Lesz itt a Felvidéken vagy a Csallóközben magyar ember ötven év múlva? Vagy páran itt maradunk folklórelemnek, hogy mutogassanak, mint a kurta szoknyát? Sorozatunkban a beolvadás miértjeire keressük a választ.
Névjegy: Kollai István budapesti történész, közgazdász. Öt évig a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója volt. A Terra Recognita Alapítvány munkatársa, számos publikációja jelent meg a szlovák–magyar kapcsolatokról.
(© Fotó: Magyar Hang/Végh László)
– Ön hogyan látja a szlovákiai magyarok asszimilációját?
– Szlovákiára egy erősen nemzetállami gondolkodás a jellemző. A vulgáris nacionalizmus a mindennapi reflexekben is erősen megjelenik. Magyarországi szemmel ez mindenképpen feltűnő: a szlovák atmoszféra olyan elvárásokat támaszt a magyarokkal szemben, ami ezt a kisebbségi közösséget nagyon szétzilálja. A szlovákok például elvárják, hogy a magyarok kiválóan beszéljenek szlovákul. A szlovákiai magyarok általában nagyon jó eredményeket érnek el a szlovák nyelv tanulása terén, ami tetten érhető a közéleti személyiségek megnyilatkozásaiban, amikor naponta kitűnő szlováksággal szólalnak meg nyilvános közegben, de akár a tanulmányi versenyeken is, ahol a magyar tanulók rendszeresen kiváló eredményeket érnek el. Mégis azt gondolom, az erős elvárás tabutémává tette a kérdést. Sokan szégyellik, ha nem beszélnek jól szlovákul. Pedig szerintem nem várható el egy embertől, hogy egy második nyelvben is anyanyelvi szinten mozogjon. Nagyon jól meg lehet tanulni egy idegen nyelvet, és lehet vele kellemesen, gördülékenyen kommunikálni, ám a beszélőnek mindig meg kell hagyni a hibázás luxusát. És a szlovákok ezt a luxust nem hagyják meg a magyar anyanyelvűeknek. Ez a hozzáállás erősíti az asszimilációt, mert lelki görcsöket okoz: ha én nem tudok megfelelni, mert nem beszélek jól szlovákul, a gyermekemet majd szlovák iskolába adom, hogy ő majd tökéletesen megtanulja a nyelvet, és ezáltal megfeleljen az elvárásoknak. Azt mondjuk, az iskolaválasztás mindig a szülők önkéntes döntése, ám meggyőződésem, hogy a hatalom részéről befolyásolt, motivált döntésről van szó.
– Ön miként találkozott ezzel?
– A szlovákok megdicsértek, hogy milyen jól megtanultam szlovákul, még ha néhanapján hibázom is. Belegondoltam: miért volna könnyebb egy komárominak megtanulni szlovákul, mint nekem? Igaz, hogy a kisebbségi magyar gyerek 6 éves korától hallja ezt a nyelvet, de attól még ugyanúgy idegen nyelv marad számára.
Az lenne a jó, ha azt a fajta könnyed befogadást, ami nekem idegenként megadatott (és nagyon jólesett), megkapnák a kisebbségi magyarok is.
– Mi volt, ami szlováktanulásra motiválta?
– Ez egy 15 évvel ezelőtti, tudatos döntés volt. Itt van egy szomszédos ország, Szlovákia, amiről nem tudok semmit se! Azt is láttam, hogy együtt fogunk az EU-hoz csatlakozni. Gondoltam, mindez felértékeli majd a kétoldalú kapcsolatokat, ezért érdemes ezt a szomszédot jobban megismerni. A másik motivációt Kiss Gy. Csaba, az ELTE művelődéstörténet-tanára adta, aki kiváló szemináriumaival ajtót nyitott nekünk a szláv világra. Addig valahogy a szlávság barátságtalannak tűnt. Mígnem egyetemi társaimmal megalapítottuk a Terra Recognita Alapítványt, amely olyan emberek társulása lett, akik megtanultak egy közép-európai nyelvet. Én lépésről lépésre mélyedtem el a szlovák nyelvben. Az EU-s csatlakozás által létrejött új lehetőségeknél ott akartam lenni.
– Miként került a Pozsonyi Magyar Intézet élére?
– Páran felfigyeltek rá, miszerint van egy olyan kör, amely ezeket a nyelveket tanulja, és ennek lehetnek sajátos hozadékai. Többek között Ablonczy Balázs történész, aki végül a Párizsi Magyar Intézet igazgatója lett (és a Balassi Intézet tanácsadójaként sokan adtak a véleményére). Számított az is, hogy az uniós csatlakozás után a magyar–szlovák kapcsolatok vad mélyrepülésbe kezdtek. Akkoriban elemzőként sokat szerepeltem a tévében. A pozsonyi intézetben pedig olyan helyzet alakult ki, hogy nem volt sem igazgató, sem igazgatóhelyettes. Igazából az igazgatóhelyettesi posztra hívtak ki 2010-ben. Az életem akkoriban belefért egy bőröndbe, úgyhogy három hét múlva nagy örömmel már Pozsonyban voltam. Majd amikor 2011 tavaszán kiírták az igazgatói pályázatot, versenyelőnyt jelentett, hogy fél éve az intézetben dolgoztam.
– Mennyire fontos a szlovákiai magyaroknak a kultúrájuk?
