A megtalált küldetés

Amikor egy gyerek a szülei nyomdokaiba lép, meg kell küzdenie önmagáért, hogy ne csupán a szülei árnyéka legyen. A rendkívül szimpatikus, megnyerő pozsonyi kiadónak, írónak, fordítónak és szerkesztőnek, Haraszti Máriának sikeres volt a harca.

– Nehéz volt két ismert újságíró (H. Mészáros Erzsébet és Haraszti Gyula) gyermekeként önálló „nevet” szereznie? – tudakoltuk elsőként.

(© kent.ac.uk)

– Vitás helyzetekben rögtön közöltem, hogy különálló individuum vagyok, nem valakinek a lánya. Amúgy a volt Csehszlovákiában nőként nehezebb volt érvényesülni. Az első munkahelyemen, a Madách könyvkiadóban például a pályakezdő lányoknak kötelező volt végigjárni a szamárlétra minden fokát, míg a fiúk szinte azonnal jobb pozícióba kerültek.

– Ez, gondolom, akkor rosszulesett...

– Inkább igazságtalannak tartottam. Kitanultam a szakma minden csínját-bínját, ezért jó iskola volt. És egy olyan szellemi műhely, amihez hasonlóak ma már nemigen vannak.

– Ha ennyire jól érezte magát, miért ment át az Irodalmi Szemléhez?

– Varga Erzsébet, az akkori főszerkesztő keresett meg. Akkoriban nagyon szigorúan vették a „rendszerellenes” megnyilvánulásokat, és a legapróbb vétséget is azonnal megtorolták.

Így üresedett meg Karsay Katalin szerkesztő széke is, akit egy vers és illusztráció megjelenése miatt áthelyeztek. A felkérésben komoly szakmai kihívást láttam.

– Itt szerkesztőként tevékenykedett. Miből áll egy irodalmi szerkesztő munkája?

– A szerkesztő vállán hatalmas a felelősség, hiszen ő az, aki a szöveget nyomdakész állapotba hozza. Egyrészt nem szabad úgy beavatkozni a kéziratba, hogy az torzuljon, sérüljön. Mindenképpen meg kell tartani az író kézjegyét – de ezzel együtt feszesebbé, gördülékenyebbé kell tenni a művet. Vannak írók, akik majdnem készre írják a könyvet, szinte hiba nélkül. De még a legtökéletesebb kéziratban is számtalan adatot kell ellenőrizni: nemcsak a nyelvi, hanem a tárgyi állítások hitelességét is. Akkor jó a szerkesztés, ha a végén a mű magával tudja ragadni az olvasót. Néha a szerző észre sem veszi a változtatásokat. Néha megköszöni, máskor meg kikéri magának a legkisebb módosítást is. Nem könnyű munka, állandó kihívás, pontosan ezért tartom szerethetőnek.

– És a rádiózás? Egy időre bizony hátat fordított a szerkesztésnek...

– Szeretem az új feladatokat. Amikor rutinból, megszokásból végzünk valamit, az már nem az igazi. Így amikor Nagy Ildikó a Pátria Rádióhoz hívott, nem haboztam. Azon kicsit meglepődtem, hogy a nyugdíjasok műsorát adták nekem, hiszen a húszas éveimben jártam. Persze készítettem irodalmi, portré- és gyermekműsorokat, rendeztem irodalmi adaptációt is. A fordulat is ott ért. Emlékszem, tiltakozásul egy ideig csendet „sugároztunk”. Öten voltunk a sztrájkbizottságban, és a végén csak én maradtam állva – de, sajnos, nem sikerült elérni, hogy önálló jogállású rádióadást tudjunk létrehozni. Ennek a levét a mai napig isszuk. Az önálló, egész napos sugárzású magyar nyelvű közszolgálati médiák hiánya behozhatatlan hátrányba hozza közösségünket.

Haraszti Márta

– Szép sikerrel jelentek meg mesekönyvei (Buborék, Buborék a szigeten, A Piros rét meséi, Manókönyv, Csupa főszerep). Amikor az elsőt kezdte írni, nem félt a kudarctól?

