Sorra élem az álmaimat

Filmkritikák, esszék, novellák, kisprózák és regények. És méghozzá milyen regények! Letehetetlen, érdekfeszítő olvasmányok. És mindegyik gerincén ugyanaz a név áll: Bíró Szabolcs (22 éves!). Ki ez a bámulatos kisudvarnoki fiú, akinek a nevét igazából a megasztáros botrányból ismerte meg a fél világ?

– A legutolsó találkozásunk alkalmával ezt mondtad: „A Megasztártól nem vagyok annyira oda, egyfajta valóságshow-nak tartom. Persze, mint minden éremnek, ennek is két oldala van, hiszen általa lehetőséget kaptunk, hogy a nagyközönség széles rétege is megismerjen minket, a zenénket. Lehetőségként óriási. Az viszont már kevésbé tetszik, hogy ránk kattant a bulvármédia. És mi nem szeretnénk a bulvármédia celebjei lenni. Persze, pár hét után majd leülnek a hullámok, de kicsit zavar a hirtelen jött ismertség. Fárasztó.” Mintha már ekkor érezted volna, hogy a Csak Van zenekar (Viola Ferenc – gitár, Nagy Péter – billentyűk, Szabó László – basszusgitár, Kovács László – dob) megasztáros karrierje nem lesz hosszú életű...

Bíró Szabolcs

– Amikor öt évvel ezelőtt megalapítottuk a fiúkkal a zenekarunkat, elsősorban az volt a célunk, hogy örömünket leljük a zenélésben. S ha van rá igény, ezt az örömet – a rockos életérzést – átadjuk a hallgatóinknak. Mindent, amit eddig fontosnak tartottunk, a sutba dobtuk volna azzal, ha elfogadjuk a Megasztár feltételeit, Túlságosan is erős, odamondogatós társaság vagyunk ahhoz, hogy eladjuk a „lelkünket” valamiféle talmi csillogásért, ötpercnyi dicsőségért. Kösz, nem. Ezért aláíratlanul hagytuk ott a szerződést.

– Nem vagy csalódott, hiszen már gyerekkorodtól énekelsz? Végre „befuthattatok” volna...

– Tény, hogy már óvodás koromban azt kértem az édesapámtól, bérelje ki nekem a sportcsarnokot. Zenélünk tovább, koncertezünk, tesszük a dolgunkat, mint eddig. Ráadásul most nem is igazán fért volna bele az életembe a tévé, mivel pont egy lakásátalakítás, akadálymentesítés kellős közepén tartunk.

– Hoppá! Tartunk?

– Igen, a kedvesemmel, Huszár Ágival. Úgy gondoltuk, több mint egy év együtt járás után itt az ideje, hogy kipróbáljuk, milyen érzés egy fedél alatt élni. Remélem, ha a horkolásomtól eddig nem menekült el, ez után sem fog. Nagyon szeretem őt, megváltoztatta az életemet. Amióta vele vagyok, azóta úgy érzem, mintha mindig sütne felettem a nap. Sorra élem meg mellette az álmaimat.

A dunaszerdahelyi Csak Van együttes befejezte a versenyzést a Megasztárban anélkül, hogy részt vett volna az elődöntőben, ahová még a májusi válogatón jutott be. A zenekar nem fogadta el a folytatással járó feltételeket, és nem írta alá az erről szóló szerződést.

– Ez nagyon romantikusan hangzik. Romantikus alkat vagy?

– Igen, sőt túlzásokba is esem.

– Bevallom, kevés emberrel találkoztam, aki mindig ilyen jókedvű, vidám.

– Alapjáraton vagyok vidám, optimista. Vallom, hogy az élet jobbik oldalát kell nézni, s amióta Ágival vagyok, ez még inkább érvényes. Nemegyszer csodálkoznak rajtam társaságban, amikor tolószékes vicceket mesélek. Néha persze rajtam is erőt vesz a rosszkedv, de nem engedem, hogy rám telepedjen.

– A legtöbb ember nehezen viseli, ha valamilyen hendikeppel kell együtt élnie...

