A depresszió a leggyakoribb lelki betegség. Létezik, amióta világ a világ, csak sokáig nem ismerték fel. Kétszer annyi nő depressziós, mint férfi. A legfontosabb: leülni, megbeszélni a gondokat, és megtalálni a kompromisszumos megoldást. Sajnos az emberek többsége ezt nem tudja. Nem tanulta meg, hogy nyíltan, tabuk nélkül kommunikáljon a társával.
Az alábbi olvasói levél kapcsán dr. Strédl Terézia pszichológust kérdeztük meg.
(© pinterest.com)
Tisztelt Szerkesztőség!
41 éves vagyok, két nagyfiú édesanyja. Életem soha nem volt igazán könnyű. Anyós-problémám és a megoldatlan lakáshelyzetünk beárnyékolta mindennapjaimat. Egy gyárban dolgoztam, 12 órás műszakokban. Az utóbbi egy évben rengeteget szenvedtem a gerincfájdalmaim miatt. Az utolsó időben már csak gyógyszerekkel, injekciókkal tudtam munkába járni. Az utolsó hónapban annyira leromlott az állapotom, hogy már járni sem tudtam. Orvosaim csak ekkor jöttek rá, hogy porckorongsérvem van. A doktornőmnek köszönhetem, hogy várakozás nélkül a műtőasztalra kerültem az érsekújvári kórházban. A műtét szerencsére sikerült. De még mindig vigyáznom kell magamra, nem emelhetek, hajolni nem tudok, ha többet teszek-veszek, fáj a hátam, és elfáradok.
A férjem eleinte sokat segített, de sajnos, áprilistól neki is volt két kisebb balesete. (Erre mondják: ránk járt a rúd.) Most már mindennap csinálok valamit: főzök a három férfira, befőzök, tornászom, és naponta biciklizek. Viszont hiányzik a társaság. Sajnos egyre idegesebb vagyok, depressziós a bezártságtól. A falunkban pedig nincs igazán lehetőség a kikapcsolódásra. Napjaim nagyrészt egyedül töltöm, mert a férjem munkába állt. Ha viszont itthon van, akkor is inkább veszekszünk, vagy nem is beszélünk egymással. A nagyobbik fiam visszament Prágába, ahol tanul és dolgozik. A kisebbik fiam aktívan focizik. Ő az idén érettségizett, és jelenleg munkát keres. Én egyre jobban magamba zárkózom. Nem találom a helyem, nem tudom magam lefoglalni. Van ugyan két barátnőm, de hozzájuk sem mehetek mindig, nem terhelhetem őket a problémáimmal, hisz nekik is van elég.
Z. Z.
Dr. Strédl Terézia pszichológus így értelmezi a levelet:
– Az olvasó – korából kifolyólag – eljutott arra a pontra, amikor az ember mérleget von: átgondolja az életét, azt, hogy mit sikerült megvalósítania „élete tervéből”– mondja a lélekbúvár. – A „középkor krízisét” itt objektív, külső okok is nehezítik, mint például a betegállomány, valamint a családi fészek kiürülése. Sőt, a betegség hátterében pszichés problémák is húzódhatnak: a lélek megbetegíti a testet. Megfelelő gyógymódnak a pszichoterápiás kezelést javasolnám. A kezelés indokoltságát támasztja alá a levélnek azon mondata, miszerint „ránk járt a rúd”. Ez alapvetően pesszimista beállítódásra utal. Az ember nem vár semmi jót az élettől, tehát nem pozitív életszemléletről tesz tanúbizonyságot, sőt destruktív jövőképben gondolkodik.
– Hol a határ, amikor már depresszióról beszélünk?
– Minden ember lehet rosszkedvű. Néha nem is kell hozzá nagyobb kudarc, elég, ha rossz az idő, nem süt a nap. Ez azonban nem hosszan tartó állapot, amikor már ki sem tud kelni az ágyból, képtelen mosolyogni, derülni, ok nélkül folyik a könnye. A reaktív depresszióban a beteg a külvilágtól várja a segítséget: igényli, hogy odaadóan foglalkozzanak vele. Levélírónk a műtét előtt azért igényelt fokozottabb odafigyelést, mert rászorult, hiszen nagy fájdalmai voltak. A műtét után a családtagok okkal reménykedtek abban, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.
Viszont sok esetről tudunk, amikor a beteg kimondja: „Kár, hogy megműtöttek!” Konzerválódik a „betegstátusz”, nem számolódik fel a betegségtudat! A beteg műtét után sem akar lábra állni, visszavágyik a régi, megnyugtató önsajnálatba.
– Depresszióra utal, ha valaki terhesnek érzi magát, és még a saját barátnőihez sem fordul bizalommal?
– Korántsem vagyok biztos abban, hogy itt depresszióról van szó, az ugyanis komoly betegség. Azt már a kórházban észrevették volna. Szerintem inkább csak poszttraumatikus, stresszes állapotról beszélhetünk (minden műtéti beavatkozás traumaként éri a szervezetet). Mélységes elkeseredéssel, kétségbeeséssel állunk szemben, mikor a beteg úgy érzi: környezete nem fordul felé kellő empátiával. Lehetséges, hogy ha a családon belül nyitottabban kommunikálnának, akkor a beteg sem érezné, hogy ő senkinek sem fontos. Sokszor alapvető hiba, hogy az ember nem fogalmazza meg, s ebből kifolyólag „nem kezeli” a problémáit, amelyek egy idő után szervi bajokba torkollnak. Az ember mintegy megengedi magának, hogy beteg legyen, s nini, mindjárt megvan az ok, hogy figyeljenek rá, törődjenek vele! Betegünk a műtét után esélyt kapott: esélyt az egészséges életre. A jelek szerint ő viszont nem nagyon akar egészséges lenni, felelősséget vállalni. Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyógyulást nem az orvostól kell várni: a betegnek is tennie kell érte. Változnia kell, és változtatnia az attitűdjén, az élethez való hozzáállásán.
