Korábban soha nem vezetett arra utam, így csak az autóból vagy a buszból láttam az elsuhanó irányjelző táblát Lakszakállas nevével. Nem tudhattam, hogy a bekötőút Csallóköz egy olyan csodás falujába vezet, ahol a betlehemi házikó évközben nyitott könyvtárként működik, s ahol a könyvtárba tornázni, jógázni, énekelni, beszélgetni járnak az emberek…
Ahol nyáron minden levendulaillatú, s ahol egész évben egymást érik a kulturális események, melyeket egy és ugyanaz a személy, Domonkos Zsuzsanna (56) kultúrreferens, könyvtár- és kultúrház-igazgató, a Csemadok helyi alapszervezetének elnöke köt össze – közel 30 éve.
Lámpafénynél is kutatnak
Az ötlet tulajdonképpen nem új, hiszen az első utcai könyvszekrények, polcok 1991-ben, Németországban tűntek fel, és azóta számos országban meghonosodtak és népszerűvé váltak. Nálunk is próbálkoztak vele több helyen, de sajnos sokszor a vandálok áldozatává váltak, vagy csak vitték a könyveket, de hozni már nemigen akartak helyettük.
Lakszakállason azonban az igényesen kialakított kis házikó éjjel-nappal várja az olvasás szerelmeseit. „Nem szeretek és nem is tudok tétlenül ülni, így nagyon megviselt, amikor a Covid miatt egyrészt be kellett zárnunk a könyvtárat, másrészt le kellett állítanunk a kulturális szervezeteink működését. Úgy éreztem magam, mintha gúzsba kötöttek volna. Nekifogtam hát a helyi rendezvényeken készített videók digitalizált változatát feltölteni a YouTube-ra (több száz jött össze az évtizedek során), és a könyvtári állományból leírni azokat a könyveket, melyeket már nem kerestek – vagy éppen ellenkezőleg, már „agyonolvastak”.
Az advent és a karácsonyi ünnepek után, amikor elcsomagoltuk a gyönyörűséges betlehemünket, éppen nem volt ember, aki szétszedje a házikót, amit pár éve az ügyeskezű Szuha Imre ácsunkkal csináltattam. Nagyon szomorú és lehangoló látványt nyújtott így, üresen. Akkor jött az ötlet, hogy ha már a könyvtár be van zárva, akkor örömet szerzek az olvasóinknak azzal, hogy kihelyezem oda a kiselejtezett könyveket.
Gyorsan híre ment. Jöttek az emberek, válogattak, nézelődtek, és sokan felhívtak, hogy nekik is vannak feleslegessé vált darabjaik, másodpéldányaik, és ők is kitehetnék-e. Persze, mondtam. Ettől kezdve hozzák, viszik a könyveket. Nem egyszer megesik, hogy rám sötétedik a munkában vagy valamelyik próbán, és látom, hogy valaki éppen az autója lámpájának fényénél keresgél. Most már a környező falukból is jönnek könyvtúrára.”
Minden okkal történik
A tősgyökeres „laki” (ahogy a helyiek mondják) Takács családot mindenki ismerte, hiszen a nagyapa, Takács Dávid, sok fiatal pár lakodalmát tette emlékezetessé vőfélyként, az édesapa pedig, szintén Dávid, a helyi színjátszócsoport oszlopos tagja volt. Így hamar megjegyezték, hogy az az ügyes, rátermett kislány, aki az esküvőkön, búcsúztatókon szaval, zenél, az iskolairendezvényeken énekel (mai napig tagja mindkét helyi énekkarnak), illetve a sportversenyeken is képviseli a falut, az ő Zsuzsikájuk. Mindenki tudta, hogy ez a gyerek képtelen „nyugton maradni”.
Zsuzsi kicsi korától óvónő szeretett volna lenni, a szocialista rendszer alatti, járásokra lebontott kvótarendszerbe azonban sajnos nem fért bele, így búcsút kellett intenie az óvónőképzőről szőtt álmainak. Végül a nagymegyeri közgazdasági szakközépiskolában kötött ki, ahol már az első napok után tudta, hogy ez nem az ő világa. Az egyetlen, ami kicsit vigasztalta, hogy Kovács Béla tanár-edző jóvoltából játszhatott a nagymegyeri Dinamo kézilabdacsapatban.
