Martos a hagyományok falva: a világ zajától elzárt kis ékszerdoboz. Egy hely, melynek minden szegletét átjárja a hagyomány, s ahol az emberek a népi tradíciókat életben tartják. Martos környéke vadregényes. Fás, vizenyős a táj, majdhogynem körbe lehet járni a falut a gátakon, a lezárások alatt mindenki a töltéseken sétálgat, szívja magába a zöld energiát.
A tiszteletes úr szavai csengenek vissza a fülemben: „Aki egyszer Martosra kerül, abból martosi lesz. Az ember nem akar, s nem is tud innen elszakadni, hisz ez a falu olyan számunkra, mint édesanyja számára a gyermek. Látjuk a hibáit, de a tökéletlenségeivel együtt szeretjük.” (Fotó: Dömötör Ede)
A martosi viselet
Mai képe az 1850-es években alakult ki. Első ránézésre különbözik a szomszédos falvak – Ímely, Naszvad vagy Szentpéter – jóval egyszerűbb viseletétől. Pedig díszek nélküli, lecsupaszított változatában majdnem ugyanaz. Martos viszont szerette cifrázni! Sokszor csak a díszítést végezték maguk, az alapruhadarabokat vették, vagy épp halért cserébe kapták. S a martosiak hűséges népek voltak: az ezredforduló után is ragaszkodtak ruháikhoz, mikor a környező falvak már elkezdtek kivetkőzni.
Hihetetlen, de az idősebbek a hatvanas években itt még viseletben jártak... Sőt, a munkaruhának szánt, dísztelenebb változatot még nemrégiben is hordták a fejkendős nénik. A legszebb darabokat őrzik a büszke utódok (bár sokan elégették vagy eladták).
Királyi halászfalu
Keszeg István 15 éve áll a falu élén, a néprajz és a néptánc elkötelezettje. „Martost sokáig halászfaluként tartották számon, a folyóknak köszönhetően gazdag volt a vízi világa” – meséli. A lakosok halászatból, rákászatból és pákászatból éltek: erre utal a címerben a két csuka és a halászszigonyok. A kehely pedig a reformációt jelképezi. Martos nyakas református falu volt, a többség nem keresztelkedett vissza katolikusnak.
Keszeg István
Martosnak nem voltak ügyes kézművesei, sem fazekas, sem takács nem volt a községben, a helyiek inkább hallal kereskedtek. A folyószabályozások után, mikor eltűnt a folyó meg a hal, a földeket művelték.
„A halászatnak a Rendezvényligetben a vízi tanösvény állít majd emléket” – árulja el a polgármester. A hetvenes években nálunk is megrendszabályozták a halászokat (az emelőhálós halászatot betiltották); így ma már csak páran horgászkodnak a faluban.
Ezredév fái
A martosiak a honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából 7 kocsányos tölgyet ültettek a helyi tó partjára: a 7 magyar vezért szimbolizálták. Az ötvenes évekig itt járták még a böjti körtáncot, a pilikét. Kettő a tölgyfák közül megmaradt, s még ma is áll.
Tájház
A tájház egy XIX. századi martosi parasztház hangulatát és berendezését idézi.
Falait jellegzetesen fehérre meszelték, s a falakra akasztott díszes tányérok, illetve régi családi fényképek adják meg szép, tarka jellegét.
A sarokban háromszög alakú szekrényke, a téka áll, melyben poharakat, gyógyszereket, iratokat, pálinkát tartottak. (Néhol a menyasszonyi koszorút is ide rakták.)
Párnánk van!
Legalább két mennyezetes ágy volt a szobában, s mindegyikben egy-egy pár aludt (azért hívták így, mert a mennyezetig fel voltak pakolva rajta a párnák). Vagyis sokan aludtak egy házban! Az idősebbek mindig a hátsó szobában, míg a fiatalabbak a tisztaszobában háltak, a nagyobb fiúgyerekek pedig hátul, az istállóban, a lovaknál... A tájház konyhájában nyitott kémény, illetve kemence van, ami nemcsak főzésre, de fűtésre is szolgált.
Sövény
A háztető oldalát a régi martosiak sövénnyel fonták be, s hosszú nádszálakkal betapasztották. A nádszálak vége mindig legalább két-három sorban végződött, soha nem egyben. A tájház melléképületén még megfigyelhető ez az eljárás, a tájház eleje azonban mesterember híján nem a kort idéző technikával készült.
A Feszty!
„Az itteniek reformátusok voltak, csak a Feszty volt katolikus...“ Így emlegetik a martosiak a Fesztyeket (Feszty Árpád szobra a Feszty-park-ban áll). Nem eshet szó Martosról a Feszty család említése nélkül. Itt voltak ugyanis egykoron a család birtokai: óriási földterületen gazdálkodtak.
Gyakori vendég volt a faluban Feszty Árpád festőművész, aki azzal, hogy elvette Jókai Mór nevelt lányát, Rózát, tulajdonképpen a pestbudai krém közepébe került. Így olyan neves alkotók fordultak meg a községben – pontosabban Feszty műtermében, az akkor Martoshoz tartozó Kingyesen –, mint Gárdonyi Géza, Ignotus, Laborfalvi Róza vagy Dankó Pista. A festőművész pár martosi arcot a híres Feszty-körképen is megelevenített: közülük talán a leghíresebb a fejedelemasszony alakja, akit Bazsó Lidiről, egy martosi parasztasszonyról mintázott.
