Magyar vagyok, azon a földön születtem, ahol a magyar őseim éltek. A körülöttem élők is magyarok. Ha kimegyek az utcára, mégsem látok magyar feliratokat. Az az érzésem, hogy az én magyarságomat itt lassan folklórként fogják kezelni. Magyarul beszéljek a konyhámban – és punktum. Hát nem! Én itt itthon vagyok, s magyarul is szeretnék itthon lenni – nem engedem, hogy folklórt gyártsanak belőlem.
Lanstyák István egyetemi tanárral, nyelvésszel a jelenségről – visszaszorult magyar nyelvünkről – beszélgettünk.
Manapság magyar többségű városkáinkban szinte csak szlovák nyelvű óriásplakátokat lehet látni. Sőt, Dunaszerdahelyen a városi közfeliratok zöme is csak szlovák nyelvű.
– Lehetséges, hogy idővel annyira visszaszorul magyar nyelvhatárunk, hogy egybeesik majd a trianoni határokkal?
– Valószínű, hogy a nyelvtörvény megalkotóinak ez a céljuk. Mivel a 1918–1920-ban kialakított határok rendkívül igazságtalanok, addig, amíg nagy tömegben élnek magyarok Dél-Szlovákiában, puszta jelenlétünk is emlékeztet erre az igazságtalanságra. Ezért vélik úgy sokan Szlovákiában, hogy csak akkor érezheti magát Szlovákia biztonságban, ha a magyar nyelvterület visszaszorul a trianoni határokig. S az ország területén legfeljebb szórványok maradnak, amelyeket aztán már nyugodtan „lehet kényeztetni”, és a pozitív kisebbségpolitika példájaként mutogatni a nagyvilágnak. Természetesen a szlovák állam nyelvtörvényének közvetlenül nem lehet célja az őshonos magyar nyelv eltüntetése, hiszen nem 1945-öt írunk.
A mai hatalom csak közvetve, félelemkeltéssel és a kisebbségi nyelvek tekintélyének aláásásával próbálja elérni ugyanazt, amit 1945 után az akkori politika nyíltan meghirdetett.
– Mitől romlik a nyelvünk?
– A magyar nyelvhasználat visszaszorítása az egyik fő oka annak, hogy a magyar nyelv szlovákiai változataiba szlovák kölcsönszavak kerülnek át, például: válenda, kulma, szemafor. Természetesen akkor is bekerülnének a szlovák kölcsönszavak, ha Szlovákia minden erejével azon volna, hogy a kisebbségi nyelvek fennmaradását segítse. A kétnyelvűség magával hozza a nyelvi kölcsönhatást. Fontos tudni, hogy a nyelvnek mint kommunikációs rendszernek az, hogy szavakat vesz át más nyelvekből: nincs a kárára. Ellenkezőleg: a javára válik, mert segít alkalmazkodni a körülményekhez. Belegondolni is rossz, milyen lenne a magyar nyelv iráni, török, latin, szláv, német, francia, angol és más jövevényszavak nélkül!
– Nem kell tehát mindenáron a nyelv tisztaságának megőrzésére törekednünk?
– A „nyelvtisztaság” tudományos szempontból értelmezhetetlen fogalom.
Lanstyák István
– Akkor a „nyelvromlás” is ugyanolyan tudománytalan fogalom, mint a „nyelvtisztaság”?
– A „nyelvromlás” nem tudománytalan fogalom – csak éppen a szakmában nyelvleépülés vagy nyelvi erózió a neve. A romlás szót a korábbi nemzedékek lejáratták. A nyelvleépülést azonban soha nem a kölcsönszavak átvétele okozza, hanem az, hogy a beszélők akadályozva vannak abban, hogy anyanyelvüket használhassák. Vagy esetleg akadályoztatás sem létezik, de önként lemondanak nyelvük használatáról.
– Mondhatjuk azt, hogy a magyar nyelv leépül Szlovákiában?