Érettségi után munkába állt, és megpróbált azonosulni azzal a pályával, amit számára kijelöltek – nem sok sikerrel. Mindeközben ahányszor csak azt látta, hogy éppen egy közelgő kulturális esemény plakátját ragasztják ki, vágyakozás ébredt a szívében. „Akkor már tudtam, hogy én arra születtem, hogy szervezzek. Még tartott az anyasági szabadságom, amikor visszahívtak a munkahelyemre. Egy nap rettenetesen magam alatt voltam. Ültem a buszon, és arra gondoltam, hogy én nem bírom elviselni, hogy azért legyek távol fél napokat a lányomtól, hogy papírokat tologassak meg száraz adatok közt kaparásszak. Ekkor ült mellém a buszon a községi hivatal egyik dolgozója, aki elmondta, szeretnék nekem felajánlani az éppen anyasági szabadságra készülő „kultúrás” helyettesítésének lehetőségét. Így lettem – akkor még ideiglenesen – könyvtár- és kultúrházvezető, valamint önkormányzati „kultúros”. És bizony az évek során, a projektek írásánál vagy az adminisztrációnál sokszor jól jött, hogy ökonómiát tanultam.”
Ha nem is mindenki olvas, könyvtárba mindenki jár
Zsuzsa, amikor 1990. december 1-jén belépett új munkahelyére, úgy érezte magát, mintha jó sorsa a csodaországba repítette volna. Egy percig sem tétlenkedett, hiszen akárcsak a mai napig, minden napra jutott egy újabb ötlete. Csak éppen volt egy kis bökkenő. Hol valósítsa meg őket, ha a kultúrház „romokban” van? Hol, hol? Hát a könyvtárban! Így, ahogy Zsuzsa mondta, két legyet ütött egy csapásra. Hiszen sokan, ha már egyszer ellátogattak a könyvtárba, egyúttal könyvet is kölcsönöztek.
Itt próbált többek között az Aprócskák néptánccsoport, a Bonca színjátszókör, a Jácint népdalkör, a Mákszem bábkör, de volt itt ezeken kívül rajzkör, sakk-kör (ezt Zsuzsa férje tartotta, aki sok mindenben segítette munkáját), kézműves kör, kallanetika, torna, pilates, Aviva-órák. Mindezek előtt-után, na meg a könyvtári rendezvényeken is sokan körülnéztek, és ha valamelyik kötet felkeltette az érdeklődésüket, akkor kikölcsönözték azt.
Zsuzsa emellett számtalan író-olvasó találkozót, generációs „könyvmolybeszélgetéseket” és évente többször könyvvásárt is szervezett. „Megszólítottam az egyik könyvesboltot, hogy kölcsönözzenek néhány napra könyveket eladás céljából. Ládaszám árusítottuk a könyveket. Rengetegen olvastak nálunk akkoriban. Szép idők voltak.”
Internet, a modern kori áldás és átok
„Azon voltam, hogy az elsők közt tegyük elérhetővé a könyvtárban a számítógép-használatot. Sikeres pályázat útján szert tettünk három számítógépre, amit a látogatók ingyen vehettek igénybe. Kezdetben interneteztek egy keveset, aztán választottak egy-két könyvet. Ahogy azonban az internet egyre nagyobb teret hódított magának, lassanként háttérbe szorult az olvasás. Régen például nagyon sok hobbi-, barkács-, ismeretterjesztő könyvet kölcsönöztek ki. Ma, ha valaki kíváncsi az üvegfestés technikájára, vagy arra, hogy kell felújítani egy öreg bútort, akkor csak felmegy az internetre, és pillanatok alatt megtalálja a választ. Nem kell hozzá egy egész könyvet átlapoznia.
– A regényolvasók tábora is megcsappant, de szerencsére vannak azért még Lakon könyvmolyok – meséli Zsuzsa, aki folyamatosan bővíti a jelenleg hatezer kötetből álló könyvtári állományt. – Már tudom, hogy melyik tagunknak ki a kedvence, és ha látom, hogy a szerzőnek új kötete jelent meg, akkor igyekszem minél gyorsabban megrendelni a kedvéért.”
