Anya vagyok, és Nő, tele erotikával... Megy ez egyszerre? Anyáink annak idején nem erre szocializáltak bennünket. Mi viszont sokat megtaníthatunk erről a gyerekeinknek.
Gyermekünk születése életünk legfontosabb állomása. Nincs annál szebb érzés, mint mikor karjainkba vesszük az újszülöttet, mikor néhány hónaposan megcirógatja arcunkat kis ujjacskáival, vagy amikor háromévesen fülünkbe selypíti: anya, szejetlek. Az anyaság azonban nem csupán ennyiből áll. A sok kibeszélt nehézség mellett van egy kérdés, amiről diszkréten hallgatunk. Éspedig: mi történik közben a nővel? Mi történik a kilenc hónap – és az elkövetkező három év – alatt a testével, a lelkével (és a szellemével)?
(© Jennifer Tapias Derch)
A változás óriási, és nem minden téren jótékony. Ám ezzel kapcsolatban homokba dugjuk a fejünket. Az anyaságot korunk embere olyannyira misztifikálja, hogy a nő kötelességének érzi, hogy örüljön; elvárja, hogy szétáradjon benne a szeretet. Elfelejtjük, hogy az anya nem valami csodalény, hanem hús-vér ember, nagyon is földi gondokkal.
Igazság szerint nem könnyű nekünk. Minta nélkül kell megtanulnunk sok mindent. Anyáink csak annyit mondtak, hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út, és ha takarítunk, mosunk rendesen, a férjünk elégedett lesz velünk. De hogyan legyünk vonzóak, s hogyan hódítsuk meg nap mint nap a párunkat?
Azt nem tanította meg velünk senki, hogyan kell dolgozni egy kapcsolaton, hódítani, játszmázni, pedálozni. Ahogy a férfinak se tanította meg senki, hogyan kell házasságban udvarolni, mert apáink nem udvaroltak otthon.
Kriszti mesél
– Mikor megszületett az első gyermekem, 25 éves voltam – meséli. – A terhesség alatt 20 kilót híztam, ebből öt ment le rögtön a szülés után. Mikor hazaérkeztem, összeszedtem a bátorságomat, és meztelenül beálltam az óriási hálószobatükör elé. Néztem, csak néztem azt az idegen testet: a melleim eresek, óriásira duzzadtak a tejtől. A hasam olyan volt, mintha még mindig terhes lennék, azzal a különbséggel, hogy mint afféle zsák, lifegett a derekamon... És striák mindenütt. A csípőm, a fenekem elformátlanodott... A szemem alatt karikák, a hajam fakó. Ez lennék én? Istenem, hogy nézek ki?! Oda a testem, oda a nőiességem! És szép lassan eleredtek a könnyeim...
– A legrosszabb az volt, hogy a szoptatás alatt – kilenc hónapig szoptattam – nemhogy fogytam volna, hanem még fel is szedtem. Hamarosan minden gondolatomat a kislányom töltötte ki, csak róla tudtam beszélni. Szép lassan átvedlettem afféle nemtelen lénnyé (csak éppen rárakódott plusz húsz kiló a régi versenysúlyomra). Otthon melegítő és kinyúlt póló, az utcán pedig farmer, bakancs és kapucnis dzseki lógott rajtam. Nem érdekelt, hogyan nézek ki. Azelőtt reggel-este alaposan megtisztítottam, és drága krémekkel bekentem az arcomat. A szülés után csak arra volt erőm (és pénzem), hogy gyorsan megmossam babaszappannal, és hogy bedőljek az ágyba. Szex? Ahhoz bizony fáradt voltam. Persze, az ember 25 évesen már nagylány, és tudja, hogy az ágyba bújás nem csak az alvást jelenti. Igyekeztem összeszedni magam – sajnos nem nagyon sikerült. És nem csak a fáradtság miatt.
– Alapvetően vérmes csaj vagyok, ezért nekem volt a legmegdöbbentőbb, hogy nagyjából a szülés utáni hat hónapig egyszerűen nem kívántam a férjemet. Ma már tudom, amit akkor még nem: egyrészt ösztönösen, minden idegszálammal a kicsire összpontosítottam, másrészt pedig képtelen voltam elfogadni a saját testem. Csúnyának tartottam magam, ezért tudat alatt nem akartam, hogy a férjem megérintsen. És azelőtt senki sem mondta, hogy ilyen problémáim is lehetnek, ezért szexuális életünk nehézségeit felnagyítva láttam, amitől a lelkem mélyén nagyokat szenvedtem.
