Dócs Anikó (49, Királyhelmec) a nyüzsgést hagyta maga mögött, mikor a férjével a szűkös nagyvárosi lakásból kertes házba költöztek, és földeket vásároltak. Így lett Anikóból egyik napról a másikra nagygazda. Hétköznapjait, az ember-állat-természet együttélésének pillanatait, az ő szemével próbáljuk megmutatni.
„Én? Most indulok ismeretlenbe, még nem voltam ott, de érzem, mennem kell. Hívtak. / – ISMERETLENBE??? Te képes vagy elindulni oda??? Hiszen az nagyon veszélyes hely. / – Kitől hallottál erről? / – Mindenki erről beszél megszokásban. Mondják, hogy ott nem sokan vannak, semmi sem állandó, és nem tudod, mi lesz holnap, erről beszéltek a tévében is tegnap.” Dóró Sándor (© Fotók: Németi Róbert)
Mindenki került már olyan helyzetbe, hogy életre szóló döntést kellett hoznia. Döntést, ami megváltoztatta az egész addigi életét. Ilyenkor tele vagyunk kételyekkel, de szól a hívó hang is. „A félelem és a bátorság gyakran egy és ugyanaz. Vagy harcost csinál belőled, vagy gyáva maradsz. A különbség az ember, aki mögötte van” – ezt Jennifer L. Armentrout amerikai írónő írta. És igaza van.
Új életet kezdünk!
Egy nagy huszárvágással mindent magunk mögött hagyunk, s egy új világ kellős közepén találjuk magunkat. Mi késztet minket, embereket, az újrakezdésre? Miért kezdünk el számunkra eddig idegen tevékenységekkel foglalkozni? Ilyeneket kérdezek Anikótól, de a válaszok nem bonyolultak.
Új életre vágytak a párjával, s a földdel és az állatokkal ezt megkapták. Igazából még egy életet kaptak. Miközben átsétálunk a kecskeólba, arról mesél, hogy korábban nyomdászként dolgozott Kassán, Helmecre pedig csak visszaköltözött, mert ez a szülővárosa. Kiderül, hogy az állattenyésztés csak később, a költözés után jött képbe.
A történet egy mellékszálon indult. Az orvosok – sok félrediagnosztizálás után – a kisebbik fiuknál tejfehérje-allergiát állapítottak meg. A szülők hallották, hogy a kecsketejre kevesebb az allergiás reakció, mint a tehéntejre, ezért próbáltak kecstejet beszerezni.
Egyre döcögősebben ment, ezért úgy döntöttek: Legfeljebb veszünk egy kecskét. S beindul vele egy új szerelem... A fiaik azóta felnőtt emberek, a gazdaság kétségtelen sztárjai viszont még mindig a kecskék. Az évek során a jószágok száma egyre gyarapodott, Anikóék ma már több mint 200 kecske büszke tulajdonosai.
A kecskétől sokan ódzkodnak (hisz van egy jellegzetes szaga) – de a kecskesajt a mai trendi bisztrók legnépszerűbb csemegéje.
A kecske takarmányozás szempontjából nem igényes (széna, abrak, lucerna), s pár kecske képes ellátni egy négytagú családot – emellett a húsa sem megvetendő (nagyon elterjedt szárított húsként).
Ma Anikóék minőségi tejtermékekkel és kecskehússal szolgálják ki a megrendelőiket. Indulunk az udvarra. Kint a férj a traktorral bíbelődik, Anikó mosolyog párat, de a tekintetét nem veszi le az állatokról. Arca derűs és boldog, mintha varázsporral hintették volna be.
A kecskeól felé vesszük az irányt, állatsimogatóba indulunk. Anikó elmeséli, hogy a kecskék okos állatok; jó házi kedvencek, s a szeretetüket azzal mutatják ki, hogy a közelünkben akarnak lenni.
Kicsit elbizonytalanodom, mire a gazdasszony megnyugtat, hogy csak a kecskeürülékkel vigyázzak, a kecskék ugyan nem bántanak. Egyre beljebb kerülünk a kecskék birodalmába, kedves gazdájuk pedig a nevükön szólítja őket: „Buji, Simulós, Gizi, Rambo, Töki!” Kis nasival is kedveskedik nekik, mire az állatok hozzánk simulnak (a szívem ekkor már zakatol).
