Ma ez a trend. Majd minden második házasság válással végződik. A többség a kisebb ellenállás irányába megy, egy újabb kapcsolatot kezd, amelynek (hacsak nem áll másként a buktatókhoz) megint szakítás a vége.
A gyerek ragasztó egy kapcsolatban – mégis elválunk, még ha ezt a gyerek megsínyli is. Miért? Összeállításainkban a válást járjuk körül.
(© Patrick Van der Elst)
Miért válunk?
– Megjelenik a harmadik – kezdi a pszichológus. – Nehéz ügy. Elárulom, hogy jómagam – kellően harmonikus és boldogító kapcsolat esetén – monogámiapárti vagyok. Ugyanakkor nem tudok szabadulni attól a gondolattól, amit egyszer háttérrádiózás közben hallottam. Azt fejtegette valaki, hogy monogám házasságban élni olyan történelmi korokban, amikor az emberi élet sokkal rövidebb volt, betegség, háború, gyerekszülés korán elvitte a férjet vagy a feleséget, nem volt nehéz.
De manapság 30-40 évet is együtt töltenek, hát micsoda kívánság az, hogy valaki csak egy, egyetlenegy embert ismerjen? Valóban nehéz elképzelni, hogy ilyen hosszú idő alatt a mindennapoktól koptatott kapcsolatban nagyon sokan ne engednének a meg-megjelenő kísértéseknek anélkül, hogy a házasságukat fel akarnák számolni. Soha nem lehet tudni, hogy mikor milyen helyzetbe kerülünk, ezért teszek néhány javaslatot.
1. Soha ne valld be azt a házon kívül folytatott flörtöt, viszonyt, amelyikről tudod, hogy csak átmeneti, nem igazán fontos. Az ilyen beismerés – illetőleg ennek közvetett formái, a megtalált SMS, kint felejtett szerelmes levél és társai – csak arra jó, hogy megszabadulj a saját bűntudatodtól, a másiknak okozott szenvedés árán.
Ha nem mondasz le a szabadságodról, akkor viseld el a szabadság terheit is, és legföljebb a templomban gyónj.
2. Ha viszont te vagy az, aki sejted vagy tudod is, hogy megcsalnak, először próbálj némi önvizsgálatot tartani. Mert mindkét fél teljes mértékben felelős a házasságért. Odafigyeltél-e eléggé, hogy mi történik köztetek? Törődtél-e megfelelően a házastársaddal? Az önmagadnak adott választól függetlenül próbálj meg ne a „nyomozásra” koncentrálni. Ha meg tudod állni, ne szidalmazd teli szájjal a „mocskos repedt sarkút” vagy a „szemét stricit”, azaz a harmadikat. (A sors forgandó, egyszer talán te kerülsz ebbe a kényes szerepbe.) Ehelyett bevethetnéd a visszacsábítás trükkjét. Hogy mi mindent kell itt alkalmaznod, azt valójában te tudod a legjobban.
Itt csak röviden emlékeztetlek az olyan általános, de fontos tanácsokra, hogy törődj (újra) többet a külsőddel, és figyelj a párodra meg az együtt töltött idő hangulatára. Ami szerintem a legfontosabb: ne add át magad annak a gyötrő gondolatnak, hogy mindez azért történik, mert vesztettél az értékeidből, nem vagy már olyan szeretetre méltó és vonzó, mint eddig. Szó sincs róla.
3. Nem hiszem, hogy úgy kéne tenned, mintha mit sem sejtenél. Gyakran beválik ugyan, hisz ismerjük a mondást az okos asszony kötényéről, amely sok mindent eltakar, de van egy buktatója: egy szoros kapcsolatban minden olyan dolog, amiről nem beszélünk, legyen az titok vagy ki nem beszélt történet, eltávolít egymástól. Ennek az a magyarázata, hogy ha őrizni kell egy titkot, akkor arra is ügyelünk, nehogy véletlenül kibökjük. Ezért aztán egyre kevesebbet és egyre formálisabban kommunikálunk – és egyre kevésbé tudjuk, mit érez a másik, és mi jár a fejében.
Nagyon fontos lenne felismernünk, hogy az emberek szexualitása kinek-kinek a legszigorúbban vett magánügye. Az esetleges hűtlenséget az emberiség történetében soha senki megakadályozni nem tudta. Ne higgyük hát, hogy jogunk van életünk párjának hűségéhez! Tekintsük ajándéknak, és nagyon, nagyon örüljünk neki. Jól ismert az a jelenség, amikor nem sokkal az esküvő után az egyik fél változatos eszközökkel nekilát „kiutálni” házastársa korábbi barátait. Lehet féltékenykedni a munkára is, ami, úgy látszik, fontosabb, mint a férj/feleség, hiszen sokkal több idő jut rá, mint a családi otthonra, sőt, még oda is betolakszik.