– Ma a lányom négyéves. Ha visszatekintek, arra gondolok: csodálatos férjem van, hogy ezt az egészet zokszó nélkül kibírta velem! Mert kibírta. Soha egyetlen megjegyzést sem tett a testemre, és elviselte azt is, hogy az ágyban „kihűltem”. Azt mondta, úgy szeret, ahogy vagyok. Sokat köszönhetek neki. A házaséletünk lassan rendbe jött: éreztem, hogy szeret, és ettől feloldódtak a lelki görcseim. Azt hiszem, nagyjából a lányom kétéves korától voltam képes magamra is fókuszálni. Hároméves kora után lettem (majdnem) az a nő, aki előtte voltam. (Na, jó, öt kiló végleg rajtam maradt.) Azért mondom, hogy majdnem, mert olyan jókedvű, pezsgő és szexi nő már sosem leszek, mint a gyermekem előtt voltam.
A hétköznapok, a háztartás, a munka felőrlik az energiáimat, és bár ma sem vagyok rosszkedvű vagy életunt, az a régi vidámság, összekacsintás az élettel csak ritka pillanatokra jön vissza.
Annamária története
Annamária negyvenkét éves, gyermekei 17 és 19 évesek. Volt már kifáradt és megfakult anyuka, megcsalt feleség és elvált nő, végül pedig nős férfiak szeretője – a szereppaletta színes. A cserepeket mostanában próbálja összeszedegetni.
– Mindennek megvan a maga ideje – mondja. – Annak is, hogy fiatal, szexi nők legyünk, és annak is, hogy anyává legyünk. Csak az a baj, hogy mindent egyszerre akarnak, várnak el tőlünk, s ez sokszor nem megy. Legyünk kiváló anyák, nagyszerű szakácsnők, teremtsünk békés szigetet a férjünknek, emellett legyünk sikeresek a munkánkban, és – elnézést a kifejezésért – legyünk kivételes „lepedőbajnokok” piros párizsi bugyiban az ágyban. Ezen az összes területen képtelenség helytállni. Főleg akkor nem, ha a férfi nem segít. Amikor a nő megszüli a gyermekét, minden teljesen megváltozik. Felborul a hormonháztartása. Új tulajdonságokat fedez fel önmagában, más és más személyiségeket, és a többség hasonlítani kezd a saját anyjára.
– Egy csapásra megkomolyodik, felelősségteljesebbé válik. Minden szeretetével – ami eddig a férjre irányult – a gyermekére összpontosít, nem képes foglalkozni semmi mással. A szexuális élet sem úgy fontos a számára, mint azelőtt, inkább gyöngédségre, cirógatásra vágyik, egy-egy meleg ölelésre. Valójában a gyermekkel együtt új ember születik: az Anya. Ez teljesen természetes változás, amely akárcsak az állatoknál, ösztönösen történik meg bennünk. Az a baj, hogy a környezetünk jóval többet vár el tőlünk, mint amit adni tudunk, és a nehézségekre senki sem készíti fel a lányokat – és a fiúkat sem. A hibát mi, asszonyok követjük el: erről a kérdésről nem beszélünk nyíltan felnőtt gyermekeinknek. A változás olyan nagy, hogy a gyakran elkényeztetett férjek nem ismernek rá a feleségükre.
(© Jennifer Tapias Derch)
– Miután elváltam, nagyon sok férfival randevúztam. Mind ugyanazt panaszolták: „Nem értem, mi történt a feleségemmel. Én nem ezt a nőt vettem el feleségül! Egy ismeretlen asszonyt látok, akit mint a gyermekeim anyját szeretek és becsülök, de kívánni már képtelen vagyok.” Miközben hallgattam ezeket a férfiakat, megértettem, hogy nekik is nehéz. Megértettem, hogy mi történt az én férjemmel annak idején. Hogy miért fordult el tőlem. Hogy a második gyermekünk megszületése után miért hidegültünk el egymástól. Mert már nem látta bennem a Nőt. Az első gyermek után ugyanis hamarosan jött a következő. Azaz én nem három, hanem öt évig voltam kismama. Ez az idő nekünk túl hosszúnak bizonyult. Ki merem jelenteni: a házasság első nagy próbája a gyermek születése. Ha a nő és a férfi még éretlen személyiségek, vagy nincs köztük hordónyi szeretet, akkor bizony meginoghatnak. (Megjelenhet a másik, s akkor kőkemény csatákat kell vívni majd a vággyal. A vágy, persze, magában nem lenne gond, a gond az, ha nem a saját hálónkban éljük meg.)
