Elmegy a férfi. Azt mondjuk, gazember, mert lelépett egy fiatalabb vagy egy idősebb nővel. Ám vannak esetek, mikor a nő feszíti túl a húrt, vagy épp miatta keserű az élet. S a férfi szenved, nem a nő.
Zoltán nem vizsgálgatja semlegesen, kívülről önmagát. Neki karói vannak, úgy mint becsület, felelősség...
Zoltán 40 éves. Az a férfi, aki nehezen dönt, és még a reménytelen helyzetekben is kitart. Az az ember, akiből a választ harapófogóval kell kihúzni. Van benne kis feszültség, azt mondja, idő kell neki ahhoz, hogy felengedjen. Végül mégiscsak sikerül jó három órát elbeszélgetnünk az életéről. Zoltán festőbrigádot vezet, jól keres. Nyugodt ember, de azért tud heveskedő is lenni.
– Tönkrement a házasságod, s nem érted, miért. Miért?
– Több mint 20 éve vagyok házas. Most legfőképp tehetetlennek érzem magam. De előbb vagy utóbb minden nő kikészíti a férjét, nem igaz? – néz rám oldalról, sandán.
– Jó, jó, de ez fordítva is áll! – veszem fel a fonalat.
– Á, ti, nők, mindig egymás pártját fogjátok!
– Mégis, mi volt nálatok a gond?
– Amikor évek óta egyedül ülsz esténként a tévé előtt, akkor egy idő után eleged lesz, és elindulsz jobbra vagy balra. A feleségem varrodát működtet, és gyakorlatilag éjszakai műszakban dolgozik, hogy érkezzen a megrendeléseivel. Nem tudja beosztani a munkáját, kifolyik a kezéből az idő. Vagy az egész csak ürügy, hogy ne kelljen egymás mellett ülni esténként a kanapén. Nem tudom – ingatja fejét.
– Nem lehet, hogy az egyik is igaz, és a másik is? Ő milyen nő?
– Magának való, sose voltak közös programjaink. Esetleg, ha megszerveztem valami jó kis utazást. Kíváncsi ember vagyok, szeretem az országot járni. Szeretek lemenni a tengerhez, szeretem a magyar termálfürdőket. A lányunk rosaceás, ilyenkor kivirul. Ám Kati az utóbbi években a visszaúton már csak a megrendeléseit intézte... Végig azon lamentált, hogy minek ez az egész, felesleges pénzköltés, rongyrázás. Baj volt, hogy nincs program; ha nincs, miért nincs, ha van, akkor miért van?
Mikor beindította a varrodáját, akkor romlott meg igazán a viszonyunk. Az egész olyan, mintha mennél fel egy lépcsőn, és néha valaki 4-5 lépcsőfokot visszalök.
– Nem az lehet a baj, hogy mindig csak rá fókuszálsz? Hogy ő mit érez? S nem magadra, hogy te mit érzel?
– Nekünk nincsenek közös beszélgetéseink. Veled többet kommunikáltam ezalatt az egy óra alatt, mióta beszélgetünk, mint Katival összesen az elmúlt egy hónapban. Ha jobban törődik velem, és félreteszi a munkáját, szán időt kettőnkre is, akkor nem keresgéltem volna máshol. Nem vagyok angyal, szükségem van érzésekre. Szóval, lett egy szeretőm. De még mindig rá figyelek, ő hogyan rezdül. Nem kérdőjelezem meg, elfogadtam őt olyannak, amilyen. Ma is azt gondolom, hogy tökéletesebb, mint én vagyok.
– Tud a te házasságon kívüli kapcsolatodról?
– Hogyne. Jóképű férfi vagyok, a nők észrevesznek. Ez nemigen tetszik neki. Tíz éve csúszunk lefelé a lejtőn. Küszködünk, mert neki is van valakije.
– Nem akar elválni?
– Nem tudom, nem vagyok én olyan okos. Megpróbáltuk a nyitott házasságot, de nem nagyon működik. Egy szakember mondta, hogy a nyitott házasság a válás előszobája. Jelen pillanatban ott tartunk: ha találkozni akar a szeretőjével, hadd menjen. De én nem akarok tudni róla, mert nem bírnám cérnával. Ez azt jelenti, hogy nem könnyű elviselni, hogy van valaki, aki jobban kell neki, mint én.
– Se veled, se nélküled? Vagy a pasija nem akar elválni?
– Fogalmam sincs. Ő sem mozdul, én sem mozdulok. Bármikor kiléphetnék a házasságból, a városban is vettem egy lakást. A lányunk tizennyolc éves, rég megunta már a huzakodásunkat. Kifogásokat keresek, mentegetem Katit, magyarázom magamnak a viselkedését. Magam sem tudom, hogy miért csinálom. Nem világos, hogy mi tart mellette.
– Szereted a feleségedet?
– 16 éves volt, mikor összejöttünk, én 21 éves. Azóta nap mint nap együtt vagyunk. Egymás mellett értünk felnőtt emberré. Ha elém tenné a válási papírokat, aláírnám. Legalábbis így érzem!
– Nem lehet, hogy már csak a sérelmek kötnek hozzá?
– Jó lenne, ha feloldozna, és kimondaná, hogy nem én vagyok a hibás.
– Nem jó feleség?
– Kati a lányom édesanyja. Jó feleség, mos, főz, takarít, törődik a kerttel. Bosszant viszont, hogy szétszórt, délig az ágyban heverészik, aztán meg este próbálja utolérni magát. Én hét órakor már a munkahelyemen vagyok, és dolgozom este hatig. Ő fordítva működik, napközben elintézi az ügyes-bajos dolgait, majd este elvonul a műhelyébe szabni, varrni. Milliószor kértem, hogy ne csinálja. Lejárt lemezek vagyunk.
