Két évvel ezelőtt, amikor beköszöntött a Covid-időszak, s bezártak minket, ez a kép tartotta bennem a lelket. Újra és újra elképzeltem, amint egy tágas téren állok: körülöttem szól a zene, és emberek – rokonok, barátok, kollégák, régi ismerősök – beszélgetnek, nevetnek, ölelkeznek össze…
Még most is beleborzongok, ha arra gondolok: milyen volt ezt most – immár a valóság részeként – átélni. Milyen volt végre korlátozások és megszorítások nélkül újra megtapasztalni, hogy minden olyan természetes, minden olyan emberi. Azt hiszem, számomra a 2022-es Tour de Kukkonia legkevésbé a versenyzésről szólt. Sőt, még azt sem mondhatom, hogy önmagában a sportról, hiszen annál milliószor többet adott, hogy mindezt az Új Nő-s kollégáimmal együtt, csapatként élhettük át…. (Fotók: Cséfalvay Á. András és Dömötör Ede)
Az Új Nő bringás csapata
Felkészül egy vérbeli „sportember”
„Érdekelne titeket egy közös bringázás az Új Nő csapatával június 12-én?” – villant fel az üzenet a mobilom kijelzőjén egy átlagos szerda estén. Éppen a Netflix előtt lebzseltem egy elnyűtt oroszlánkirályos pólóban, az ölemben egy zacskó csipsszel, így a spontán reakcióm az volt, hogy felnevettem. Igen, pontosan így néz ki egy sportember!, gondoltam magamban, majd fogtam a telefonomat, s visszapötyögtem: „Ott leszek.”
Másnap a szerkesztőségben (amikor is szóba került, hogy 28 kilométert fogunk tekerni) rájöttem, hogy válaszom egy kicsit elhamarkodott volt. Olyannyira a FOMO beszélt belőlem („Nélkülem aztán nem fogtok csapatot építeni, hah!”), hogy egy apró részletről megfeledkeztem: nincs is biciklim. Legalábbis olyan nincs, amivel ezt a távot teljesíthetem. (A tízéves koromban kapott, egyszer már meglovasított – majd újra előkerült – mountain bike-omat mégsem sorolhattam ide.) Szóval az első feladat máris adott volt: szereznem kell egy bringát a versenyre. Ez végül könnyebben ment, mint reméltem, mert a bátyám minimális unszolás után odaígérte az övét.
Igaz, jó tesóhoz híven azért hozzátette, hogy ha nem vigyázok rá, jaj nekem, de, gondoltam, annyi baj legyen. Az már kicsit jobban aggasztott, hogy milyen lesz közel 30 kilométeren át egy férfibiciklin zötykölődni (őszintén, fogalmam sem volt, érzetben mi különbség van a vázas és nem vázas verzió között)… De aztán hamar elterelte figyelmemet egy újabb sarkalatos pont: mégpedig az, hogy nincs bukósisakom.
Felnőtt gyermekek
A problémamegoldásba itt már – az időközben négyfősre duzzadt – csapatunk is bekapcsolódott. „Na, kinek lesz a legmenőbb sisakja?” – írta be Atti a közös chatcsoportba, majd beküldött egy fotót, amin egy asztronautás sisakban pózolt. „Tesco-gyerekrészleg, ha valakit érdekel” – tette hozzá egy kacsintós emojival, mire több sem kellett Kikinek, azonnal rákontrázott: „Légyszi, mondd, hogy van rózsaszínben is!”
Hát, rózsaszínben éppenséggel nem volt, csak fehérben (ráadásul azon nem is űrhajók, hanem csúnya amőbák voltak), így a gyereksisak-projektünk rövid úton megbukott. A hajtóvadászat közben viszont megértettem, miért illek bele tökéletesen az oroszlánkirályos pólómmal a bringás csapatunkba. Hiába leszünk ugyanis pár éven belül mindannyian 30 évesek (jó-jó, Lillát leszámítva, mert ő még 25 sincs), a gyermeki énjét valahogy egyikünk sem veszítette el. És ezt annyira szeretem!
Vigyázz!
„Akkor elmondom a haditervet: utolsóként indulunk, és bármi történik, leghátul maradunk!” – vázoltam fel a stratégiánkat a túra reggelén a többieknek. (Közben lehet tippelni, ki szegte meg elsőként ezt a szabályt.) Csapatunk ekkorra már öttagúra bővült: az utolsó pillanatban ugyanis Anna is csatlakozott – aki, nagy megnyugvásomra, szintén egy vázas biciklin érkezett. Végül pontban kilenckor, startcsomagunkat a hátunkra csapva, arcunkon s hátunkon fél-fél tubusnyi naptejjel elindultunk a MOL Aréna elé. S persze tele reménnyel, hogy azért csak nem fogunk ezen az (elméletben) könnyen teljesíthető távon felsülni…
Kész!
