Amikor 1542-ben egy jegyző és egy parasztleány házasságon kívüli gyermekeként megszületett egy pici toszkán faluban, Anchianóban a kis Leonardo di ser Piero da Vinci, senki nem gondolta volna, hogy sokak szerint ő lesz a legműveltebb ember az emberiség történelmében.
Da Vinci már gyermekként is nagy érdeklődést mutatott a rajzolás iránt. Miután befejezte a helyi alapiskolát, Firenzébe küldték festőinasnak a nagy szobrász és festő, Verocchió mellé, aki hamar felfigyel különleges tehetségére, és egyre komolyabb feladatokat bíz rá.
Da Vinci: Bacchus: 1510-1515 (© Musée du Louvre, Párizs)
Csillaga akkor kezdett el igazán emelkedni, amikor Sforza hercege felfogadta őt udvari tudósnak és művésznek. Nem meglepő, hogy rá esett a választása, hiszen Leonardo mint igazi reneszánsz polihisztor (vagyis olyan valaki, aki sok mindenhez ért) járatos volt a szobrászatban, építészetben, matematikában, anatómiában, geológiában, botanikában is. Mindemellett jól forgatta a tollat is.
Érdekes, hogy a háborúkkal és terrorral fémjelzett Borgia-uralom egybeesik Leonardo korával, és ő ilyen lehetetlen helyzetben is képes volt kibontakoztatni zsenialitását!
Ő találta fel a sfumatót: azt a festésmódot, mikor a kontúrokat lágyan elmossa, így az alak páraködbe tűnik. Szemtanúk feljegyezték, hogyan festett: felment az állványra, és néha csak állt egész nap, összefont karral, kritikusan.
Már fiatalon megalkotta élete egyik fő művét, Az utolsó vacsorát. (Milánóban nézhetjük meg.) Csapongó lelke folyton új utak keresésére ösztönözte, így Firenzéből Milánóba költözött, majd vissza, aztán Rómába, sokáig sehol nem volt maradása. Firenzében festette meg egyik legelismertebb és egyben legelhíresültebb alkotását, a Mona Lisát. (Nem tudjuk, a kép kit ábrázol, miért nem fejezte be – sok művét nem fejezte be)
A Vitruvius-tanulmány című rajza az olasz euróérme hátlapjáról is visszaköszön ránk. Leonardót erősen foglalkoztatták a tudományok, a világ egyik legkíváncsibb embere volt – talán ez is az egyik oka, hogy alig negyven festményt hagyott az utókorra.
Da Vinci önarcképe (© Turin, Royal Library)
Kevesen tudják, de Leonardo tervezett tankot, helikoptert és napelemet is. Ezek a találmányok akkoriban megvalósíthatatlanok voltak, víziójával messze megelőzte korát. De míg Leonardo munkássága ismert, magáról az emberről igencsak keveset tudunk. A feljegyzések szerint da Vinci elképesztő fizikai szépséggel és isteni kecsességgel volt megáldva. Kortársai nemcsak a külseje, de különc viselkedése miatt is felfigyeltek rá.
Csodálkozást keltett (akkor még szokatlan) vegetarianizmusa és az a szokása, hogy előszeretettel vásárolt kalitkás madarakat, majd mindenki legnagyobb megrökönyödésére szabadon engedte őket. A madarak szabad lelke elvarázsolta őt: olyannak látta őket, mint saját magát.
Nem tudunk róla, hogy Leonardónak lett volna közeli kapcsolata nővel. Magánéletét titokban tartotta: ez az oka, hogy szexuális élete spekulációk tárgya.
A visszaemlékezések szerint viszonya tanítványaival „szerető” volt, és „szenvedélyes”, később pedig úgy tartják: a leírás nyugodtan kiegészíthető az „erotikus“ jelzővel is... Hozzáférhető egy 1476-os bírósági feljegyzés is, amely Leonardónak szodómiával való megvádolásáról, majd felmentéséről készült. Mindezek a feljegyzések, tények a mai napig táptalajul szolgálnak a találgatásoknak. Például a Keresztelő János című festménnyel kapcsolatban – eszerint a kép túlfűtött erotikáról árulkodik.
Öregkorára Leonardo I. Ferenc francia királytól kapott menedéket. Utolsó éveit egy királyi kastélyban töltötte, és itt halt meg 1519-ben, a király karjai közt. Végakarata szerint hatvan koldus kísérte őt utolsó útjára az amboise-i kastély kápolnájába.
Leonardo olyan lángész volt, aki csodának számított a maga korában. Valamennyire megmagyarázza a páratlan tüneményt, hogy művész volt, akit nem érdekelt, mit írtak előtte a könyvek. Míg az egyetemek tudósai a bevett tekintélyekre hagyatkoztak és hivatkoztak, ő semmit sem fogadott el igazságnak, míg a saját szemével meg nem győződött róla.
Amúgy egyáltalán nem vágyott tudományos babérokra – művészi becsvágya hajtotta. A reneszánszban ugyanis a festőket lenézték, mert a „két kezükkel keresték meg” a kenyerüket. Leonardo be akarta bizonyítani, hogy a festészet is van olyan tudomány, mint a grammatika vagy a geometria, mert ami a kéz munkája benne, az nem fontosabb, mint a versnél a szöveg papírra vetése.