– Szerinted a közös esték még megmenthetik a házasságotokat?
– Néha azt érzem, igen. Mégis az lett a vége, hogy lett valakim, aztán meg neki is lett valakije. Igazság szerint ő többet tud az én szeretőmről. Szeret nyomozni, ahogy minden nő szeret. Milyen a másik nő haja, milyen ruhát hord, hányas a mellmérete? Pedig ezek teljesen lényegtelen kérdések.
Egyszer azt mondta, számára az lenne az ideális, ha a jobb oldalán én feküdnék, a balon pedig a szeretője.
– Ki ajánlotta fel a nyitott kapcsolatot?
– A feleségem. Ma is csak hatkor jön haza. Nem akarom tudni, hol lót-fut egész nap, vagy hogy mikor találkozik a szeretőjével. Mindenesetre összezuhannék, ha váratlanul bejelentené, hogy „Elmegyek!”
– Mivel kísérleteztél, mikor még próbáltad menteni a menthetőt?
– Eljártunk moziba, ő választotta a filmeket. Megnéztem az összes romantikus, csöpögős agymenést, felállt a hátamon a szőr. De a kedvében akartam járni. Hétvégi túrát szerveztem, egynapos kirándulást Bojnicére, Pöstyénbe. Egyszer ott dolgoztunk, megtetszett a város. Mintha kivégzésre mentünk volna, olyan volt a hangulat az autóban. A közös családi idill általában plázalátogatással zárul. Kati a közös barátokat hanyagolja, a kerti partikat sem szereti. „Menjél csak egyedül!” Egymagamban járok, mint egy szalmaözvegy; még a temetésekre is. Múlt héten Komáromba indultam felmérni egy lakást, reggel kávézás közben megkérdeztem, elkísérne-e. Mintha éreztem volna, hogy mi következik, azzal indított, hogy mára sürgős megrendelése van. Még ki sem értem a faluból, már küldte az üzenetet: ma kiengedi a gőzt. Egész nap kujtorogni fog, ne keressem! Fuldokoltam a dühtől.
– Biztos neki se jó ez az állapot.
– Biztos. Néha megkér, hogy kísérjem el shoppingolni. Azt mondja, ettől érzi magát boldognak. Tényleg?! Ilyenkor én, a balfék, a pláza közpadján ücsörgök, miközben ő bent válogat.
– Miért hív egyáltalán magával?
– Legalább ekkor nem vagyok a szeretőmmel, hisz, ugye, vele vagyok. Párkapcsolati tanácsadásra, pszichológushoz nem akartam elmenni. Engem egy kívülálló, aki semmit sem tud az életemről, ne akarjon kielemezni.
– De te sem tudsz túl sokat magadról, nemdebár! Beszéljünk kicsit a szeretődről!
– Zsuzsa a könyvelőm volt. Kereken megmondtam neki, hogy csak sima szex lesz, semmi egyéb. Újabban nyomul, hogy végre válasszak. Félek az elköteleződéstől, pedig ha csak fél évig volnánk felhőtlenül boldogok, már akkor több öröm jutna, mint jutott eddig a feleségemmel. Amit férfi kaphat nőtől, Zsuzsától megkapom.
– Feleségeddel egy szobában alszotok?
– Másfél hónapja a nappaliban alszom, kiköltöztem a hálóból. Valamin összevesztünk, de ez gyakori eset.
– Hogy zajlanak az esték?
– Irigylem azokat a férfiakat, akiknek jut szabadnap. Elmehetnek a haverokkal egy sörre, egy jó meccsre. Nálunk ilyen sose volt, éltünk a szülők sémája szerint; mindig együtt. Ma már tudom, könnyebb lett volna, ha az elején kicsit elengedjük egymást. Fiatalon nősültem, nem tomboltam ki magam. Most meg, ha kimegyek biciklizni, a feleségem követ. Biztosan a szeretőmmel találkozom, valljam be!
De azért nem tart velem, mert neki dolga van. Már bánom, hogy nem költöztem el, mikor fény derült a feleségem szeretőjére. Azon nyomban szakítani kellett volna.
– Kinek volt először külső viszonya? Nem neked?
– De igen. Nem gondoltam volna, hogy ő is bepasizik.
– Van még köztetek szexuális kapcsolat?
– Hébe-hóba. Biztos vagyok benne, hogy ennek sosem lesz vége. Ezen a válás sem változtat majd. Az egyik csettint, a másik azonnal ugrik. (Szomorkásan mosolyog, közben kis gödrök jelennek meg a borostás arcon.) Hiába, szétszednek a nők! Mert a szeretőm is kitartóan üldöz. Mellette boldognak érzem magam, megnyugszik a lelkem. Vele minden jó.
– Hol látod magad öt év múlva?
– Fogalmam sincs. Úszom az árral, s most itt van ez a háború. Ilyenkor nem lehet elválni. (Megint elhúzódik a szája.)
– Meg tudod fogalmazni, hogy mi vezet egy rossz kapcsolathoz?
– A kommunikáció hiánya. Hiába hajtogattam évekig, hogy nem jó, nem jó, a feleségem nem változott meg. Évekig könyörögtem neki, hogy szánjon kettőnkre időt. Egy idő után aztán elvesztettem a türelmemet.
Zoltán nem vizsgálgatja semlegesen, kívülről önmagát. Olyan kifejezésről, hogy önreflexió, még sohasem hallott. Neki karói vannak, úgymint hűség, becsületes munka, felelősség: s ezekhez a karókhoz már gyermekkorában kikötötte magát. Nem nagyon érti azokat, akiknek nincs iránytűje, akik csak úgy kóborolnak a világban.