A start előtt még lőttünk pár kötelező fotót; elvégeztük az utolsó simításokat a bringáinkon (csak háromszor kértem meg a szervezőket, hogy segítsenek lejjebb állítani, feljebb emelni, majd megint lejjebb tekerni a nyerget); bezsebeltük a kellő biztatást az igazgatónőnktől, Évától, s végül a többi biciklis mögé felsorakozva vártunk a sorunkra.
Az Új Nő bringás csapata: Anna, Ildikó, Kiki, Attila és Lilla
Rajt!
A bringások úgy lőttek ki, mint méhkaptárból a megvadult méhek: mi, a hivatalosan is „hátul tekerő csapat” csak kapkodtuk a fejünket. Már a Szerdahelyen rótt tiszteletkör során konstatáltuk, hogy egyezkedésünk, miszerint utolsók leszünk, tök fölösleges volt, mert jó eséllyel amúgy is ott végeztünk volna. Ezen erőviszonyok tudatában pedig a továbbiakban végképp nem foglalkoztunk azzal, hogy ez verseny vagy túra: szimplán csak jól éreztük magunkat.
Jókat beszélgettünk hobbikról, utazásokról, filmekről; megvitattuk, kinek mije fáj vagy hol nyom a nyereg éppen; s nagyokat nevettünk azon, hogy ki hogyan birkózik meg a szembeszéllel, ami Kisudvarnok és Dunatőkés közt támadt fel.
Én – apa kompetitív jellemét örökölve – legelöl tekertem, s hátamat domborítva versenybiciklistának képzeltem magam. Atti a tempóváltogatás mellett döntött: hol belekényelmesedett, hol nekiiramodott; míg Kiki egyre csak azt hajtogatta: „Én már elfáradtam, elfáradtam!” (Pedig nem fáradt el, dehogy, csak valamiért pozitívan hatott rá ez a fordított pszichológia.) Lilla és Anna jóval kiegyensúlyozottabb taktikát – s egyenletesebb sebességet – választott; így amikor valami megnyugtató látványra volt szükségem, szimplán csak rájuk pillantottam.
A lényeg a lényeg: együtt indultunk, a pihenőkön együtt álltunk meg, s együtt is értünk célba. (Sőt, még a morcos útjelző bácsi is egyszerre szidott le minket, akinek valamiért nagyon bökte a csőrét, hogy Felsővámos után nem igazán tudtuk, merre folytassuk utunkat…)
Eufória, eufória…
„Annyira jó, hogy eljöttünk!” – hajtogattuk újra és újra a túra után, miközben – az endorfin-hullámtól megrészegülve – kanalaztuk a gulyásunkat.
„Míg visszavittétek a bringátokat, addig zajlott ám itt az élet!” – mondta Kiki, majd elénk tette a mobilját, s elindított rajta egy videót. „Az ott a kerék alatt a Moncsi kislánya!” – bökött a képernyőre, mi pedig szájtátva bámultuk kolléganőnk lányát, Alizt, amint bátran segédkezik egy hajmeresztő biciklis parkourmutatványhoz…
„A világért se akarlak megzavarni titeket, de az meg ott a kissrác, aki a túra elején leelőzött minket!” – bökött Atti a dobogó irányába, ahol egy tízévesforma fiúcska állt. (A nyakába éppen érmet akasztottak.) „Mit szóltok: jövőre visszaelőzzük?” – kérdezte valamelyikünk, mire egy emberként felnevettünk.
Így lettünk egy csapat!
Számomra a 2022-es Tour de Kukkonia a legkevésbé a versenyzésről szólt. Még azt sem mondhatnám, hogy önmagában a sportról, hiszen annál jóval többet adott, hogy mindezt együtt, csapatként élhettük át.
Élmény volt a kollégáimmal ilyen formában is kapcsolódni: hisz – noha ezek az emberek részei az életemnek –, az irodai közegben eddig teljesen más arcukat ismerhettem.
Most viszont nemcsak elméleti síkon, de ténylegesen is egy célért hajtottunk. Együtt küzdöttünk az elemekkel, s kölcsönösen biztattuk egymást – húzva a másikat felfele. Végtére is: mi más volna a kollegialitás lényege, ha nem ez?
Abban, hogy jövőre még népesebb Új Nő-csapattal vágunk neki a túrának, most még csak reménykedni tudok, de bárhogy legyen is: örök emlék marad, hogy miként lettünk a 2022-es túrán kollégákból egy csapat.