– Sokan sajnálkoznak rajtam, hogy jaj, szegény, kerekesszékben él. Mikor öt évvel ezelőtt megkaptam a széket, az életem sokkal könnyebb lett. Addig a járóbottal korlátozottabban éltem, s ha már két rossz közül kell választani, akkor ez a kisebbik rossz. Tapasztalom persze, hogy az emberek milyen nehezen alkalmazkodnak hozzá. Egyszer voltam egy találkozón, melyet mozgáskorlátozottak részére szerveztek. Maga volt a rémálom. Panaszkodtak, sajnáltatták magukat. Pedig akiben megvan az akarat, szinte teljesen önellátó tud lenni. Én a főzéstől kezdve a házimunkákig mindent megcsinálok – csak az autóba be-ki szálláshoz, illetve a lépcsők „megmászásához” kell segítség. Ráadásul – ha meg kellett küzdenem is érte – Szlovákiában sokfajta támogatást igényelhet egy mozgáskorlátozott. Én emellett írok, cégem van, koncertezem, és ha csak tehetem, útra kelek. Imádom Prágát, a hangulatos kisvendéglőket, a nagy történelmi múltú épületeket.

– Utolsó regényed, a Sub Rosa egy csavarokkal megtűzdelt kalandregény a templomos lovagok titkáról – és részben Prágában játszódik...

– A most készülő kisregényemnek is Prága a helyszíne. Viszont a nagyregényem (Non nobis, Domine – „Nem miérettünk, uram”), melyhez az anyagot vagy másfél évig gyűjtöttem, a magyar templomos lovagokról szól. Ez is történelmi regény, és a brünni Masaryk egyetem egyik tanárnője, aki a középkorra szakosodott, lektorálja százoldalanként. Írás közben őrületesen sok dologra kell odafigyelni. Néha az ember olyan apróságokon csúszik el, hogy azt írja: a főhős zsebre vágott valamit, és kiderül, hogy akkor még nem is volt feltalálva a zseb.

– Hogyan lehet ennyi történelmi adatot, eseményt észben tartani?

– Rengeteg jegyzetem, cetlim van, szobám minden szegletét elárasztják a füzetek, a papírok. Néha ki sem igazodom köztük. De nem vagyok az az ember, aki minden reggel odaül a gép elé. Rapszodikusan írok, és ha nekifogok, szinte kiesem az időből.

– Első könyved, a Naplemente még gimnazista korodban jelent meg, Francis W. Scott álnév alatt.

– Első hat könyvemet Francis W. Scott néven írtam. Majd mikor úgy éreztem, hogy a ponyva világát kinőttem, a gitárosunkkal, Viola Ferivel kitaláltuk, hogy eltesszük láb alól az alteregómat. Beavattuk az újságírókat is, így nekik köszönhetően pontban éjfélkor megjelent minden internetes portálon a hír: Bíró Szabolcs megölte Francis W. Scottot! Napokig a legolvasottabb cikk volt.

– Feltűnt, hogy a könyveid rendkívül szépek külsőleg is.

– Az előző könyveim borítójának megtervezésébe még beleszóltam. A Sub Rosa borítóját azonban teljesen Viola Ferkére bíztam – jobban is tettem! Viszont én voltam a saját könyvem szerkesztője, ez ugyanis az egyik hobbim. Így olyan, mint amilyennek megálmodtam – egy darab a lelkemből. Addig szerkesztem, míg nem érzem úgy, hogy tökéletes.

Remélem, ha megkezdődik az iskola, azért marad időm erre is. Jelentkeztem ugyanis a Nyugat-magyarországi Egyetemre, történész szakra – és felvettek. Azt hiszem, mostantól jobban be kell majd osztanom az időmet.

– Konkrétan mire gondolsz?

– A filmekre. Iszonyatosan sok filmet nézek, DVD-n és neten. Szórakoztatnak és pihentetnek, időnként még írok is róluk. És már megint az írásnál vagyunk! Szörnyű alak vagyok, ugye? – mosolyodik el kedvesen.

Bíró Szabolcs: Sub Rosa (részlet)

1. fejezet

Ferenczy László az asztalánál ült és olvasott. Megtehette, hogy álló nap a múlt patinás illatától terhes szentélyében érdekes és ritka kiadványokat lapozgasson. A bibliofília áldásos betegség, mondta mindig, de valahányszor ennek hangot adott, a többség értetlenül bámult rá. Saját korosztálya számára kétségtelenül csodabogárnak tűnt. Nem értették, miért akarna bárki is élete végéig egy eldugott antikváriumban „rohadni”, ahogy ők fogalmaztak. Ezzel szemben László számára könyvek között élni maga volt a színtiszta gyönyör, és nem is vágyott semmi másra, csupán csendre, nyugalomra és tengernyi olvasnivalóra.