– Minden kisebbség számára automatikusan felértékelődik a kultúrája. Ha közigazgatásilag nem tud (márpedig nem tud!), akkor a kultúrájában próbál intézményesülni. A szlovákiai magyarságnak fontos, hogy legyen saját rádiója, múzeuma vagy olyan ernyőszervezete, mint a Csemadok. Az intézmények mellé jól jönnek az intézményesült ikonok, a közös példaképek. Erről például Kaszás Attila jut az eszembe. Ám a gazdasági intézményesülés is ugyanolyan fontos, sőt, ennek a fontosságát mindennél előrébb sorolom. Sajnos, az üzletemberek kevésbé látszódnak a helyi közösségszervezésben. A Szlovákiai Magyar Írók Társasága mellett például a szlovákiai magyar borászok vagy gazdák is alakíthatnának egy fajsúlyos szervezetet, amely szavára odafigyelnek a döntéshozók. Fontos lenne, hogy Szlovákiában felzárkózzon a helyi, lokális gazdaság, mert csak ez adhatja meg a magyar közösségnek a belső, autonóm jelleget. Ebből fakadhat minden politikai törekvés kohéziója, ahogy az most Skóciában vagy Katalóniában történik. A kultúra mindig ki lesz szolgáltatva, mindig külső forrásoktól függ. (Az egyik kormány több pénzt ad a nemzetiségi kultúra támogatására, a másik kevesebbet.) A gazdasági önszerveződés viszont magával hozhat önálló kulturális jelenségeket is. Jó példának tartom a gombaszögi nyári tábort, mert egyszerre áll társadalmi pilléren – és piaci, gazdasági szempontból is rentábilis.
– Mindez nem megy egyik napról a másikra. Ezekhez a feltételeket is meg kell teremteni Dél-Szlovákiában.
– Így van. Erdélyt hoznám fel példának, ahol az ottani magyar üzletemberek rendkívül aktívak. A Felvidéken is vannak próbálkozások, vannak régiókra lebontott koncepciók. Amit nehéz megkerülni, az az, hogy Dél-Szlovákiában gyenge az infrastrukturális fejlesztés. A szlovák kormány hanyagolja, sorvasztja a régiót. Nem érdeke idehozni a pénzt, hiszen innen nem jön szavazat. Tudom, könnyebb mondani, mint megcsinálni, de a megoldást abban látom, hogy a magyarság minél erősebb politikai tényezőként lépjen fel. Ekkor tudja csak a politikai képviseletet fejlesztési forrásokra váltani.
Mondhatjuk, hogy az egykori – egységes – MKP nyolcéves kormányzási időszakában nehezen tudta a forrásokat a magyar régiók felé irányítani, ám akkor még jóval kevesebb forrás volt. Sajnos, az EU az uniós források országon belüli elosztását nem szabályozza. Azzal, hogy az uniós szabályrendszer puha, a határon túli magyarság sokat veszít.
– Hogyan lehetne a politikai súlyt növelni a mai Szlovákiában?
– Politikai súlynövekedési tényező lehet, hogy a déli területeken élő magyarok mellett több százezer szlovák él, akikre a szlovák politika ugyanúgy nem figyel. Diszkriminálja és cserbenhagyja őket: ők ebben az etnikai játszmában az elkönyvelt veszteség. Komoly potenciál lehet a jövőre nézve, ha a magyar közélet felfedezi őket. Egy magyar–szlovák közéleti kooperációnak szerintem komoly tartalékai vannak: a magyar érdekképviselet ezáltal etnoregionális érdekképviseletté válhatna. A dél-szlovákiai szlovákok a magyarok erejétől várhatnák el sorsuk jobbulását. Ebben a régióban nincsenek etnikai ellentétek, amelyek mindezt megakadályozhatnák.
– Milyen további megoldásokban látja a jövőt?
– Az asszimilációra az egyik válasz a nyelvi presztízs növelése. Ehhez a gazdasági autonómia is hozzásegít. A másik pedig a színvonalas magyar városi közösségi élet. A városi élet erős asszimilációs veszélyt rejt magában. Igazán sikeresnek tartom ilyen téren a Pozsonyban Dolgozó Magyarok körét: kialakítottak maguknak egy törzshelyet és egy Facebook-oldalt, amely összehozza a magyarokat a fővárosban. Ezeket át lehetne ültetni más városokba is. Ezzel a „hálózatosodással” az intézetben is próbáltunk foglalkozni. Elindítottuk a Nappali kávézót, és elhoztuk Pozsonyba és Fülekre a Ringató nevű szülő-baba programot, amelyet a vegyes házasságban született gyerekek is látogatnak, és magyar verset, éneket, mesét hallanak. Hogyan lehet még növelni a nyelvi presztízst? Ha egy szülő azt látja, hogy fontos és jó dolog, ha gyereke két fővárosban is otthonosan tud mozogni, akkor magyarul is meg fogja tanítani. Érdeke lesz, mert érvényesülni tud a magyar nyelvvel. A szülők ugyanis a beíratások idején az érvényesülés démonával is küzdenek. Ezt a tendenciát a magyar szervezetek egy sor olyan felvidéki magyar életúttal próbálják ellensúlyozni, amelyek azt bizonyítják, hogy az anyanyelvén is sikeres lehet valaki. Ezt a fajta kampányt mindenképp kiegészíteném azzal, hogy a magyar nyelvvel megnyílik előttünk a nagyvilág. Nemcsak Budapest kapui, hanem Székelyföldé és Bukaresté is, ahol szintén élnek magyarok. Sőt, az egész világban élnek magyarok! Aki nem tanítja a gyerekét magyarul, annak ez mind elveszett. A kérdés szerintem tehát ez: akarod, hogy a gyereked több fővárosban is otthon érezze magát, vagy sem?
