Idén az európai dokumentumfilm-fesztiválok nagy ásza egy szlovák film – A határ – volt. A film sikere minden magyar szívét megdobogtatja, hiszen egy kis, határszéli magyar faluról szól. S aki nélkül nem született volna meg a film: Tóth Tibor színész, a Komáromi Jókai Színház igazgatója, aki a „kettészelt” faluból származik.
A Vörös Hadsereg egy éjjel úgy szelte ketté Nagyszelmencet, mint a kenyeret. (Fotó: Tomáš Stanek)
– Kis ikerfalunk sorsa szimbolizálja mindazokat a rémségeket, melyeket a második világháború után a szovjet hatalom elkövetett. A Vörös Hadsereg 1946. augusztus 30-a éjjelén – minden előző figyelmeztetés nélkül – úgy szelte ketté Nagyszelmencet, mint a kenyeret. Az ikerfalu egyik része, Nagyszelmenc, ahol én is születtem, a csehszlovák oldalra került, míg Kisszelmencet a Szovjetunióhoz csatolták. Aki tiltakozni mert, azt keményen megbüntették vagy lágerbe hurcolták. Nem volt ember a faluban, akinek ne maradt volna rokona Kisszelmencen, a mi családunkat is beleértve.
– Egy kisszelmenci kislány éppen a nagyszelmenci nagyszülőknél tartózkodott, és a szülők soha többé nem kapták vissza Csehszlovákiába szakadt gyermeküket! Az anya éveken át minden reggel ott állt a határon, hátha megpillantja iskolába igyekvő gyermekét... Még a temetőt is kettészelték. Később aztán ledózerolták a Hornyákék házát, és ott, annak helyén húzták meg az érvényes határt. Öt méter magas, többsoros drótkerítést emeltek, melybe áramot vezettek, melléje vesszőből font palánkot állítottak, hogy ne lehessen átlátni. Az akkori szovjet vezetés bizalmatlan volt, nem hitt kormányunk hűségében, ezért született meg a szelmenci „berlini fal”.
Legerősebb gyermekkori emlékképem, hogy biciklizek a faluban, és egyszer csak ott van előttem a sorompó, géppuskával felfegyverzett orosz katonákkal. Mindig arra vágytam, hogy egyszer végigbiciklizhessek azon az úton... A határt elfogadtam, mert beleszülettem, csak azt nem tudtam feldolgozni, hogy az út véget ér.
– Az egymástól elszakított rokonok nem is tudtak találkozni?
– Nem. Évről évre reménykedtünk, hogy megnyílik egy kis határátkelő. A határt azonban szigorúan őrizték, még átkiabálni sem lehetett. Létezik egy fáma, miszerint a földeken dolgozva „áténekelték” a híreket (születésről, elhalálozásról, esküvőkről). Az orosz határőrök, persze, nem értették, mit dalolásznak a magyarok. A szelmenciek számára a nagyvárost azelőtt Ungvár jelentette (ahol kereskedni lehetett, vagy ahol munkát találtak), amelytől most már örökre el voltak vágva. A falu és a környék elszegényedett. Az itt élők ettől fogva nem éltek: csak túléltek. Az attitűd ma sem más. Aki tud, menekül a faluból. Nemrég édesapám megszámolta, hány ház áll üresen. Megrázó volt.
– A határ című film rendezője a neves dokumentumfilm-rendező, Jaro Vojtek. Miért pont őt kereste meg?
– Ez nem ilyen hivatalosan kezdődött. Még színinövendék koromban együtt üldögéltünk a szintén egyetemista Jaróval, aki arra panaszkodott, nincs ötlete, miről is készíthetné a diplomafilmjét. Akkor meséltem neki a határról. Először el sem hitte, hogy ilyesmi létezhet. Majd mikor a saját szemével látta, úgy döntött, többet érdemel ez a falu. Így vágtunk bele 2001-ben a dokumentumfilm forgatásába.
Tóth Tibor
– A filmet 2009-ben fejezték be. Miért húzódott a forgatás nyolc évig?
– Ott voltunk Nagyszelmencen, amikor 2003-ban az EU-s tagságról szóló referendum idején a szavazóurnához járultak a falu lakói, 2004-ben megörökítettük a csatlakozás pillanatait, végül a schengeni határt. Mert azzal, hogy Szlovákia belépett az EU-ba, a határ nem szűnt meg. Mi lettünk a schengeni határ! Megfordult a kocka, most mi őrizzük a határt. De legalább megindult a kishatárforgalom.
– Felvirradt a nagy nap, mikor a nagyszelmenciek átmehettek a rokonaikhoz. Gilányi Jolán nénit, aki egész életében arra vágyott, hogy eltűnjön a fenyegető drótfal, odakísértük az új átkelőhöz. Csak a kezével tudta kitapogatni az új, alacsony korlátot, mert neki ez már megkésve jött, közben elveszítette szeme világát. Nem láthatta, ahogy az ünneplőbe öltözött szelmenciek zokogva borulnak egymás mellére. Talán az ő öröme volt a legtisztább. Végül 144 órányi anyagot vettünk fel, majd Marek Leščák forgatókönyvíró segítségével elkészült a végső, 72 perces filmváltozat.
Játékfilmes elemeket is beiktattunk. Bocsárszky Pál alakítja Tóth Vincét, Holocsy Katalin pedig azt a lányt eleveníti meg, aki a túloldalon maradt a nagyszüleinél. Ő az esküvője előtt hófehér menyasszonyi ruhában ment ki a drótkerítéshez, hogy a szülei láthassák menyasszonyként a túloldalról.
– A filmet feliratozták, és nem szinkronizálták. Nem tartottak attól, hogy emiatt esetleg „kevesebben” nézik meg?
– Ez egy dokumentumfilm, amely csak akkor lehet hiteles, ha az emberek a saját nyelvükön nyilvánulnak meg. Azon azért meglepődtünk, hogy az egyik legnagyobb ovációt Turócszentmártonban, a Matica slovenská székhelyén kaptuk.
– Melyik volt az a pillanat, amikor kezdték sejteni, hogy a film sikerre van „ítélve”?
– Talán, mikor elnyerte a Közép- és Kelet-Európa legjobb dokumentumfilmje címet. Azóta sok nyugati fesztiválon szerepelt hallatlan sikerrel, és a jövő évben is hivatalos több nemzetközi filmfesztiválra. A Szlovák Film- és Televíziós Akadémia tagjai pedig kiválasztották, hogy ez a magyarul beszélő film képviselje hazánkat a világ legnagyobb filmes seregszemléjén. Azóta A határ a legjobb idegen nyelvű film kategóriában az Oscar-díjra jelöltek között szerepel. A végleges Oscar-jelöltek listáját január végén hozzák nyilvánosságra. Hát, majd meglátjuk. Los Angelesben már vetítik a filmet – ennél többet nem is kívánhatok.