Kívánságaink azonban csak nagyon ritkán teljesülnek, és ennek megfelelően hősünk élete sem épp úgy alakult – főképp nem az elkövetkező napokban –, ahogy elképzelte. Ám ne szaladjunk ennyire előre! Prága a huszonegyedik század első éveiben még mindig képes volt fenségesen gyönyörűnek mutatni magát. Az ember elfelejtette a számítógépeket és az állandóan körötte dúló háborúkat, amint betette a lábát a városba. Még mindig sokan érkeztek ide szerelmet vallani, megszületni vagy épp meghalni. A város pedig befogadta őket, mind egy szálig...

Történetünket akár így is kezdhetnénk: Hol volt, hol nem, Prága óvárosában, a legendás Orlojhoz és a mesés Károly-hídhoz még viszonylag közel, de a legnagyobb nyüzsgéstől már valamivel távolabb, a Divadelní és a Betlémská közt, egy eldugott kis mellékutcában állt a Vilmos Antikvárium. A tulajdonleveleken még meg sem száradt Ferenczy László aláírása, aki alig három hónapja érkezett, hogy elfoglalja helyét a barokk stílusú karosszékben, a legalább százötven évesnek tűnő íróasztal mögött.

A kicsiny, földszintes birodalom uralkodója előtte a nagyapja, a különc Leopold bácsi volt, aki felesége viszonylag korai halála után egész egyszerűen eltűnt, és nem adott hírt magáról sem régi cimboráinak, sem Szlovákiában hagyott családjának. Húsz éven át semmit sem tudtak róla, mígnem egy párás májusi reggelen meg nem érkezett az utolsó hír felőle: elhunyt, és úgy rendelkezett, hogy a vagyona Lászlóra, az egyetlen unokájára szálljon. A család csak ekkor tudta meg, hogy az öreg Leopold Prágában élte le élete utolsó két évtizedét, na meg, hogy egyáltalán élt valahol...

László nem sok mindent kapott útravalóul, de boldogan hagyta maga mögött azt a kulturális posványt, amiben élete addigi huszonhárom évét tengette. Egyetlen menedéke a helyi, szegényesen felszerelt könyvtár volt, ahová az egyetem elvégzése után segédkönyvtárosként tért vissza. Munkaideje nagy részében viszont azon töprengett, hogy minek egy ekkora helyre segédkönyvtáros, és mit olvasson, miután a könyvtár teljes készletét kiolvasta a tizenkilencedik születésnapjáig.

Ferenczy László tehát egy percig sem tétovázott, amikor felmerült a költözés, és ezzel együtt egy új élet lehetősége. Csodálatosan érezte magát Prágában.

Minden nap reggel kilenctől délután ötig a Vilmos Antikváriumban ült és olvasott, meg persze kiszolgálta a vevőit, ha épp akadtak. Igyekezett mihamarabb megismerni a klientúrát és elsajátítani az antikváriusi szakma csínját-bínját. Az sem jelentett neki különösebb kihívást, hogy csehül olvasson, hiszen gimnazistaként több nyelvet is anyanyelvi szinten sajátított el – csakis és kizárólag azért, hogy bármit elolvashasson, ami a keze ügyébe kerül. Szomorúan vette tudomásul ugyanis, hogy rengeteg kiváló könyvet nem adtak ki magyarul, és ezeket mindenáron ki akarta olvasni, első betűjüktől az utolsóig...

Délután ötkor bezárt, és tett egy nagy sétát, miközben mindig felfedezett magának valami újat a város történelmi emlékeiből. Az első néhány napban ő is a turistaútvonalakat követte: átsétált a Prága kapujának nevezett lőportorony alatt, bejárta az Óvárosi tér minden zegét-zugát, megnézte az Orlojt, a Husz János szobrot és a Tyn-templom égbe meredő, káprázatos tornyait. A zsidónegyedben, ha nem figyeltek a rendőrök, ő is felhúzta magát a tömör kőkerítésre, hogy beleshessen a legendás temetőbe, ahol hét rétegben temették el a holtakat. Többször is megszámolta a Károly-híd szobrait – persze mindig megvolt mind a harminc –, és olvasott már könyvet a Kampán, a puha füvön elterülve, a Moldva zúgását hallgatva.

A második héttől fogva szándékosan elkerülte a legismertebb utakat, és tovább merészkedett: a mellékutcákat, az izgalmas kis sikátorokat bejárva új helyeket fedezett fel magának. Nagyon izgalmas játéknak találta, hogy a Mánes-hídon átkelve egyszerűen fejest ugorjon a Kisoldalba, és szándékosan vesszen el annak meseszerű útvesztőjében. Gazdag turisták és koldusok, vendéglátóipari dolgozók és egyszerű, malteros hajú munkások vették körül, na meg valóságos bábeli zűrzavar, ahogy a falak visszaverték a világ összes nyelvét. Sétái végén megpróbált emberi árakat kínáló kocsmát találni, ahol bőségesen megvacsorázhat. Választása leggyakrabban az U Milosrdnýchre esett.