– A szülés után sok nő hajlamos hátradőlni, hiszen már megszerezte, amit akart. Pedig dehogy! És még valamit szeretnék hangsúlyozni: a három év nagyon becsapós. Mert a gyermekünk hároméves kor után is a mi kicsikénk marad, akinek minden lépését támogatnunk kell. Azaz a visszavedlés gondoskodó anyából erotikus nővé nem feltétlenül történik meg három éven belül. Ilyenkor minden feleségnek, ha nem akarja elveszíteni partnerét, tudatosan kell magába visszaépítenie a Nőt. És itt nem kizárólag arról van szó, mennyire vagyunk ápoltak – sokkal inkább a belső energia visszanyeréséről. Ez cseppet sem egyszerű folyamat, de nem lehetetlen. Vallom ezt akkor is, ha nekem nem sikerült.
Mai ésszel tudnám, mit kellett volna tennem, hol rontottam el. Éppen ezért a család idősebb nőtagjainak – azaz mind a két anyósnak – nagy a felelőssége. Szükség lenne az ő bölcsességükre ahhoz, hogy gyermekeik házassága ne végződjön válással.
– És hogy én mikor nyertem vissza a nőiességem? Amikor 5-6 éve felfigyelt rám egy harmadik. Nem értettem: ez meg mit akar? Tényleg tetszem neki? A szexepilem életre kelt, mint az alvó oroszlán – valósággal robbant. Nem történt köztünk semmi. Mégis örökre hálás maradok neki. Elváltam, új életet kezdtem, és nem tudom megmondani, azóta hány randin voltam. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy férjes asszonyként, 42-es mérettel semmi nőies kisugárzásom sem volt. Ma 85 kiló vagyok, a méretem 46-os, és a férfiak döglenek utánam, szexisebbnek érzem magam, mint valaha! Egyszóval: a nőiesség nem külső tulajdonságok, hanem elsősorban belső energia kérdése!
Veroni visszatérése
– Szerencsére ahány ember, annyiféle. És az, ami az egyik nőnek nehéz, az a másiknak meg sem kottyan. Veroni 33 éves, egy nyolc hónapos kisfiú boldog anyukája. A terhesség alatt 15 kilót hízott, ebből tízet gond nélkül leadott, fogyókúra nélkül, úgy, hogy észre sem vette. A plusz öt kiló nem zavarja – a férjét sem.
– Érdekes a kérdésed – feleli elgondolkodva. – Nehéz-e nőnek lenni? Épp ellenkezőleg! Én most lettem csak igazán Nő! A terhesség előtt ugyanis fiús voltam. Rövid tüsifrizura, télen-nyáron nadrág, edzőcipő.
(© Jennifer Tapias Derch)
Ahogy jobban megnézem Veronit, tényleg. Hosszabb a haja, fülében hatalmas divatékszer fityeg, szeme kifestve. Mi történt?
– A férjem nagyon büszke rám és a fiára, nem győzi mondogatni, hogy ettől szebb ajándékot nem adhattam volna neki. A felszedett kilók egyáltalán nem zavarják, sőt, inkább biztatott: „Te most anya vagy, ne törődj ilyenekkel. Az én szememben gyönyörű vagy.” Előtte is jó kis együttes voltunk, de azt hiszem, mióta megszületett a kicsi, még inkább megerősödtünk. Család lettünk, és ez roppant nagy érzés.
Veroni szavai mindenesetre szöget ütöttek a fejembe. Ahhoz, hogy Nőnek érezzük magunkat, ahhoz kell a Férfi is. A másik pólus, akihez viszonyulunk, aki viszonyul hozzánk, akihez képest vagyunk ilyenek vagy olyanok, nők vagy anyuskák. Az anyaság a legtöbb esetben egyáltalán nem mesebeli álom, sokkal inkább kemény tapasztalat. Feladat az élettől, amelyet ha tetszik, ha nem, bizony meg kell oldani, méghozzá egyedül – mert a saját gondjainkat csak mi magunk oldhatjuk meg. Ha nem akarjuk elveszíteni férjünket, gyermekünk születése után – bizonyos idő elteltével – tudatosan kell magunkban visszaépíteni a Nőt.
