A kerékpározás, a biciklizés, a bringázás, a tekerés – ki hogy nevezi – az egyik legegészségesebb testmozgás. Segít a stressz leküzdésében és a lelki megújulásban. A kerékpár nem csak arra jó, hogy betekerhetünk vele a városba kenyeret venni. A kerékpározás életérzés. Felfedezhetjük vele az ismerős tájat, ahol olyan életképek és természeti csodák tárulnak elénk, melyek mellett a mai „időtlen világban” csak úgy elsuhanunk.
A füleki Micsuda András (23) egy igazi biciklis kalandor, aki közben a fényképezőgépét is kattogtatja. Egy jó képért képes több száz kilométert lebringázni.
– Olvastam egyszer a neten valakiről, aki fantasztikus képeket készített az éjszakai csillagokról – kezdi a füleki Micsuda András. – Persze, nem egy éjszaka alatt. Elhatároztam, a nyomdokain haladva én is megpróbálok valami csodát megörökíteni. Lecseréltem az édesapámtól kapott régi, amatőr fényképezőgépemet egy komolyabbra, s elkezdtem autodidakta módon fényképészetet tanulni. (Azóta is fejlesztem magam.) Autóm nincs, bringám viszont van, tehát úgy gondoltam, két keréken is bárhová eljuthatok. 17 évesen pattantam először biciklire, hogy körbeutazzam a tágabb régiót.
Emlékszem, az első biciklim Neuzer márkájú volt, 13 éves koromban eltekertem vele a tőlünk 5 km-re fekvő Béna településre. El is dicsekedtem az úttal mindenkinek. 15 évesen a határ túloldalára, Salgótarjánba bicikliztem, majd növeltem a távot. Természetesen azóta már komolyabb biciklivel járok.
– A kerékpározó szinte belekóstol a tájba, a saját bőrén tapasztalja meg az időjárás változékonyságát. Milyen érzés?
– Csodás. A Medves és a Salgói vár bűvöletében élek. Heti kétszer elbringázom arrafelé. Ahogy a kisváros utolsó házát elhagyom, már csak én vagyok és a természet. Érzem a száradó széna illatát, hallom a fák susogását, ősszel eső veri a hátam, és egyre zordabb előttem az ég. Városi fiú vagyok, számomra mindez csodaszámba megy! Kétszer jártam már Egerben, ami Fülektől több mint 80 km-re esik. Pétervására útján keresztülbicajoztam a Bükk térségét, az erdő szélén, és leírhatatlan érzés volt. Emlékezetes biciklitúrám vezetett a Mátrába, a Galya-tetőre, az Alacsony-Tátráig. Mivel „folyton hazatérő, egynapos túrázó” vagyok, csak oda-vissza bicajozom. Napi 200 km-nél többet nem tudok vállalni. Az útirány megtervezésekor még a szintemelkedést is megnézem. Mert jól meg kell tervezni az utat, ha célba akarunk érni. Amatőrként az elején még esztelenül belevágtam, majd annyira kimerültem, hogy rosszul lettem. Vagy épp a bringám mondta fel a szolgálatot, mert meredek volt a pálya. Az őszi hónapok ideálisak a hosszú távú kerékpártúrákra. Én télen is bicajozom, de már csak 50 km-es távolságban.
Micsuda András
– Bicajozás közben méred a sebességet?
– Igen. Van úgy, hogy mérem a távot és a sebességet is, mikor teljesítményre tekerek. Nem tagadom, néha van bennem drukk, pláne, ha másodszor megyek végig a távon. Olyankor szeretnék az időmön kicsit javítani is. Viszont a fotózás iránti szenvedélyem az erősebb! Volt már, hogy hajnalban pattantam biciklire a Karancs-kilátóig, csak azért, hogy megörökítsem az ŐSZI KÖDÖT. Szó szerint gyorsabb akartam lenni nála. Úgy szerettem volna lencsevégre kapni a tejfehér felhőt, hogy mindenképpen alattam legyen. Nem volt egyszerű verseny, csak sokadszorra sikerült győznöm. Négy hónapon keresztül majdnem minden nap kijártam, gyorsított felvételeket készítettem.
– Melyik volt a legemlékezetesebb túrád?
– Minden utam alatt történik valami emlékezetes. Egyszer éjszaka jöttem le Salgó várától, s arra lettem figyelmes, hogy mellettem lépdel egy vaddisznócsalád. Leszálltam a bicikliről, s megvártam, míg elballagnak előlem.
Már próbáltam éjszakára kint sátorozni, de nagyon fárasztó cipelni a sátrat és a sok csomagot. Inkább kora hajnalban vagy még éjjel útnak indulok, hogy estére mindig hazaérjek.
– Előfordult már, hogy cserbenhagyott a járműved?
– Nem is egyszer, ezért mindig hordok magamnál szerszámokat. Viszont a komplett bicikliboltot nem tudom magammal vinni. Ha gond adódik, kénytelen vagyok stoppolni, esetleg vonattal hazajönni. Ez akkor fordul elő, mikor defektet kapok. Az első egri látogatásomon nem a biciklim hagyott cserben. Jönni kellett értem, mert nem bírtam hazatekerni. Az volt a baj, hogy kissé hevült lelkiállapotban víz, étel és pénz nélkül indultam el. Ma már nem hajtom túl magamat. Ha hosszú utat tervezek, akkor a táv negyedét vonattal teszem meg.
– A legutóbbi utad hová vezetett?
– Rózsaszállásra tekertem fel. Onnan pedig a breznó-bányai járási Jecenye-völgybe. Mint már mondtam, a Medvesalján Salgó vára a favoritom. A Medves-fennsík Magyarország és Szlovákia határán húzódik, az egyik legváltozatosabb bazaltvidék. Csodaszép a hegyvonulat, ahogy szelíden körülöleli a völgyet, nosztalgikus és egyben megnyugtató a látvány! Oda szinte mindig viszek magammal kamerát.
– Ezek szerint nem mindig tartod magadnál a fényképezőgépet?
– Nem. Előre meg szoktam tervezni, milyen túrára indulok, hogy mi lesz a cél: teljesítmény vagy bámészkodás. Ha az elsőt választom, akkor nem viszek gépet, csak kisebb kamerát.
– Milyen jellegű felvételeket készítesz?
– A pillanatképeket szeretem. Egyszer az újbásti erdőben elkapott egy zivatar. Azon töprengtem, mitévő legyek. Aztán mégis úgy döntöttem, maradok, s felmentem a hegy tetejére, ahol a jutalmam egy gyönyörű, széles szivárvány lett. Ezért megérte megázni. Akadnak ehhez hasonló, áldozatot követelő pillanatok. Egyszer a Medves magosán állva gyönyörködtem a tájban, mikor egy mezei nyúl ugrott ki elém. Lassan lehasaltam, és kivártam, míg a nagy fűből kiugrik a tisztásra, és a képen a vár mögé került.
– Mennyit kerékpároztál már az idén?
– Azt meg nem mondom, de az alig egy hónapos bicajommal már 1600 km-t tekertem le.
– Mit vigyen magával, aki hosszú távú biciklitúrára készül?
– Elsősorban ragasztókészletet, kulcsokat a kerék levételéhez, tartalék belsőt, pumpát. Ezeket egy hátizsákba egészen jól bele lehet gyömöszölni, s még marad is hely az ételnek, italnak s nem utolsósorban az esőkabátnak.