– Első meséimet Ozsvald Árpádnak, a Hét akkori szerkesztőjének a felkérésére kezdtem írni. Idővel ebből a mesesorozatból született meg az első könyvem, amelyet a tavaly hirtelen elhunyt Fodor Kata illusztrált. Aztán egy kislány levelet irt, hogy szeretné, ha Buborék egy lakatlan szigetre kerülne, ahol egy bennszülött kisfiúnak segít – így született meg a második része, a Buborék a szigeten. A két rész együtt jelent meg a Manókönyvben, ezek fiúknak szóló mesék. A Piros rét meséi pedig inkább kislányoknak szólnak. Szeretek meséket írni, mert a gyerekolvasók nagyon nyitottak a játék iránt.

– Elkalandozott a felnőttirodalomba is, hiszen idén megjelent második regénye, Maty Rógyina nagylábujja címmel. Ebben saját egyetemistaélményeit dolgozza fel?

– Orosz szakos egyetemistaként kötelező volt egy egész szemesztert kint töltenünk a Szovjetunióban, és az ott tapasztaltakat foglalom össze benne. A könyv humorral fűszerezett korrajz – és figyelmeztetés a mai fiataloknak. Bármikor újra megtörténhet, hogy elősettenkednek sunyi kis diktátorok, s mi nem vesszük észre, mi az, ami a színfalak mögött folyik.

Azon voltam, hogy ne felejtődjön el az az éra, mert a történelmi tapasztalat nem átörökíthető. Jövőre talán végre megjelenik a második verseskötetem is, mert verset elég ritkán írok.

– Ha jól tudom, könyvkiadással is foglalkozik.

– Tizenkét éven át társkiadó voltam az AB-ART könyvkiadónál. Ennek keretein belül elindítottuk a Szőrös Kőt, melynek hosszú ideig én voltam a főszerkesztője. Egyik fő célunk egy fiatal, új írógeneráció elindítása volt. Ez maradéktalanul sikerült: ezek a generációk ma már újabbakat nevelnek egyetemeken, szerkesztőségekben... De 1994-től dolgozik a saját kiadóm, a Median is. A könyvek mellett hazai magyar előadók hanglemezeinek kiadásával, valamint dokumentumfilmek készítésével is foglalkozunk.

– A hazai magyar kortárs irodalom elég nehezen eladható. Nem érzi úgy, hogy ez egyfajta szélmalomharc?

– Igen, az. Ez tényleg szó szerint szélmalomharc, de úgy gondolom, ezeknek a magyar könyveknek meg kell születniük, meg kell jelenniük. Emellett minden műnek, amely a kortárs ember számára hordoz magában mondanivalót, helye van. Azon kívül az értelmiségi feladata az, hogy a társadalom működését figyelje és bírálja. És mostanra egyre sikeresebbek és elfogadottabbak a női írók is...

– Ön az ANIMA Társaság elnöke, az általa évente adományozott Mikola Anikó-díj alapítója.

– Mikola Anikó rendkívül tehetséges költő, író volt, sajnálatos módon igen korán elment közülünk. Az ő emlékére alapítottuk a díjat, melyet minden évben egy nő vehet át. Eddigi díjazottaink Écsi Gyöngyi, aki világszerte terjeszti szülőföldünk néphagyományait, Lacza Éva, aki rádiósként megőrizte nagy íróink hangját hangszalagon, valamint posztumusz Fodor Kata festőművész. Az ANIMA Társaság egyébként a nők esélyegyenlőségéért küzd (www.animaportal.eu a honlapunk).

– Ennyi szerteágazó feladat mellett jut ideje a pihenésre is?

– Időnként elutazom, ismeretlen tájakat fedezek fel. Bár úton lenni nem igazán szeretek. Jobban élvezem például az úszást, és gyakran kijárok a Pozsony környéki tavakhoz is – majd újra belevetem magam a szellemi kihívások megoldásába.