– A szlovákiai magyar beszélőközösségben kimutatható a nyelvleépülés. Különösen a szaknyelvekben, beleértve a hivatali nyelvet is. A leépülést azonban nem az államnyelvi szavak behatolása okozza, hanem az, hogy a magyar nyelv használata számos színtéren jogi és gyakorlati akadályokba ütközik. Sok helyütt kizárólag vagy túlnyomórészt a szlovák nyelv használatos, így az ilyen színterekre jellemző nyelvváltozatokat a szlovákiai magyaroknak nincs lehetőségük az anyanyelvükön elsajátítani és használni. Ebből adódik az úgynevezett nyelvi hiány, amely valóban veszélyezteti a nyelvünket. Ezzel szemben a kölcsönszavak épp a magyar nyelv működőképességének a megőrzését szolgálják!
A szlovák nyelvű feliratok és plakátok a szlovák nyelv felsőbbrendűségét sugallják – s ezzel a magyar nyelv tekintélyét rombolják!
– Ön szerint tehát jó is lehet az, hogy szlovák szavak kerülnek a nyelvünkbe?
– Természetesen jobb lenne, ha mindenkinek lehetősége lenne az anyanyelvén megismerni nemcsak a hétköznapi élet nyelvi világát, hanem a szakmáját, a hobbijait is, és minden mást. Azonban míg nem élünk ilyen világban, örülhetünk annak, hogy vannak eszközeink a nyelvi hiány enyhítésére. Ezek egyike a kölcsönszavak használata. Félelmetes, de igaz, hogy azok a kisebbségek, amelyek idegenkednek a kölcsönszavaktól, hamarabb nyelvet cserélnek, mint azok, amelyek szabadon vesznek át szavakat a többségi nyelvből.
– A nyelvi purizmusuk oda vezet, hogy nem akarják anyanyelvüket a másik nyelv szavaival „megszentségteleníteni”! Azt viszont nem tehetik meg, hogy bizonyos témákról, dolgokról, melyek szókincsét nem ismerik az anyanyelvükön, ne beszéljenek, ezért inkább a másik nyelvet használják. Ha a „két rossz” közül kell választani, melyik a jobb? Az, ha a magyar nemzetiségű munkatárs azt mondja a másiknak: Ha keresnének, mondd, hogy mindjárt itt vagyok, csak el kell mennem a mzdová učtáreňba leadni egy hiányzó igazolást, különben nem lesz kész időben a ročné zúčtovanie... Vagy pedig, mivel a magyar munkatárs nyelvi purista, és ezért ügyel a magyar nyelv tisztaságára, inkább e mellett dönt: Keby ma hľadali, povedz, že som hneď tu, len musím ísť to mzdovej učtárne s potvrdením, ktoré mi chýbalo, ináč nebudem mať včas hotové ročné zúčtovanie.
Felirat egy magyarországi üzletember komáromi kirakatában – csak szlovákul. Lehetséges, hogy Update Norbi is azon magyarországiak közé tartozik, akik rácsodálkoznak: Hogy-hogy ilyen szépen beszélnek itt magyarul?
– Ha ez az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy magyar szókincse hiányosnak bizonyul, előbb-utóbb teljesen leszokik róla, hogy az anyanyelvét használja. Mint már mondtam: a kölcsönszavak használata a magyar nyelv működőképességének megőrzését szolgálja. Sokat ártanak azok a „szakemberek”, akik bűntudatot táplálnak az itteniekbe, amiért a nyelvüket nem úgy beszélik, mint az egynyelvű magyarok. Ezzel ugyanis a nyelvcserét segítik!
– A kizárólagosan szlovák nyelvű közfeliratok hogyan hatnak az anyanyelvünkre?
– Kétféleképpen is hatnak. Egyrészt a szlovák nyelv felsőbbrendűségét sugallják, s ezzel rombolják a magyar nyelv tekintélyét! Másrészt ezek jobban bevésődnek, mint magyar megfelelőik, amelyeket nem látunk feliratokon.
– Egyre gyakoribb, hogy magyar szülők szlovák iskolába adják a gyereküket. Meg lehet állítani az ebből származó nyelvromlást?
