Egy magazinba illő kerten átsétálva a világ legrendezettebb asztalosműhelyébe érkezünk, ahol még a porszemek is vigyázzban állnak. Itt ügyködik főhősünk, a formatervező. Nádszegen vagyunk, abban a faluban, ahol sok a találékony ember. Szabó Gyula (39) latintanári végzettségével mindössze három napig tanított, viszont kézműves haszontárgyait már Európa több országban ismerik és díjazzák. Egyik legérdekesebb találmánya például rajta tartja a fán az őszi, szüntelenül pergő faleveleket. Øssed – vagyis összeszed.
Szabó Gyula (39) latin-magyar szakon végzett a pozsonyi Comenius Egyetemen. Formatervezéssel, fordítással és műhelymunkával foglalkozik. Két kislánya van, Nádszegen él a családjával.
– Műhelyedben egy kósza szöget sem találni a földön, mindennek helye van. Gyermekkoromban én is nagyon szerettem az asztalosműhelyben lenni, de az azért nem így nézett ki. Kérlek, értsd jól! – teszem hozzá.
– A rend egyfajta tisztelgés édesapám előtt, aki ugyan villanyszerelő, de van egy jól felszerelt műhelye, sok kéziszerszámmal. Gyerekkoromban sokat bütyköltünk ott az öcsémmel, fából barkácsoltunk ezt-azt, mert egy gyerekkéz számára az a legegyszerűbben megmunkálható... Szabad kezet kaptunk édesapámtól, egyetlen kitétel volt csak: „Ahogy találtátok a műhelyt, úgy hagyjátok ott!”
– Ahogy látom, megfogadtátok az apai intelmet. Min bütykölget egy gyerek, akiből a végén latintanár lesz?
– Kisautókat farigcsáltunk, hogy tudjunk velük versenyezni az utcában. Később pedig az osztálytársaimnak készítettem egy földvárat; itt kezdődött a műhelymunka iránti szenvedélyem. A latint pedig azért választottam, mert eredetiben akartam olvasni Tacitus Germániáját: a műben a germán népeket írta le. A fordítás különben hasonlít kicsit a formatervezéshez – annyiban mindenképp, hogy itt is és ott is fontos a formahűség. Ott is van egy forma, amibe muszáj belegyömöszölni a gondolatot, de úgy, hogy azért legyen értelme és metruma, ritmusa. Nagy kihívás mindkettő, és felemelő érzés, mikor készen van a mű.
Minden projektem személyes indíttatású. Az első „nagy művem" egy lámpa volt. Az étkezőbe nem találtunk olyat, ami tetszett volna, így jutottam odáig, hogy készítsek egy sajátot. Ugyanígy voltam a kulcstartóval. Általában van egy elképzelésem, de nem szeretek csak azért csinálni valamit, hogy legyen. Mindig társítok hozzá egy funkciót, hogy a dolognak legyen értelme.
– S hogy lesz egy latinosból feltaláló?
– Manapság sok ember kitanul egy szakmát, majd megtalálja egy másik szakma. Úgy képzelem, hogy nem is lehet máshogy: ha jelen van bennünk egy vonzalom, az idővel manifesztálódik, mert az az ember valódi vágya. Így voltam én a formatervezéssel. Előtte dolgoztam egy nemzetközi cégnél, de 2019-ben saját lábra álltam. Többek közt azért is, mert a családi házunk építése közben annyira elmélyült a kapcsolatom a kétkezi munkával, hogy nem szerettem volna elszakadni a műhelytől. Úgyhogy kivettem három hónap szabadságot, és elkezdtem kísérletezni.
– Ősz van, peregnek a falevelek. Az Øssed – vagyis az összeszed – ebben segít, mert megtartja a faleveleket. Honnan jött az ötlet, és mennyi idő alatt született meg a találmány?
– 2019 elején kezdtem a kísérletezést. A szülői ház udvara tele van gyümölcsfákkal. A találmánnyal a szüleimnek szerettem volna segíteni, hogy ősszel ne kelljen annyit gereblyézni a faleveleket. Úgyhogy kifejlesztettem egy hálós levélgyűjtő alkalmatosságot, ami rászerelhető a fa törzsére. Elég hosszú ideig tartott a fejlesztés, 16 prototípust próbáltam ki. Ha valami nem passzolt, kicsit mindig letörtem, de nagy volt a motivációm, hogy befejezzem.
Az Øssed
– A szüleid adtak némi támpontot a tervezéshez?
