Tekinthetünk-e az elénk gördülő akadályokra próbatételként, a rossz történésekre pedig „leckeként”?
Többek közt ilyen témák is terítékre kerültek Mihálko Erikával való találkozásunkon, akivel csodás nánai otthonában beszélgettünk. Nem sokkal kislányának megszületése után olyasmi történt vele, aminek egy nővel sem szabadna megtörténnie. A beszélgetésünk előtti héten műtötték.
Mihálko Erika
2021 novembere
– Utoljára tűzpiros cipellőben láttalak, életvidáman mosolyogtál. A mosolyod mit sem változott...
– A Topánkovo online cipőbolt csapatában dolgoztam. Emellett esküvőkre sminkeltem, néha már hajnali 5-kor itt ültek nálam a kliensek, majd elrobogtam Ipolyságra menyasszonyt sminkelni, délben irány haza, a számítógép elé. Zajlott az élet. Aztán tavaly márciusban kettévált számomra a világ: előttre és utánra. A mellrák kispadra ültetett, nagyon is nem stílusosan – pont nőnapon. Januárban tapintottam ki a csomót a mellemben, s azonnal megmutattam a nővérke anyósomnak. Betokosodott cisztának nézett ki, de a biztonság kedvéért bejelentkeztem ultrahangos szűrésre.
– Nem voltak gyanús tünetek?
– Nem. Alig kezdődött el a vizsgálat, a nővér megfogta a karomat: valószínűleg emlőrákom van. Az emberi agy ilyenkor szinte leblokkol, én sem fogtam fel teljesen, hogy mi történik. A születésnapomon került sor a mintavételre.
– A dátumok különös „játéka”. Az egyik rólad szólt, a másik a nőkről.
– Igen. A cipőknek és a sminknek köszönhetően sok nőismerősöm van. Az onkológián megdöbbentem, milyen sok 30-40 körüli nő érintett. Nekem is 34 évesen kellett szembenéznem a démonnal. A rák stigmatizál, s a nők rettegnek tőle. Többek közt ezért is döntöttem úgy, hogy naplózni fogom a betegségemet az Instagramon. A rák csak előrehaladott stádiumban okoz panaszokat, az ultrahang sem mindent mutat meg.
Nem riogatás, de mi, nők, tényleg nem akarunk ezzel foglalkozni. Pedig évente el kellene járni szűrésre, ha pedig a nő fogamzásgátlót szed, vagy termékenységi kezelésben részesül, akár félévente.
– Nem volt nehéz nekifogni az írásnak? Egyrészt fel kellett vállalnod – akár önmagad előtt is –, hogy jó, akkor most a betegségemről írok. Másrészt az érzelmeidet megosztottad másokkal.
– Nem az volt a szándékom, hogy szétkürtöljem a világnak a bánatom, viszont rengeteg nőt ismerek. Nem is kezdtem neki azonnal. Először önmagammal kellett egyenesbe jönnöm. Márciustól júliusig tartott, hogy elfogadjak, vagy épp elengedjek dolgokat. Elkezdtem hasonló történetekre rákeresni: ez sokat segített. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Rájöttem, hogy milyen sok nő van túl a betegségen, s mára tünetmentesek, úgyhogy van remény.
– Bejegyzéseid optimista kicsengésűek. Hogyan lehet napirendre térni egy ilyen diagnózis felett?
– Már akkor kezdesz felkészülni a rossz hírre, mikor nincs bizonyosság, s még ott a remény. A legrosszabb a mintavétel utáni várakozás. Emlékszem, ahogy a konyhában ültünk az anyósommal, a „hír” után meg csak járkáltam fel s alá a házban. Amikor a férjem hazaért, összeomlottam. Cikáztak a fejemben a gondolatok, de egyik sem maradt velem. Az viszont egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy nem csinálom végig a kezeléseket. Egy ideig szinte csak levegőt vettem.
– Végül hogy sikerült „felállni”?
– A férjem mozdított ki a mélypontról, de nem azzal, hogy szedjem össze magam. Az ijesztett meg, hogy sírt. Az együtt töltött 20 év alatt ilyen nem volt. Ez annyira megrémisztett, hogy összekaptam magam. Elkezdődtek a kezelések Pozsonyban, az onkológián, és az orvosok azt tanácsolták, hogy arra koncentráljak, ami előttem van. Ahogy megérkezett a jó idő, a kedvem is jobbra fordult, rengeteget jártam a természetbe. A szűk család támogató volt – a másik nagy kapaszkodóm pedig a hit volt. Elkezdtem misére járni, beszippantott a templom. A műtétem előtt értem imádkozták a rózsafüzért, ami nagy megnyugvást adott.
– A kezelések hogyan zajlottak?
– A legelejét, vagyis a családi karantént leszámítva a járvány nem hátráltatta a vizsgálatokat. Kemoterápiával kezdtem. Az első három adag közt három hét telt el, ezek voltak a legerősebbek. Utána 5 napig szinte csak a hálószobában éltem. A gyengébbeket hetente kaptam. A nővérek és az orvosok kedvessége előtt le a kalappal. Elképesztően sokat segítettek. A múlt héten, csütörtökön operáltak. Az előzetes eredmények biztatóak voltak, a legutóbbi patológia viszont nem teljesen jó. De felállok, és csinálom, amit kell. Alázattal.
– Manapság jobban érdeklődünk a betegségek kialakulásának testi, akár lelki okai iránt. Nyilván benned is felmerült a kérdés: Miért?
