Elsős vagy talán másodikos lehetett a lányom, mikor nagy boldogan újságolta iskolából jövet, hogy szavalóversenyre megy. Meglepődtem. Dórám ugyanis pösze volt. De nagyon! És a tanító néni, Jókai Kiss Éva délutánonként ugyanúgy foglalkozott vele, mint az „esélyesekkel”. S az iskolai forduló után egy hatalmas csillagossal is megjutalmazta.
Nem is tudom, miért pont ez a történet jutott eszembe a számtalanból, hiszen sok csodás dolog megesett az alatt a nyolc év alatt, míg megtanította gyermekeimet a magyar nyelv és irodalom alapjaira.
Jókai Kiss Éva
– Gyerekfejjel mindig arról ábrándoztam, hogy építész leszek, és csodálatos, különleges házakat, meleg otthonokat fogok tervezni – kezdi mosolyogva. – A gimnáziumban azonban nem ment már olyan fényesen a matematika. Elmentem hát Nyitrára a tanítóképzőbe – és soha nem bántam meg! Persze volt, hogy belefáradtam, hiszen heti huszonhárom órát tanítok, osztályfőnök vagyok, versenyekre készítem fel a gyerekeket, miközben továbbképzem magam (nyári egyetemeken, őszi-tavaszi pedagógiai napokon; részt veszek a Kárpát-medencei nyári továbbképzéseken, és a többi). De mára véremmé vált a tanítás, és már mást nem tudnék elképzelni magamnak. Benne van az élet összes összetevője, szinte az egész élet.
– Hol kezdtél tanítani?
– Erősen húzott haza a szívem szülővárosomba, Gútára. Hatalmas lendületet adott, hogy a volt iskolámba, volt tanítóim közé kerültem vissza. Sokat köszönhetek nekik, mert valójában itt váltam pedagógussá. Kicsiket, de nagyokat is tanítottam magyarra, zenére, rajzra.
Szenzációs párosítás egy magamfajta embernek, aki kötődik a művészetekhez. Nagyon szerettem ott, nehéz szívvel váltottam. Aztán férjhez mentem, és a család mellett nagy teher volt az ingázás. Így kerültem Komáromba...
– ... a Jókai Mór Alapiskolába, amelyik akkoriban a Zsolnai-féle programra szakosodott...
– Tapasztalatom szerint ez volt az egyik legsikeresebb program, amivel ez idáig oktattunk, annak ellenére, hogy rengeteg kritikát kapott, mert túlságosan igényesnek tartották. Ma a hagyományos módszer egy korszerűsített változatával tanítok. Időközben ugyanis iskolánk profilt váltott. Én az alsó évfolyamokban a magyart viszem, és osztályfőnök vagyok, most szeptemberben a negyediket kezdjük az osztályommal. Ezenkívül az elsőtől a hetedik évfolyamig képzőművészeti nevelést is oktatok. Élvezem a munkám, mert rengeteg a kihívás. A képzőművészeti nevelésben például az L. Ritók Nóra-féle élményszerű vizuális módszert alkalmazzuk. Az órák kilencvenpercesek, s míg a gyerekek dolgoznak, a háttérben zene szól. És a gyerekek megnyílnak! Elmondják örömüket, bánatukat, éppen aktuális problémáikat. Olyan mélységek tárulnak fel előttem, melyek segítenek abban, hogy én magam is jobbá váljak. És ez nagyon fontos, hiszen ahogy azt Gandhi mondta: „Légy az a változás, amit a világban is látni akarsz.”
– Ezek szerint tyúkanyó típusú tanító néni vagy?
–Tény, mikor látom, hogy valamelyik kicsi lehangolt, a szünetben odamegyek hozzá, próbálok lelket önteni bele. Hiszek a szeretet mindenhatóságában. Én annak idején a szüleimtől, nagymamámtól annyi szeretet kaptam, hogy a mai napig ebből táplálkozom. Bár „szigorú“ is vagyok: a linkséget, a sumákolást nem szeretem. Meghúzom a határokat, mert e nélkül nevelni nem lehet. Tanítóként vallom, hogy az első osztály a legkomolyabb kihívás. Nem nézem az órám, csak a gyerekek szemét. Amikor lanyhul a figyelmük, játszunk, gyakorlatokat végzünk, amelyektől felfrissülnek. Az írás és az olvasás alapjait úgy kell lerakni, hogy később építeni lehessen rá. Ebben nem ismerek pardont. Pedig sokszor sajnálom a gyereket, amikor látom, hogy küszködik.
– Sokszor hallom pedagógusoktól, hogy egyre nehezebb tanítani, mert megváltoztak a gyerekek: neveletlenek, rosszak. Hogy látod ezt negyed évszázados szakmai tapasztalattal a hátad mögött?
– A gyerek magatartása sokszor segélykiáltás. A mai gyerekek is csak odafigyelésre, szeretetre vágynak. Felnőtt pár generáció, amelyik úgy vállalt családot, hogy nem igazán tudta, ez mivel jár – és marad a hárítás az iskola, a pedagógus felé. De mi csak arra tudunk építeni, amit az első hat évben a szülők otthon, a családban már megalapoztak.
– Sokan nem tudják, hogy magad is szívesen alkotsz...
– Szabadidőmben sokat kísérletezem. Mire az ember megrajzol vagy kétszáz grafikát, akkor már érzi: váltani kellene stílust, technikát. Új utakat keresni. Tegnap este például támadt egy ötletem, s ma azt próbálgattam... De az az igazság, hogy amióta a férjem a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének titkára, kevesebb az időm. Tibor ugyanis sokat van el hazulról, így a bevásárlástól a tízéves Máté fiammal való tanulásig többnyire minden az én nyakamba szakad. De nekem jólesik kényeztetni azokat, akiket szeretek. Úgy gondolom, eljön majd a rajzolásnak is az ideje...