Mint kiderül, „mindössze” 30 kecske és ugyanannyi bárány van az ólban, mivel a nyáj többi tagját (a további 210 állatot) május 15-e után kihajtják a legelőre, a környék hegyére, az úgynevezett Nagyhegyre. Ott pásztor vigyáz rájuk, s október közepén terelik csak vissza őket a szállásra.
Előkerül a fejőgép, hiszen a kecskefejés kihagyhatatlan. Ha elmarad, az az állatnak kellemetlen érzést, fájdalmat is okozhat. Ezért ajánlott a 12 óránkénti, rendszeres fejés. Ma már gépek segítik, pont ezért kevés ember tudja kézzel megfejni a kecskét.
Anikó megmutatja, hogy ő bizony tud – az elején nem volt fejőgépük, így kénytelen volt megtanulni. Először jól megmossa a kezét és a kecske tőgyét, hogy piszok ne kerüljön a tejbe... Közben a cicák is felbukkannak, megszokott sorrendben várják a meleg kecsketejet.
Bájos a kép,ahogy a reggeli napsugár beköszönt a kecskeólba, és megvilágítja Anikót. Kányádi Sándor Kecskemesék című könyve jut az eszembe, melynek főszereplői: a kecske, a menyecske, a fecske és a macska. Ezek szerint Anikónak minden napja egy mese...
Gondok
Hiába tudja mindenki, hogy jobb a hazai, nálunk még nincs a háztájira vevő. Pontosabban: kevés a vevő! Egyre gyakrabban okoz gondot például a kecsketej értékesítése. Anikó férje, Arnold szerint egy nagyon fontos láncszeme hiányzik a gazdálkodásnak: mégpedig a vásárló.
Anikó férje, Arnold
Hiába tudjuk, hogy az áruházi termék tartósítószerekben és káros anyagokban gazdag, mégis kevés ember értékeli a házi terméket. A báránybundára sincs igény, pedig egykor nagyon vitték.
Mi lesz a jövőben, nem tudják, de bíznak abban, hogy eljön az az idő, mikor nem kirakati jelszó lesz csupán a fenntarthatóság. S nem azt a húst, tejet fogja keresni a vevő, amelyiknek nagy az ökológiai lábnyoma, hisz sok ezer kilométerről utaztatják hozzánk...
Milyen cél lobog a szemük előtt?
Anikó ezt a választ adja: „Egyszer, ha megöregszünk, és már nem bírjuk a munkát, eladunk mindent, és elmegyünk egy hosszú, nagyon hosszú kirándulásra.” S rájövök, hogy Anikó igazából egy boldog ember. Nagyszerű lehet, mikor valaki minden nap arra ébred, hogy egész nap olyat fog csinálni, ami boldoggá teszi őt. Ezért nem fárasztó számára korán kelni, mert szereti, amit csinál: szereti ezt az életet.
Anikóéknak szintén voltak és vannak is nehézségeik, hisz minden igyekezetük ellenére időnként csőstül jön a baj. Volt, hogy betegség miatt több állatuk elpusztult; az államilag elrendelt ellenőrzések nem végződtek jól, vagy a támogatások nem vitték előre a dolgokat: de a Dócs család tagjai egymást támogatva, bízva a jobb holnapban, mindig kitartottak. Szorítunk nekik!
Miután összeszedjük a tojást, és a fejést is sikerül befejezni, a kecskéket kihajtjuk legelni. Gyorsan és nyájban haladnak. Nagyszerű látvány nyújtanak...
Elképesztő, hogy egyetlen kecskével mekkora csodát lehet teremteni: megalapozhatunk vele egy családi gazdaságot, melyhez nincs a környéken fogható. Anikó a végén frissen fejt kecsketejjel kínál, majd asztalra kerül a túró és a házi kolbász. Ínycsiklandozó ízek.
Dócsék kilenc évvel ezelőtt döntöttek úgy, hogy belevágnak a gazdálkodásba. Eleinte sertéssel és baromfival foglalkoztak, majd a sertést felváltotta a kecske és a bárány. Mára kétségkívül a kecskék a sztárok...
Anikó kedves, jókedvű és optimista. Ma férjével egy 70 hektáros gazdaságról gondoskodnak, ahol a férfi a fej, no de a nyak... A nyak a nő, aki az egészet forgatja, igazgatja.
Anikó belép a baromfiudvarra, magához hívja a tyúkokat. Vizet és búzadarát ad nekik. Több mint 30 tyúkot számolok össze sebtében: kiderül, hogy ez bizony kevés, tehát sok tojást nem lehet alóluk eladni.
Hudák Gyöngyi
