Miért olyan fontos, hogy egy faluban megmaradjon az iskola, s a gyerekek megismerjék szülőfalujuk történetét? Írásunkból kiderül.
A főszereplő Martos község, amely arról híres, hogy lakói őrzik a régit – még a hatvanas évek elején is viseletben jártak itt az asszonyok. Rátétes mintájuk világszerte híres, azóta is a védjegyük. A helyi iskolában észrevétlen nőttek bele a gyerekek a hagyományba és a magyarságukba, megtanulták, hogy kik ők, s miért olyan értékes emberek. Miért ad büszkeségre okot Martoson születni... A globalizáció azonban ide is elérkezett, sokan elviszik más iskolába, városra a gyerekeiket, akik így leszakadnak Martos köldökzsinórjáról. Ezek a gyerekek már ugyanolyanok lesznek, mint a többi gyerek, nem tudják, mitől olyan különlegesek ők. (Fotó: Dömötör Ede)
Kinek kell Szent Vendel?
A község valamikor színkatolikus volt. Ahogy fújdogálni kezdett a reformáció szele, és a prédikátorok terjeszteni kezdték, az új tanok a közeli Komáromot is elérték. Martoson is indítványozták a befolyásosok, hogy a falu térjen át a református hitre. A reformáció korában át is tért a református vallásra (tudjuk meg a tiszteletes úrtól). A helyieket nem volt nehéz meggyőzni, hiszen a korábban csak latin nyelven zajló prédikáció helyett magyar nyelvű Bibliát kaptak, és végre értették az igehirdetést.
Később olyannyira teret nyert a reformáció, s annyira le akartak számolni a katolikus vallással, hogy Martos védőszentjének, Szent Vendelnek a szobrát nemes egyszerűséggel kidobták a határba. A szomszédos ímelyiek (Ímely katolikus maradt) – látván, hogy van egy „szabad” szent –, fogták, és elvitték. Azóta Szent János mellett Szent Vendel is Ímely védőszentje.
Martos hosszú évszázadokon át zárt községként működött; ezt segítette zsákfalu jellege. Az idők azonban változnak – az 1900-as évek elején már egyre inkább megszűnni látszott a szokás, hogy falubeli csak falubelivel házasodott. Idegen feleségek és férjek jöttek a községbe, ezáltal újra visszatért a katolikus vallás. Ma körülbelül a vallásos lakosság kétharmada református, a fennmaradó rész katolikus.
A helyi katolikusokat Ímely plébánosa szolgálja, az ímelyi reformátusokat pedig a Szénási házaspár.
– Martoson békésen megfér egymás mellett a két vallás. Olyannyira, hogy a katolikus hívek sokszor a mi ünnepeinket is számon tartják, illetve sok református is ünnepli a katolikus búcsút. Rokonokat hívnak, s erre az alkalomra vágják le a kacsát, libát. Amikor új plébános került Ímelyre, meghívott bennünket, hogy ünnepeljük közösen. A reformátusoknak nem a búcsú, hanem a vendégeskedés, a családi közösség fontos – eleveníti fel a történéseket a tiszteletes úr.
Torony nélkül...
A tájházzal szemben, a tó túloldalán áll a helyiek református temploma, ahol a Szénási házaspár fogad bennünket. Szénási Szilárd és Szénási Lilla huszonkét éve végeznek lelkészi szolgálatot a községben.
A Szénási házaspár
– A ma több mint 120 éves templom munkálatait 1898-ban kezdték meg, s egy évvel később már fel is szentelték. Helyén azelőtt egy kisebb, torony nélküli templom állt. A türelmi rendelet előtt ugyanis nem volt szokás a református templomokat toronnyal együtt építeni – idézik fel a templom történetét.
Kiderül, hogy korábban fatemplomuk és kőtemplomuk is volt a martosiaknak, ezek azonban az idők folyamán leégtek. Az új templom építésének költségeit a lakosok fedezték adományaikból; amelyik családnak nem állt módjában pénzzel segíteni, az az építkezési munkálatokból vette ki a részét.
A református templomok a maguk letisztultságával már-már puritánnak tűnnek. Ahogy belépünk a martosi templomba, ritkán tapasztalt nyugodtság fog el bennünket. Egyszeriben nem kívülről szemléljük a környezetünket, helyette befelé figyelünk…
A lelkész házaspár vasárnaponként felváltva hirdeti a templom szószékéről az igét. Ez utóbbi a templom legdominánsabb eleme, mondhatni, a belső tér éke. Korlátján visszaköszön a jól ismert rátétes hímzés.
Noha a templomban nincs történelmi jelentőséggel bíró tárgy, kézzel faragott, egyházi motívumokkal díszített lámpájukhoz foghatót nem lát mindennap az ember. A lámpát két gyülekezeti tag készítette, s a templom felszentelésének századik évfordulója alkalmából ajándékozták az egyházközösségnek.
Maga a templom körülbelül 450 férőhelyes, a vasárnapi igehirdetéseken 40-45 fő vesz részt. A férfiak és a nők nemek szerint elkülönülve foglalnak helyet – általában legelöl ülnek a legidősebbek.