4. Minden kiegyensúlyozott lelkű embernek szüksége van saját baráti kapcsolatokra, önálló programokra, amelyekből örömmel és szívesen tér vissza a családjába. Megtörténik, hogy a pár kapcsolata olyan szoros, hogy nem tudják „beengedni” a gyereket. Meglehet, a férj és a feleség nem tudta kialakítani a saját intimitását, ilyenkor persze a hármas sem jöhet létre. Gyakran találjuk ezt a háttérben, amikor a házaspár kedvenc csatatere a gyerek, az ő nevelése, a viselkedése (tűrhetetlen), az iskolai előmenetele (elfogadhatatlan) és így tovább: ennek persze te vagy az oka, mert mindent megengedsz; na ne, éppen hogy te, mert... Ugye már találkoztál ilyesmivel?
Egy házasság kritikus helyzetbe kerülhet akkor is, amikor a gyerekek felnőnek, és elkerülnek a szülői házból. Ilyenkor ugyanis annak a feladatnak a fordítottját kell végrehajtaniuk a szülőknek, mint a megszületésükkor: ismét ki kell alakítani a kettős intimitást.
Ha a két ember kapcsolata kiüresedett, elvesztették az egymás iránti szexuális, érzelmi és intellektuális érdeklődésüket, akkor az újrakezdés nagyon nehéz.
A válás
– Ha végül megszületett a döntés – váljunk el –, akkor (az ideális forgatókönyv szerint) a házaspár leül, és tárgyszerűen megbeszéli a további teendőket, a gyerekek nevelésétől a lakáscseréig és a háztartás, esetleg a vagyon felosztásáig. Ez az eljárás ritka – a jellemző a hadakozás. Mikor egy házasság felbomlik, akkor nagyon nehéz felismerni, hogy legtöbbször a kapcsolat „elromlásáról” van szó. Nem a férfi vagy a nő vesztett értékeiből, vált kevésbé vonzóvá, hanem a kettejük kapcsolata működik tarthatatlan módon. A heves negatív érzelmek megnehezítik, nagyon gyakran lehetetlenné teszik a tárgyszerű gondolkodást. A válófélben lévő házaspár rosszindulatot, bántó szándékot lát egymás lépéseiben.
És – megindul bennük a múlt átértékelése. Ami makacsul megmarad kellemes emléknek, azt bagatellizálják, viszont a legapróbb rosszat is sikerül felnagyítani. Mindez nem csak azért rossz, mert derűsen és szívesen visszagondolni elmúlt életünkre fontos érték. Rendszerint csak az egyik fél az, akiben felmerül a válási szándék, és ő lesz az, aki ezt előbb-utóbb ki is mondja. Ettől kezdve ő válik az Elhagyóvá. Érzelmi életét a bűntudat és az agresszió érzései uralják. Bűntudat, hiszen felmondja a mindhalálig kötött egyezséget, magára hagyja a másikat, feldúlja a család életét, a gyerekeket pedig minden tekintetben nehezebb helyzetbe juttatja. Ám érzi: bármi is a látszat, nem ő az egyedüli felelős. Ez az érzés az ellenséges indulatokat táplálja.
Jól viselkednie is nagyon nehéz: ha megpróbál kedves és barátságos lenni, az Elhagyott ezt gyakran a békülés jeleként értelmezi. Az elhagyott felet ellenséges indulatok és emellett – néha kóros mértékű – önértékelési válság gyötri. Vétlen áldozatnak érzi magát, akit kifosztottak és magára hagytak – és nem nagyon tud elmenekülni a csökkentértékűség érzése elől. Az Elhagyó (hogy a maga bűntudatát csökkentse) vádaskodik, hibákat keres. Az Elhagyottnak át kell hát élnie, hogy már nem elég fiatal, nem elég szép, túlságosan meghízott, nem elég férfias/nőies, nem keres elég pénzt, kudarcot vallott, mint férj/feleség, és kudarcot, mint szülő – és a sort folytathatnám.