– Amit a gyerek elmulaszt azzal, hogy nem magyarul tanul, lehetetlen később pótolni. A magyar nyelv bizonyos változatai épp azért épülnek le, illetve nem épülnek föl, mert az emberek nem az anyanyelvükön sajátítják el őket. Elsősorban a szaknyelvek vannak rossz helyzetben.
A szaknyelvek leépülését csak úgy lehetne megakadályozni, ha kiteljesedne a szlovákiai magyar iskolarendszer, és fiataljaink minden szakmát az anyanyelvükön sajátítanának el.
– Egyre gyakrabban hallani a nyelvmenedzselésről. Ennek segítségével visszafordíthatók a már elindult negatív folyamatok?
– Ennek érdekében jött létre idestova tíz éve Dunaszerdahelyen a Gramma Nyelvi Iroda, melynek az egyik fontos feladata épp az, hogy segítsen az embereknek nyelvi problémáik megoldásában. Tehát ha valaki nem ismeri például azokat a hivatali nyelvi szakkifejezéseket, amelyekre szüksége lenne, telefonon, e-mailben, levélben vagy személyesen a Gramma Nyelvi Iroda közönségszolgálatához fordulhat. Az érdeklődő sok nyelvi anyagot talál az iroda honlapján is. A Grammában számos szlovák nyelvű dokumentum és űrlap magyar fordítása készült el. Az már más kérdés, hogy csekély irántuk az érdeklődés, például az önkormányzatok részéről.
– Mi a különbség a felvidéki magyar nyelv és a Magyarországon használt magyar nyelv között?
– A felvidéki magyarok nyelve némileg nyelvjárásiasabb, de ez önmagában nem baj. (Csak akkor van gond, ha emiatt kinevetik őket Magyarországon.) Vannak benne szlovák eredetű kölcsönszavak és egyéb kölcsönzéstermékek – de ez sem baj, hanem természetes. Sőt: ha az iskola teszi a dolgát, és megtanítja ezen kifejezések közmagyar megfelelőit, a mi nyelvhasználatunk gazdagabbá válik, mint a magyarországiaké. Amikor az egyik gyerekem kisiskolás korában megjött egy magyarországi táborból, elmesélte, mennyire meglepődött, hogy az ottani gyerekek nem ismerik a balkon szót. Ő viszont ismerte az erkélyt is, és természetesen a balkont is. Ami viszont fontos – és nagyon fájdalmas – különbség a magyarországi magyar nyelvhez képest, az a már említett nyelvi hiány, a szaknyelvek hiánya.
Feliratok Dunaszerdahelyen
– Egyetemi oktatóként milyennek látja az anyanyelvi oktatás színvonalát?
– A helyzet katasztrofális. A legtöbb magyartanár egyáltalán nem tart nyelvtanórát, vagy alig tart. Sok magyartanár nem azon dolgozik, hogy a diák elsajátítson egy magasabb szintű nyelvváltozatot is, hanem azon, hogy az otthonról hozott, a nyelvjárási elemekkel és kölcsönszavakkal tarkított, de érzelmileg erősen telített nyelvváltozat, az igazi „édes anyanyelv” tekintélyét rombolja!
– Miközben nem ad helyette „jobbat”, mert rég elavult vagy félreértett nyelvhelyességi szabályokat sulykol a gyerekekbe („hát-tal nem kezdünk mondatot”, „vagy de, vagy viszont”, „a magyar embernek nem szemei vannak, hanem szeme” stb., stb., stb.), amelyek többnyire csak arra alkalmasak, hogy elvegyék nyelvi önbizalmukat.
– Zárszóként hogyan foglalná össze, tanár úr, fő kérdésünket: nyelvében él a nemzet, de meddig?
– Egészen addig, amíg az anyanyelvét használja. És lehetőleg minél több beszédhelyzetben és minél több színtéren. Beszélni, beszélni, beszélni! És persze: írni, írni, írni! Magyarul beszélni és írni, ahol csak lehet – bátran, szabadon, nem elnyomva a bennünk szunnyadó nyelvi kreativitást. Csak ez tud minket megmenteni a nyelvcserétől.