– Persze. 2010-ben endometriózist diagnosztizáltak nálam, az egyik petefészkemet ki kellett venni. Mikor 2012-ben összeházasodtunk, tudtuk, hogy a babaprojekt nehéz lesz. Ahhoz képest Polly, a kislányom hamar megérkezett – igaz, hogy a 33. hétben, császármetszéssel. Akkor még fel sem fogtam, mekkora mákom volt. 2018-ban volt egy méhen kívüli terhességem. Lehet, hogy le kellett volna ülni, és kivesézni valakivel, hogy az utóbbi években milyen körhintán ültem. Én viszont úgy voltam vele: menni kell tovább. Nehéz felfogni, hogy a lélek megbetegítheti a testet. Bár ez sem biztos, hogy így történt. Nyilván, ha tudnánk, hogy mi történik velünk, akkor dolgoznánk rajta, mert hú, belebetegszem. Voltam szakembernél is, kétségkívül érdekes tapasztalat volt. Olyan gátak és érzések szakadtak fel bennem, amelyekről nem is tudtam. Megtanultam még, hogy mindenkinek a saját betegsége a legnagyobb, nem lehet hasonlítgatni.
– Említetted, hogy a „szedd össze magad” biztatás nem segített volna rajtad. Akkor mi?
– Az orvos azt mondta, vigyázzak, hogy a lányom ne lássa rajtam, mi van. Nagyon mérges lettem. Mikor omoljak össze, ha nem most? Aztán rájöttem, fontos, hogy tartsam magam. A gyerekek érzékenyek, nem jó előttük titkolózni. Nem akartam például, hogy a lányom lássa, kihullott a hajam. Aztán ahogy teltek a hetek, csak-csak észrevette. Ekkor jöttem rá, hogy nem is őt, hanem magamat védtem.
Szerintem mindenkinek az a legnehezebb, hogy míg a többiek élete megy tovább, te meg egy helyben topogsz. A betegség arra kényszeríti az embert, hogy lassítson. Rögtön. Ez félelmetes. Én azt mondom, ott kell lenni legalul, hogy el tudjunk rugaszkodni.
– Tapasztaltál riogatást?
– Nem. Van, akinek az tesz jót, hogy mindenkinek elmeséli, hogy mi történik vele, nekem viszont el kellett jutnom odáig, hogy lelkileg megerősödjek, és semmi se tudjon kizökkenteni. Nagy szerencsém van a családommal. Sok ismerősöm írt nekem, hogy az Instagramnak hála, elment mammográfiára. Akit érdekel, a kulcsszavak alapján – #mellrák, #kemoterápia – rám tud találni. Egyik régi barátnőmmel így találtunk egymásra, az Instagramon keresgélt a mellrákról. Kiderült, hogy mindketten csütörtökönként járunk kemóra. Valószínűleg elmentünk volna egymás mellett, hisz nekem itt a hosszú szőke haj, a maszk, neki a turbán. Mindkettőnknek erőt adott a találkozás. Sokan írtak, akik meggyógyultak, hogy biztassanak. Nemrég beszélgettem valakivel, aki nyolc éve tünetmentes. Örülök, hogy írtam a kezelésekről, mert a gyógyulás után mintha nem mernénk beszélni a betegségünkről. Ezért nem is igen tudunk egymásról. Pedig a jó példa erőt ad.
– Azt mondják, egy-egy nehéz helyzet mindig megtanít valamire. Te is megtapasztaltad ezt? Vagy ez is csak hozzáállás kérdése?
– Akármilyen furán hangzik, jobban érzem magam most, mint mondjuk tavaly ilyenkor. Elengedtem egy sereg mindent. Sokkal több időt tudok a lányommal tölteni. A főzés már nem egy rohanás, benne vagyok a pillanatban. Ez a betegség nagyon sok ajtót becsukott, de nagyon sokat ki is nyitott.
– Még a beszélgetésünk legelején szóba jött, hogy az egész életedet végigkíséri a remény. Aztán másra terelődött a szó. Részleteznéd, hogy ezalatt mire gondoltál?
– Apró csodákra gondolok. Például ott a lányom, Polly születése, illetve maga a fogantatása. Szorongtam, hogy jaj, majd beültetésre kell járni, aztán mégis könnyen megfogant. Kis csoda, hogy a koraszülés ellenére minden rendben volt, és két hét után hazajöttünk. De maga a tény, hogy sikerült időben észrevenni a tumort, vagy az, hogy 20 éve együtt vagyok a férjemmel, és mindennap körülvesz minket a szeretet, szintén egy csoda. Az anyósom a második anyukám, el sem tudom képzelni, hogy ne mellette lakjunk. Ez is egy csoda, hogy a családdal ilyen jó a kapcsolatom. Keresztapukámmal az El Caminóra készülünk tavasszal, remélem, az egészségi állapotom engedni fogja. Mondhatjuk, hogy aki remél, azzal megtörténik a csoda. Remélem, 2022 lesz az az év, amikor legyőzöm a rákot!
2022 szeptembere
Az interjú óta eltelt egy év. Erika beváltotta a szavát, elment a zarándokútra, az El Caminóra – egy rövidfilmet is feltöltött róla a YouTube-ra. Erőt gyűjtött a mindennapokhoz. Amúgy éli az életét, mint mindenki más, bosszankodik, ha valami rossz történik, s örül, ha öröm éri. Nagy öröme, hogy június végével lezárult a kezelése.
– Pillanatnyilag ott tartok, hogy az orvosom azt mondta, meggyógyultam – mondja. – Még mindig nehezen hiszem el, hogy ezzel vége. Az ember nehezen hiszi el a jót, ha megtörténik vele a rossz. Már dolgozom, teljes gőzzel sminkelek, szeretem, de már kevesebb munkát vállalok. És sokat utazom, mióta lehet, egyedül is – és a családdal is. Minden álmomat igyekszem valóra váltani, mert még mindig úgy érzem, hogy csak a most van...