Este tízig visszasétált a Moldva keleti partjára, a Prokopskán álló lakásához, és udvariasan jó estét kívánt az özvegy Jakubovának, aki rendre megjegyezte, hogy fiatalasszony kora óta nem látott még ilyen tisztelettudó klukot.

Divatos szórakozóhelyekre, éjjeli lokálokba, diszkókba sosem járt – bizonyára úgy gondolta, álmai asszonya egy szép napon majd besétál az antikváriumba, vagy olvasás közben pottyan az ölébe egy könyvből.

Ferenczy László tehát aznap is az asztalánál ült és olvasott. Néha felnézett, hogy megállapítsa az időjárást, vagy vessen egy pillantást az utcán elhaladó járókelőkre. Augusztus volt, a fő turistaszezon vége, az idő azonban nem nagyon kedvezett a kirándulóknak. Az egyik percben a nap még forrón tűzött az ódon épületekre, a másikban hirtelen elszürkült az ég, majd zuhogni kezdett. Tíz perc múltán pedig már megint mindenhol forró szárazság tombolt.

László az ajtó fölé akasztott csengő hangjára kapta fel a fejét, és örömmel konstatálta, hogy megérkezett élete huszonharmadik kuncsaftja.

– Jó napot! – mosolygott a férfira.

– Dobrý! – bólintott amaz komoran. – Egy könyvet keresek.

Minő meglepetés, gondolta László, de inkább magába fojtotta az epés megjegyzést. Nem volt kenyere az ironikus csipkelődés, legalábbis nem úgy, hogy azt a másik fél is meghallja.

– Akkor a legjobb helyen jár – állt fel, hogy kinyújtóztassa elgémberedett tagjait. – Remélem, tudok segíteni.

– Azt én is remélem.

A férfi szinte csak úgy vakkantotta a szavakat, és próbált nagyon keményen nézni sötét szemüvege mögül.

Divatos bőrkabátot és pár milliméteres frizurát hordott, nyakát ujjnyi vastag ezüstlánc húzta le, és László minden jóhiszeműsége ellenére is leghamarabb a Károly-híd alatti diszkóban tudta volna elképzelni őt. Sőt, bárhol máshol, csak épp nem egy antikváriumban, könyvek közt...

– Egy régi könyvről lenne szó – mondta a napszemüveges.

– Nos, ez elvileg nem jelenthet gondot. Ha lesz szíves megmondani, mely korból származik a könyv, esetleg a szerző nevét és a pontos...

– No kurva...

– Hogy mondja? – kapta fel a fejét László, mivel azt hitte, rosszul hall.

– Nézze, én ezekhez a dolgokhoz nem értek. Ezt magának hoztam. – Ezzel letett egy hófehér borítékot az asztalra. – Ebben mindent megtalál. Herr Kreutz reméli, hogy a megfelelő emberhez fordult. Pár napon belül jelentkezzen! – És már vágtatott is kifelé a boltból, köszönés vagy bármiféle egyéb gesztus nélkül.

László még nézett utána egy darabig, majd miután némileg elpárolgott a döbbenete, visszaült a helyére, hogy szemügyre vegye az asztalán hagyott borítékot. Azon se cím, se bélyeg, csak hosszú tollvonásokkal az ő vezetékneve. Ezek szerint tévedés kizárva, a furcsa fickó valóban őt kereste. Felnyitotta a borítékot, melyben csupán egy kis kártyát talált, egyik oldalán a „Sub Rosa” felirattal, a másikon egy telefonszámmal. Se több, se kevesebb...

Fogta a kártyát, és a borítékkal együtt besuhintotta az alsó asztalfiókba, a többi olyan cetli mellé, amelyet valamiért nem volt szíve kidobni, de valószínűleg felhasználni sem fog soha. Fejcsóválva nevetett az egészen még egy utolsót, aztán visszatért az Ivanhoe eredeti első kiadásához, amit éppen olvasott. Fél óra sem telt bele, mire mérgesen becsukta a könyvet – képtelen volt odafigyelni rá. Mindegyre csak az imént történt találkozáson töprengett, és két szó visszhangzott a fejében: sub rosa, sub rosa, sub rosa..