Színes programok a kultúrházban
Tizenhét évvel ezelőtt elkészült a lakszakállasi kultúrház. Zsuzsa új lendületet vett, és elkezdett azon töprengeni, miképpen lehetne odavonzani az embereket, és megtölteni élettel az épületet. Azóta számtalan dolgot kitalált. Nemcsak előadások, koncertek, bemutatók voltak itt, de idén nyáron, a XII. Levendulás Lakikatlan fesztivál idején (melynek megálmodója és szervezője szintén ő) egy nagyszabású kiállítás keretén belül a helyi képzőművészek is bemutathatták alkotásaikat, valamint a szorgalmas lakiak különleges gyűjteményeiket.
„Október végén első ízben tartottuk itt meg a Kukorica napot, melyen az óvodásaink, iskolánk alsó tagozatos diákjai, a helyi vöröskereszt és nyugdíjas klub tagjai is részt vettek. Igyekszem gyakran szervezni olyan programokat, ahol a legfiatalabbjaink találkozhatnak az időseinkkel, hiszen ők azok, akik még mesélni tudnak, akik át tudják adni tapasztalataikat, tudásukat és bölcsességüket az ifjoncoknak. A Kukorica nap alkalmából arra kértem őket, hogy kint a földeken mutassák be a gyerkőcöknek a kóróvágást, a kukoricatörést, a csőszkunyhóépítést, illetve a kukoricamorzsolás fortélyait. Később pedig a kultúrházban tartottunk kézműves foglalkozásokat, versenyeket, de a főszerepben mindig a kukorica volt. Idén egyébként rekordnagyságú a gyereklétszám, az óvodában még egy magyar csoportot kellett nyitni – ezen az izgalmas napon is harminc ovis és harminc kisiskolás vett részt.”
Számomra nagyon fontos, hogy a rendezvények közösségépítőek legyenek. Egy falu ugyanis akkor tud igazán jól működni, ha minden generáció ismeri egymást, és ugyanúgy összetart, mint egy nagy család.
A mindig megújuló „VaLAKik” tánccsoport
Lakszakállas főterén mindig nagy a nyüzsgés. Erről főként a Csemadok csoport táncoslábú lányai és asszonyai tehetnek (akik egyébként régebben mindannyian a VaLAKik tánccsoport tagjai voltak). Van, hogy pöttyös ruhás Minnie Mouse-oknak öltöznek, vagy Shrek világának interaktív játszóházában varázsolják el a gyerekeket, ha meg éppen úgy adódik, táncolnak, énekelnek, színészkednek. Az utóbbi években pedig nekik köszönhetően a téren a fenséges angyalfák helyére csodálatos óriásnyulak telepszenek, vagy éppen begurul Szalma család a szalmamobilján.
„Tizenöt évvel ezelőtt, afféle úttörőként, mi állítottunk fel először adventi óriáskoszorút a főtéren, és a kezdeményezésünknek akkora sikere lett, hogy azóta évente többször is meglepjük valamivel a lakosokat” – árulja el Zsuzsa. A faluszépítést Kucsora István mindenes segítőjükkel és a „Keresztesek” tornacsoport tagjaival közösen csinálják. „Jaj, a tornacsoportról még nem is meséltem – neveti el magát Zsuzsa. – Harminckét éve indítottam el, és azóta heti rendszerességgel tornázunk együtt, most pedig belevágtunk a nordic walkingba. Közel húszan vagyunk, mindenki negyven pluszos. A legidősebb csoporttársunk már hetvenegy éves, de a sok mozgásnak köszönhetően bámulatosan fitt és fiatalos.”
Néha be kell húzni kéziféket
„Néha már magam is érzem, a férjem tekintetében is látom, hogy túl sokat vállalok magamra, hogy az egész életemet beszippantotta a szervezés, a kultúra. Olyankor el is határozom, hogy többet fogok pihenni, több időt fogok tölteni vele, hisz a gyermekeink már felnőttek, élik a maguk életét. Igyekszem még jobban bevonni a fiatalokat, akiknek egyszer szeretném majd átadni a stafétát. Ám ez nehéz, mert még ennyi év után is csodának élem meg, hogy az égiek olyan segítőkész embereket küldtek mellém, akikre támaszkodhattam, számíthattam – és akiknek köszönhetően teljesült az álmom. Nem, nem is az álmom. Az álmaim.”