(© Patrick Van der Elst)
A válási krízis lehetséges harmadik főszereplője az új szerelem; ha megjelenik, törvényszerűen őt tekintik a válság okának, aki az egyébként békésen éldegélő családapát vagy családanyát elcsábítva felbontja a család életét. A valóságban azonban mintha másképpen történnének a dolgok. A házassággal való elégedetlenség nyitottá teszi az embereket új kapcsolat keresésére. Tehát, ha nem is mindig, de a legtöbb esetben az történik, hogy a hosszú tépelődést, habozást hirtelen lezárja és eldönti az új, házasságon kívüli kapcsolat.
Az Elhagyott számára pedig a megjelenő harmadik lesz a bűnbak. Felmenti őt a házasság alakulásának kritikus vizsgálata alól, egyszerűen úgy érezheti, hogy ha kikerülne az életükből, ismét minden a régi lehetne. Feltámadó féltékenységgel újra rendkívül vonzónak találja „elcsábított” házastársát, és mindent megpróbál, hogy ismét meghódítsa. Amikor valaki mindent meg próbál, hogy visszatartsa, visszahódítsa válni készülő férjét vagy feleségét, nem ritka, hogy úgy érzi: nem tud a másik nélkül élni, inkább jöjjön a halál.
Találkoztam már olyan nővel, aki mikor a szeretett férfi elhagyta, minden fájdalma ellenére úgy gondolkodott, hogy ha a szerelmének így jobb, ő nem kíván ez ellen semmit tenni, hiszen szereti. Ám ez az önzetlen, csak a másikra figyelő lemondás sokkal nehezebb a házasság keretei között, ahol a gyerekek biztonsága, a lehetséges egzisztenciális válság megsokszorozza a kockázatot.
Lux Elvira magyar szexuálpszichológus, klinikai szakpszichológus, adjunktus, a Magyar Szexológiai Társaság elnöke volt. 2016-ban, életének 87. évében hunyt el. (© orientpress.hu)
Lux Elvira, pszichológus mondja:
– Bevallom, minden egyes alkalommal el-elcsodálkozom azon, mikor nőpácienseim a harmadik, negyedik, ötödik feleség szerepére is hajlandók vállalkozni. Bátorságuk abból a téves elképzelésből fakad, hogy a férfit, akivel megismerkedtek, szegény, meg nem értett szenvedőnek hiszik, aki mind az egy-két-három-négy feleségétől önhibáján kívül, a feleség kibírhatatlansága miatt vált el. Az új feleség szerepére vállalkozó nő úgy érzi, hogy majd ő... Mindig őszintén megdöbbent, ha valamelyik páciensem így fogalmaz: „a jelenlegi férjem”, „a jelenlegi feleségem”, anélkül, hogy szándékában állna elválni „jelenlegi” házastársától. A megfogalmazás rejtett ítélet a házasság fölött.
Az egyén átmenetinek, időlegesnek érzi a kapcsolatot, noha tudatosan tiltakozna, ha feltenném neki a kérdést: „Miért mondja, hogy jelenlegi? El akar válni?” Sohasem kérdeztem még ezt, hiszen akik így fogalmaznak, tudatosan nem akarnak válni, csak a tudatalattijuk készteti őket, hogy úgy beszéljenek, mintha el sem tudnák képzelni, hogy házasságuk hosszú lejáratú, hogy a házasság köteléke „holtomiglan-holtodiglan” tart.
– A házasságkötés elhamarkodott volt, de a válás általában elkapkodott. Mindkét fél csalódik a másikban, vagy csak az egyik, de az nagyon. Ki miben csalódik? Tudjuk, hogy csak az csalódhat, aki olyat vár a másiktól, amit az képtelen nyújtani. Elvárja, hogy házastársa akkor is tudjon „spanyolul”, ha sosem tanult „spanyolul”. A házasságkötés az önzetlenség próbatétele. Ha az egyik fél belebukik abba, hogy megpróbál megfelelni a másik várakozásának, bukását a társa rendszerint személyes sértésnek veszi. Nem hajlandó tudomásul venni a realitást: házastársa valódi énjét. Évekig arra a csodára vár, hogy saját irreális reményei, a másikra általa ruházott jó tulajdonságok egyszer csak valóra válnak. De nem válnak valóra.
– A kudarcba fulladt ideák egy idő után dühöt, elszakadási tendenciákat acéloznak fegyverré a másik ellen. Olthatatlan düh, csalódottság mozdítja előre az elválás ügyét, és ilyenkor sajnos nem számítanak a gyerekek, akik azelőtt érkeztek, mielőtt a pár teljesen kiábrándult egymásból.