– A családtagok részéről mi a helyes hozzáállás?
– A legfontosabb teendő ilyenkor, hogy a családtagok leüljenek egymással, és megbeszéljék a gondokat.
Dr. Strédl Terézia
– Olvasónk azt írja: ahogy javul a fizikai állapotom, úgy romlik a kedélyállapotom.
– A gyógyulás nem megy egyik napról a másikra. Olvasónk türelmetlen, hiszen hosszú időn át fájdalmakkal küszködött. Szeretné végre egészségesnek érezni magát. Szervezetünknek azonban – még a pozitív változások feldolgozásához is – időre van szüksége. A megoldás: ha az apróbb javulást is sikerélményként éli meg. Ez az egyedüli út.
– Hogyan lehetne felgyorsítani a lábadozás időszakát?
– A gerincműtétes betegek általában gyógyfürdőben folytatják a rehabilitációt. Itt hasonló problémával küszködő emberek találkoznak, megoszthatják tapasztalataikat. Sőt, lehetőségük van a szórakozásra is, ami elősegíti a visszatérést az egészségesek társadalmába.
– A férj-feleség viszony sem a legtökéletesebb...
– Amikor a gyerekek felnőnek, új helyzet áll elő: a házasfelek magukra maradnak. Hogyan tovább? Minden kapcsolaton dolgozni kell, csak ezt a mindennapokban elfelejtjük. A válságokat meg kell oldani – és mindig vannak válságok. Megy az élet, és valamelyikünk mindig leragad. Mindig az ragad le, aki valamit nem tud megbocsátani magának, vagy nem tud elengedni valamit. „Bekapnak” a hétköznapi teendők, aztán egyszer csak azon veszi magát észre az ember, hogy nem elég ennyi dolog, még a másikra is oda kell figyelni. Aztán magát is vádolni kezdi, hogy már biztos nem vagyok elég, kevés vagyok. Ettől az ember vagy dacos lesz, vagy elkezd „lezárni”. Az ember sokszor elfárad, s a nagy fáradtságokat a legszorosabb környezete sínyli meg. Sokáig fel sem tűnik, hogy a házastársak közti kommunikáció nem működik, már nem tudnak egymásnak mit mondani. Az évek során elfelejtették, hogy ők nem csupán szülők – nők és férfiak is. Ki kell taposni az utat egymáshoz, újra és újra. Levélírónknak tudatosítania kell: ha megmarad ilyen panaszkodós „néninek”, akkor háttérbe szorul a nőiessége, és elveszíti a vonzerejét. A végén pedig elüldöz magától mindenkit.
Az „üres fészek” szindrómáját is jól ismeri a lélektan. A fiúgyermekekről nehezen válnak le az édesanyák. Sokszor úgy érzik, feleslegessé váltak, rájuk többé már nincs szükség, hiszen többé nem kell tízórait kenni, gondoskodni, törődni: a gyerek önállóéletre indult.
– Hogyan lehet ebből a helyzetből “kijönni”?
– Csináljanak közös programokat, gyakoroljanak! A kapcsolat szempontjából lényeges, hogy ki volt a domináns fél. A férj a betegsége alatt szintén odafigyelésre, törődésre vágyott, amit valószínűleg nem kapott meg. Mindketten elégedetlenek, és mintha csak arra várnának, hogy a másik tegye meg az első lépést, ami közelebb viszi őket egymáshoz. Menjenek el kettesben egy kis időre otthonról, esetleg a rokonokhoz, vagy meglátogathatnák a fiukat Prágában.
– Mit tehet az ember, ha nincs módja-pénze, hogy kilépjen a hétköznapi mókuskerékből?
– Nem szükséges mindig nagy dolgokra törekedni! Néha az egészen kis változások, az élet apró örömei is segítenek. Olvasónk elmehet a férjével sétálni, esetleg együtt átrendezhetik a lakásban a bútorokat. A boldogsághoz, az „életörömhöz” nem kellenek mindig eszközök, megvásárolható dolgok! Sajnos, olvasónk már ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik nem tudja lekötni magát. A tévétől várja el, hogy szórakoztassa, a falu lehetőségeitől teszi függővé, hogy boldogságot érezzen. Miközben rengeteg egyéb lehetőség is ajánlkozik. El lehet menni gombázni, sétálni, kirándulni, biciklizni. A közös élmények egyben beszédtémát is nyújtanak. Saját bensőnkből kell táplálkozni, lelkierőt meríteni. Ne várjunk külső ingerekre, segítségre, ne idegenektől várjuk, hogy megszervezzék az életünket. Nem a másiktól kell várni a boldogságot, ne azon lázadozzunk, hogy lám, nem szeret eléggé. Magunkban kell megtalálni a boldogságot!
– A hosszan tartó munkaképtelenség is rosszul hat az emberre...
– Természetesen. A folyamatos rossz hangulathoz gyakran az is hozzájárul, hogy az ember kikerül a megszokott munkahelyi környezetéből, így megszokott társaságából. A hosszan tartó izoláció elősegíti a depresszív tünetek kialakulását, ezért jó, ha a beteg is mindent megtesz a meggyógyulása érdekében. Ez a helyes út.
