Mennyit szidtuk a tévét, hogy elveszi az életünket, esténként ott bambulunk előtte, a férjünk ott bambul előtte, megöli a családot.
Hittük volna, hogy egyszer még visszasírjuk a tévézést? Hisz azt még legalább közösen csináltuk, a tévé előtt együtt rágtuk a ropit. Ma olyan korban élünk, amikor egy ebéd áráért több ezer filmhez kaphatunk hozzáférést, amelyeket bárhol és bármikor megnézhetünk. Főleg egyedül, az ágyon henteregve. A tévé, a filmek, a sorozatok és mi... A témáról Réz András (71) filmesztétával beszélgettünk.
„Amit nem látni a televízióban, az nincs is. A tévé a lelki szegények kandallója. Nem a botrány miatt kapcsolják ki a tévét, akkor kapcsolnak el, ha nincs botrány.” Régen ilyesmiket mondogattak a tévéről. A film kicsit más tészta. Ma is nézünk garmadával filmeket – csak az már teljesen másként néz ki. Mert milyenek is voltak azok a régi idők, mikor a nyári szünet vagy épp karácsony alatt a tévécsatornák kivételesen filmmaratonokat tartottak? Ilyenkor mindig fogtuk a műsorújságot, és már előre bekarikáztuk azokat a filmeket, amelyeket a világért sem hagytunk volna ki. S a reklámok ellenére is élveztük, hogy a tévé osztotta be az időnket, mert máshogy nemigen fértünk hozzá ezekhez az alkotásokhoz. Később eljött az idő, amikor menthetetlenül a televíziózást kiáltottuk ki főbűnösnek: mert káros, mert sok a reklám, mert butaságok mennek benne, mert mérgez...
S akinek nem volt tévéje, az magasabb rendű embernek érezte magát. Ma jószerivel visszasírjuk ezeket az időket, hiszen silány vagy blőd és értéktelen műsorok ide vagy oda, a tévé elé még az egész család leült. Bármennyire furcsán hangzik, azt gondolom, hogy a kábeltévézés volt az utolsó mentsvárunk, mert még közös családi programnak számított.
Nem volt mindenkinek külön laptop és tablet az ölében, hogy azt nézzen, amit akar. Esélyt adtunk a műsornak, nem akartuk mindenáron a saját akaratunkat érvényesíteni (persze, azért összeveszett a család a távirányító felett).
– Ön mint szakember mit gondol erről? Hol tartunk ma, milyennek látja a jövőt? Egyáltalán: hova futhat ki ez az egész? – kérdezzük Réz Andrást.
– Azt gondolom, hogy igen nagy bajban vagyunk. Ma mindenkinek megvan a maga képernyője, a privát mozija: mindenki saját maga műsorszerkesztője lett. Amit összeszerkesztünk, az csak a miénk, mert egyáltalán nem biztos, hogy meg tudjuk osztani egy másik emberrel. Ha pedig nincs közös tartalom, nem lesz közös hivatkozás sem: így nem tudjuk megbeszélni egymással a világ dolgait. A tévé a mozihoz képest már eleve visszaesés volt, hiszen a mozi korának az volt a lényege, hogy fizikailag is jelen vagyunk, olyan emberek társaságában, akik nem családtagok. A mozi tehát egy közösségi tér volt, míg a tévé ezt leszűkítette: így lett a család tere. Az én gyerekkoromban még teljesen normálisnak számított, hogy az ötvenlakásos bérházban, ahol laktunk, összesen három tévékészülék volt, ezért délutánonként fogtuk a sámlit, és átmentünk a szomszédba. Az egyik barátom nagyanyjánál néztük meg a Táncdalfesztivált. A mama imádta a régimódi táncdalokat, mi viszont ki nem állhattuk. Mikor aztán jöttek az olyan zenekarok, mint az Illés vagy az Omega, akkor mi örültünk. Tehát a nagyanya és az unoka generációjának volt egy közös élménye. Nem az volt a lényeg, hogy egyetértsünk, hanem a közös élmény alapján el tudtuk magunkat helyezni a világban.
– Ma már el sem tudnánk képzelni hasonlót, hogy a nagyi és az unoka egy sámlin üljön...