– Nem, saját kútfőből dolgoztam. Fontos volt, hogy a haszoneszközöm legyen időálló, vagyis bírja az időjárási viszontagságokat, emellett a tervezés során minimalizálni szerettem volna a műanyag-felhasználást. Szóval, valami olyat kellett kitalálni, ami nem rozsdásodik, elég masszív és jócskán funkcionális. Kétfajta műanyaggal dolgoztam, az egyik üvegszálas laminált volt, a másikat a hálóhoz használtam, ez elasztikus, tehát bírja a napsütést és a szélfúvást is.
– Miért van az Øssedben ferdén áthúzott O betű? Ez a norvég, a dán és a feröeri ábécében használatos. Kötődsz az északi népekhez?
– Inkább Skandináviához – úgy egészében. De a betűhasználatnak prózai indoka is van: akkor már készen volt a logóm, és Ö betűvel kissé furán hatott volna. Miután elkészült az Øssed, és az emberek elé került, élni kezdte a maga életét. Sokan a gyümölcsöt, vagyis a termést is fel szerették volna vele fogni, amire én addig nem is gondoltam. Kis módosítással ez lehetővé vált, így lett a levélfogómból gyümölcsfogó. Az Øssed ma már széles körben hozzáférhető.
– Könnyen útjára engeded a találmányodat?
– Mindig bennem van egy kis félsz. Gabi, a feleségem, aki mellesleg angol szakos tanár, szokta volt mondogatni, hogy teljesen szükségtelenül.
Szóval, mindig izgulok, hogy jó lesz-e az, amit csináltam? Tudja-e majd a másik ember is használni, legyen szó akár a levélgyűjtőről vagy a kalapácsgépről?
– A kalapácsgép ötlete honnan jött?
– Nagyon rég szerettem volna már vasat megmunkálni. Egyszer vettem is egy gázkohót, kalapáccsal, üllővel, és hagyományos módon dolgozni kezdtem vele. Rájöttem, hogy a munka során rettentő sok mozdulat ismétlődik. Nem lehetne valahogy effektívebbé tenni az egészet? Persze, nem én találtam fel a spanyolviaszt, már kifejlesztettek hasonló kalapácsgépeket, csak mindegyik hatalmas, nyomnak vagy két tonnát. Ezért készítettem egy kisebbet, könnyebbet és jobban mozgathatót. Mikor elkészültem vele, piackutatás céljából feltettem egy értékesítő portálra. Többen érdeklődtek iránta, úgyhogy készítettem belőle pár darabot. Majd három éve kaptam egy ímélt Olaszországból, az A’Designtól: ez a cég rendezi az egyik legnevesebb formatervezői versenyt Comóban, ahova Japántól az USA-ig várják a pályamunkákat. Látták a gépemet az interneten, nem gondolok-e arra, hogy benevezzek vele a versenyre? Madarat lehetett volna fogatni velem. Beneveztem, és bronzsávot nyertem gépipari formatervezés kategóriában. Ennek kapcsán beválasztottak a dizájnerek nemzetközi szövetségének a tagjai közé, majd a termékgyártók nemzetközi egyesületébe. 2020-ban lett volna a díjátadó, de közbeszólt a covid, így aztán nem jutottam ki Comóba. Helyette megépítettem a műhelyemet. (Kuncog.)
Öt évvel ezelőtt neveztem be a képen látható madárral a szlovák nemzeti formatervezési versenyre, de nem jutottam tovább. Tavaly karácsony előtt aztán kaptam egy ímélt a lengyel Szép házak magazintól, hogy bemutatnák a művemet, mint a szlovák iparművészet figyelemreméltó alkotását. Mit mondjak, kirázott a hideg, mert ezzel megvolt a karácsonyi ajándékom. Természetesen igent mondtam.
– Ejtsünk szót kicsit a jövőről. Mi a hosszú távú célod?
– Minél többet alkotni, aztán majd alakul az élet. Az út a cél maga! Nyilván fontos a végtermék is, de ki akarom élvezni a hozzá vezető út minden állomását, annak minden megélését. Mert meg akarom élni a kudarcélményeket is, vagyis az egész utat. Fontos, hogy feltöltsön a munkám, még akkor is, ha néha lelkileg megterhelő az építkezés. Kicsit mindig meg kell halni ahhoz, hogy aztán valami új születhessen. A latinban van egy mondás: „Cum cecidi, surgo.” Miután elestem, mindig felállok.
