Minden embernek van egy jó teste, ideális súlya, amit drasztikus megvonások nélkül is tartani tud. Aki hajlamos a hízásra, annak a teste igyekszik kibújni a kontroll alól, s minden évben felszed pár plusz kilót. Ám nem lehet mindig csak nőni, ezért kell kitűzni a célt, egy ideális súlyhatárt: s ott megállni. Egy jól választott fogyókúrával meg tudunk vonni magunktól ezt-azt, hogy visszatérjünk ehhez a csíkhoz. Ez is testpozitivitás, mert a testünknek is ez a jó.
Az Új Nő utolsó olvasótalálkozóján mesét mondott egy kislány: el voltunk tőle bűvölve.
(© Matthieu Lavanchy)
Kerek volt és gömbölyű, ennivaló gödröcskék mosolyogtak az arcán. Mi egymásra néztünk a főszervezővel, s azonnal azt kérdeztük: „Mi lenne a világgal, ha eltűnne belőle a gömbölyű? Ha mindenki szálfa volna, deltás és karcsú, s többé nem hallanánk ilyen bársonyos hangot, göcögős nevetést?”
Sajnos, hajlamosak vagyunk fekete-fehéren gondolkozni. Mikor jelentkezett a testpozitív mozgalom, mindenki ünnepelt. Az volt ugyanis az üzenete, hogy minden emberi test gyönyörű – s kulturált ember nem szégyenítheti meg a túlsúlyosokat. Igen, az emberek többsége nem úgy néz ki, mint a modellek (de hát pont azért nem vagyunk modellek, azért végzünk mi más munkát). Amúgy meg minden korszakban volt egy idol, akire a nők hasonlítani szerettek volna. Ilyen idol volt például Marilyn Monroe – akit ma túlsúlyosnak mondanánk, s a modellfürkésző ügynökök azonnal fogyókúrás táborba küldenék.
A kétezres években a férfitervezők által favorizált botsáskalányok voltak az idolok, akikre sosem fogunk hasonlítani. A Dove cég volt az első cég, amelynek kampányában megjelentek a reális testű nők: reklámfotóik megmutatták, hányféleképpen nézhet ki egy női test.
Az üzenet csodálatos volt, s azt mondtuk, hogy: végre! Végre valaki bátran kimondta, hogy az idoltól elértő női test is gyönyörű. Ám teltek az évek, s az üzenet kezdett deformálódni. A végén a szószólók odáig mentek, hogy nincs is túlsúly, a 150 kilós test is szép, sőt, az a legszebb! A közösségi oldalakon halálra szekírozták azt, aki olyat mert mondani, hogy neki az a fő problémája, hogy nem tud hízni; vagy leszólták azt a teltkarcsú nőt, aki fogyókúrába kezdett (nemrégiben például az énekesnő Adele fogyása osztotta meg a „body positivity” mozgalmat). Kiderült, hogy elfogadás csak egy bizonyos testsúlyon felül jár az embernek.
Még ma is megkövezik azt, aki azt meri írni, hogy egy 140 kilós női testben élni nem jó, mert nem férünk bele a repülőgép ülésébe, s egészségi problémáink is lehetnek. Pedig az önelfogadás kérdése, sajnos, sokkal összetettebb annál, mint hogy hány kilót nyom az ember lánya. Sok sovány nő nem tudja elfogadni önmagát, pedig az ügyeletes szépségidolnak megfelelően néz ki.
A mai testpozitív mozgalom tévedése pontosan ez. Igen, elégedettek vagyunk a testünkkel, de ez még nem jelenti azt, hogy elégedettek vagyunk önmagunkkal. Az önelfogadást nem lehet csak a testre leszűkíteni.
Másrészt: A genetika nagy szerepet játszik a testfelépítésünkben, vannak nők, akik csak bizonyos határokon belül tudnak változtatni a kinézetükön. Magyarán: nem tudunk mindnyájan botsáskára fogyni vagy Lizo-szerűre hízni. Értsük meg már végre, hogy ez a jó, mert a világ pont ettől egész és gömbölyű.
