyém. Azon pedig, hogy minek érzem magam, egy államhatár nem változtathat.
– Vegyes házasságban élnek. Ha itt maradtak volna, szlovák vagy magyar iskolába íratták volna gyermekeiket?
– A gyerekekhez az apjuk szlovákul, én pedig magyarul szólok. Bevallom, voltak vitáink, milyen iskolába járjanak. Amikor már észérvekkel nem tudtunk egymásra hatni, úgy éreztem, be kell vonni a vitába szakembereket is. A szlovák dr. Hašto és a magyar Hunčík Péter tanácsát kértük ki, és mindketten megerősítették, amit a szívem is súgott: a gyereknek az anyanyelvén van a legnagyobb esélye a fejlődésre. A férjem végül annyit kért, hogy legalább az óvoda utolsó évében járjanak szlovák csoportba, hogy megerősítsük náluk a szlovák nyelvet is.
– A férjének egyébként milyen érzés ez az egész? Hogyan tudta mindezt feldolgozni?
– A kezdeti éveket nagyon nehezen viselte. Folyamatos konfliktusba került saját magával. Ki vagyok, mi vagyok, tartozhatom-e ehhez a közösséghez, ehhez a nemzethez? Komoly identitászavarral küzdött. Aztán szép lassan, kézen fogva egymást, leépítettük ezeket a gondolatokat. Mindkettőnknek sokat segített, hogy két nagyszerű szlovák férfi, Roman Kvasnica és dr. Jozef Hašto álltak ki mellettem. Megértettük, hogy az emberség és a tisztesség nem nemzeti hovatartozás kérdése. Mint ahogy a szerelem és a szeretet sem az.
– Sokáig volt a szlovák nacionalizmus durva céltáblája – ugyanakkor éppen a szlovákok segítségével tudott kiállni önmagáért (és ezzel együtt a felvidéki magyarságért is). Most milyen a viszonya a többségi nemzethez?
– Kiegyensúlyozott. Nincs bennem sérelem, ha a szlovákokra nézek. Mindjárt az elején felfogtam, hogy nem az emberek bántanak, hanem az államhatalom, és ez hatalmas különbség. Ez a felfedezés sokat segített abban, hogy megmaradjak realista, bizakodó és egészséges lelkületű embernek.
Túlságosan könnyű lett volna átbillenni a másik oldalra, haragudni, általánosítani, belesüppedni a nacionalista gyűlölködés mocsarába. Inkább a nehezebbik utat választom, mert az a járhatóbb.
– Most, hogy magyar állampolgár lett, lépten-nyomon hallani mind szlovák, mind magyar részről: Bocsáss meg, Hedvig! Sokan hamut szórnak a fejükre, úgy érzik, többet tehettek volna. Ön is így érzi?
– Sok támogatást kaptam (a családon kívül) egyes emberektől. Nagyjából öt-tíz embert, közéleti személyiséget tudnék felsorolni, akik közt vannak magyarok és szlovákok is. Az ügyvédemen és a pszichiáteremen kívül sokat köszönhetek többek közt Michal Kaščáknak, Zuzana Wienknek, az oKS tagjainak, Világi Oszkárnak, Hunčík Péternek, Vrabec Máriának. Itt szeretném megemlíteni a barátnőmet és védőangyalomat, Adorján Mártit, aki annak ellenére, hogy agydaganattal küzdött, mindvégig jókedvű lány maradt, s ezzel példát mutatott nekem. Ami a magyar politikai pártokat illeti, tőlük nem kértünk segítséget. Nem akartuk, hogy ez politikai ügy legyen, jogi úton szerettük volna rendezni. Ha viszont az országot nézzük, beleértve a szlovákiai magyarságot is, egészen biztos, hogy jobban ki kellett volna állni mellettem. De nincs bennem se harag, se megbántottság! Mindezt annak tudom be, hogy Szlovákiában még igen fiatal a demokrácia. Az eltelt közel hét esztendő csak az én számomra hosszú idő – társadalmi méretben csak egy pillanat. Még sokat kell fejlődnünk ahhoz, hogy ki tudjunk állni önmagunkért, és még többet, hogy másokért.
– Önnek mégis sikerült. Ez minek tudható be: a hathatós segítségnek, vagy eleve harcos szellem?
– Azt hiszem, is-is. Nekem természetes volt, hogy kiálltam magamért és az igazamért. Nem azért tettem, mert hős vagyok, hanem mert nem volt más választásom! Csak azt mondtam, ami történt, és azon nem lehet változtatni. És ha 2006-ban tudom, hogy még 2014-ben is itt tartunk, akkor is végigcsinálom. A lelkiismeretem nem hagyta volna, hogy másképp cselekedjek.
– Mit szeretne, mindez hogyan záruljon le?
– Hát, létezik egy változat az álmaim szintjén – és egy változat a reális énem számára.
A szívem szerint arra vágynék, hogy az a két senkiházi, aki megvert engem 2006. augusztus 25-én, önként adja föl magát. Utána pedig kapjak bocsánatkérést és teljes mértékű rehabilitációt azoktól, akik lassan hét éve rágalmaznak. Persze, tudom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. A reális énem csak annyit akar: legyen már vége. Minden más nem fontos.
– Mindegy hogyan, csak hagyják már békén?
– Azért nem teljesen. Például néhány hónappal ezelőtt diplomáciai körökből érkezett egy üzenet, miszerint a szlovák kormány felajánlana egy egyezséget. Ők „humanitárius okokból” lezárnák az ügyemet, nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy elfogadjuk az álláspontjukat, bármi legyen is az. És nem nyilatkozunk többet. Valószínű, ez úgy nézett volna ki, hogy egy újabb sajtótájékoztatón bemutattak volna valamilyen orvosi szakvéleményt, amit szó nélkül tudomásul kellett volna vennünk, ők pedig mondhatták volna: lám-lám, Malina Hedviget senki sem verte meg, de mi, a nagyvonalú szlovák kormány lezárjuk az ügyet. A családjára való tekintettel, humanitárius okokból... Ez elfogadhatatlan. Ilyen áron nem kell a nyugalom! Nem ezért harcoltunk ennyi éven keresztül.
– Mire számít, mi fog történni a továbbiakban?
– Úgy vélem, hamarosan bíróság elé kerül az ügy. (Egy büntetőeljárásnak három szakasza van: az első a rendőrségi, a második az ügyészségi, a harmadik pedig a bírósági. Bármelyik szakaszban le lehet állítani. Fél év nyomozás után hat éve vagyunk az ügyészségi szakaszban.) Jelenleg két lehetőség van: vagy leállítják az ellenem indított eljárást, vagy bírósági tárgyalás elé nézünk. Én ez utóbbit tartom valószínűnek. Méghozzá azért, mert ennek a történetnek két kulcsszereplője van: Robert Fico és Robert Kaliňák. Előbbi épp az államfői, utóbbi pedig épp a miniszterelnöki posztra pályázik. Nem érdekük, hogy pontot tegyenek az ügy végére, mert akkor bocsánatot kéne kérni, és magyarázkodni. Viszont ha bíróság elé kerülök, akkor lassan, csöndesen tovább csordogál az ügy.
– Hisz még egyáltalán az igazságban?
– Csak abban hiszek! Az igazság az, ami erőt adott nekem az elmúlt években. Az, hogy tudom, hogy igazam van, benső nyugalommal tölt el. bármi történjen is, bárhogy végződjön is a történet – az igazság biztosítja számomra az erkölcsi győzelmet.