Régen a községben divat volt, hogy a családok csak egy gyermeket vállaltak, hogy ne osztódjon sokfelé a vagyon. A szájhagyomány szerint azokat, akik több gyermeket is vállaltak, a helyiek nem nézték jó szemmel. Még olyat is hallottunk, hogy ők csak a hátsóbb padsorokban foglalhattak helyet.
Épül az iskola!
Miután befejeződtek a templom munkálatai, a martosiak azonnal nekiálltak az iskola építésének. Mára az épület 122 éves, nemrég felújították, és összeépítették az új óvodával. A köztük nyíló átjáró mintha időkaput képezne Martos múltja és jelene között…
S hogy mitől különleges a martosi iskola? Attól például, hogy húsz éve egyházi fenntartású. Az idei tanévet 14 diákkal és 3 pedagógussal kezdték. A diákok két tanteremben, összevonva tanulnak (felső tagozat nincs). Hasonlóan otthonos, modern tantermeket ugyanakkor ritkán lát az ember: felszereltségükkel és családias atmoszférájukkal országos szinten is kuriózumnak számítanak. Mondhatnánk, így kell egy iskolának kinézni.
Az iskola épülete.
– Ne hagyjátok a templomot és az iskolát! A sokat idézett verssor Martoson hatványozottan megvalósult – folytatja Szénási Szilárd. – Mivel az iskolában nincs meg az önfenntartáshoz legalább szükséges 20 diák, a mi feladatunk, hogy előteremtsük a működtetéshez szükséges pénzt. Hisz gondoljunk csak bele: mi lenne, ha a martosi iskolát bezárnák? Onnantól fogva itt a helyi rendezvényeken egyetlen gyermek sem lenne, és nem alakulnának ki azok a kapcsolatok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy meglegyen az ösztönzés a helyben maradáshoz.
– Az új iskola és óvoda valamiképpen előremenekülés volt. Hátha meg tudjuk győzni a szülőket, hogy nagyobb bizalommal írassák Martosra a gyerekeiket. Hisz nem attól függ az érvényesülés, hogy a gyermek városi vagy épp szlovák iskolába jár! Martosról már rengeteg egyetemet végzett diák került ki – zárja szavait a lelkész.
Régen a folytonosságot a gyerekek és a helyi iskola biztosította: a falu múltját a cseperedő gyerekek ott, helyben megtanulták, eltáncolták, énekelték a régi dalaikat, simogatták a híres rátétes mintákat... Belenőttek Martosba, egyek lettek vele. Ám amióta elviszik őket más iskolákba, elmarad ez az azonosulás. A gyerekek már nem tanulják, hogy ők egy különleges helyen élnek, s ettől ők is különlegesek.
A híres rátétes minta, amelyik minden középületen meg van formázva: a faluház bejárata fölött, az óvoda és iskola sarkain. Okos kutatók megállapították, hogy már a honfoglalás korában is létezett...
Itt minden összeér!
Martos azért is különleges, mert gyönyörű színterei vannak. A martosiak hamar felismerték a közösségépítés fontosságát: számos jól működő civil szervezetük van, kölcsönösen megjelennek egymás rendezvényein.
Az ifjúság összefogásának céljából hozták létre a Sziget Polgári Társulást, melynek egyik alapító tagja a község alpolgármestere, Erdélyi Zoltán. A csapat 20 lelkes fiatalból áll, akik nagy gondot fordítanak a rendezvények szervezésére, a sportra, illetve környezetük szebbé tételére: szorgalmuk okán ők a folytonosság letéteményesei.
Erdélyi Zoltán
A Rendezvényliget több hektáros rendezvény- és látógatóközpontot jelent a falu szívében. A rendezvény a közösségben gondolkodókat szeretné tömöríteni, illetve minőségi kikapcsolódást nyújtani.
A jövőben itt kerül megrendezésre a Martosi Szabadegyetem (MartFeszt) is. Ottjártunkkor megtekintettük a színpadokat, a jurtákat, a sportpályákat és a kalandparkot; megnéztük a Feszty-körkép kicsinyített mását; a vízi és erdei tanösvényeket... Gyönyörű szépek!
Gazdag, élményekkel teli napunk után, miközben a mellettünk elsuhanó tájban gyönyörködöm, a tiszteletes úr szavai csengnek vissza a fülemben: „Aki egyszer Martosra kerül, abból martosi lesz. Az ember nem akar és nem is tud innen elszakadni, hisz ez a falu olyan számunkra, mint édesanyja számára a gyermek. Látjuk a hibáit, mégis a tökéletlenségeivel együtt szeretjük…”
S egyszeriben megértettem, miből fakad az a vég nélküli lojalitás Martos iránt, amit riportalanyaimon egytől egyig éreztem. Hogy él-e még a faluban a hagyomány és az iskola? Él. És élni is fog mindaddig, amíg a helyiek őrzik és ápolják – s amíg a gyerekek alsó tagozaton itthon maradnak, s megtanulják régi dalaikat és táncaikat.