– Igen. Mára nem csupán a közösségi tévézés szűnt meg, de az időhöz való viszonyunk is megváltozott. Régen az emberek a televízióhoz igazították az életüket. Siettek haza, mert kezdődött a kedvenc sorozatuk. Aztán a 80-as években már nem kellett annyira sietni, hisz már fel tudták venni videóra: így egyre kevésbé voltunk kiszolgáltatva a médiának. Közben viszont el is veszítettük azt a furcsa szerveződést, amit a klasszikus műsorrend adott. Ezt a média a saját érdekeit követve találta ki: például a szappanoperák elsősorban azoknak a háziasszonyoknak szólnak, akik a nap folyamán otthon vannak. Ám az egész átalakulás már a kábeltévézés korában elindult, köszönhetően a különböző filmes és tematikus csatornáknak.
Réz András (© Nagy Attila / papageno.hu)
– A Netflix és társai pedig a következő szintet jelentették... Ma a fiatalok és az idősebbek is a Netflix köldökzsinórján lógnak.
– Amikor a streaming platformok megjelentek, minden borult, hiszen kaptunk egy hatalmas videotékát! Egy óriási filmtárat iszonyatosan sok címmel, melyek közül jószerivel választani sem lehet. Ennek kezdetben még örültünk; ám ahogy ez az egész „birodalom” teljes terjedelmében az internetre költözött, lassan kezdjük megérteni, hogy itt mi vagyunk az áru, és bennünket értékesítenek. Már messze nem arról van szó, hogy mi választunk. Az algoritmus, vagyis egy mesterséges intelligencia válogat helyettünk szakszerűen – aszerint, hogy mit néztünk, esetleg mibe kezdtünk bele. S egyszerre csak azt vesszük észre, hogy a saját világunkat tolja az orrunk alá, amelyből nagyon nehéz kilépni. Így viszont esélytelen, hogy képben legyünk a kinti, tágasabb világgal; mindig csak a saját buborékunkban forgolódunk. Sőt, nem vagyok biztos benne, hogy ki tudunk mászni belőle, hiszen roppant csábító a végtelen tartalom. Soha nem érünk a végére, mindig lesz valami, amit még nem láttunk.
– Mit gondol arról, hogy ma a fiatalok szinte csak sorozatokat néznek? Mindeközben szokásokat vesznek át, ilyen például az Amerikában divatos babaváró buli. Ez azért érdekes, mert a mi kultúránkban nem volt szokás előre ünnepelni a babát, mikor még meg sem született...
– A fiatalok ma igencsak túlszabályozott életet élnek, amivel együtt jár az is, hogy folyamatosan keresik az azonosulási pontokat. Jó példa erre a halloween is, ami nem a mi kultúránk szülötte. Persze, nem jó, hogy felrúgjuk a hagyományainkat. Mégis azt gondolom, manapság minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy összejöjjünk, és hús-vér emberekkel, közösségekkel találkozzunk. A kérdés itt inkább az, hogy kialakítunk-e magunknak közben egy saját világot, egy új hagyományt... Mert nem feltétlenül bűn, ha feladunk egy hagyományt, de helyette létrehozunk valamit, ami jobban illeszkedik a megváltozott világhoz. Manapság viszont azt látjuk, hogy nem alakítunk ki – már csak a mintakövetés kényszere miatt sem – saját hagyományokat, és inkább felcsimpaszkodunk egy kész mintára.
Az amerikaiak a sorozatdarálást is kivizsgálták már: nyolc éven át követték egy kutatás résztvevőit, s kiderült, hogy azoknak, akik napi 4 órát töltöttek tévézéssel, 50 százalékkal nagyobb eséllyel betegedett meg a szívük.
– Beszéljünk kicsit a filmiparról is, hisz egyre ontja magából a konzumfilmeket. Hol tart ma, és mennyire beszélhetünk még alkotói szabadságról? Lehet-e még feszegetni a határokat akár a témaválasztás, akár a humor kapcsán?
– Ha a filmipart ilyen megközelítésben nézzük, akkor eléggé világos, hogy mára erősen marketingvezéreltté vált. Volt olyan időszak, amikor azt mondták: csinálunk filmeket, aztán majd elválik, melyik lesz sikeres és melyik nem. Később a matematikusok kitaláltak egy olyan alkalmazást, mellyel meg tudták vizsgálni a legnagyobb sikerű filmek online jelenlétét. Ebből kialakítottak egy képet, hogy mekkora nyüzsgést kell előidézni a világhálón ahhoz, hogy egy adott film az első hétvégén sikeres legyen. Mert Amerikában ez a legfontosabb: a siker! Az első hétvége sikere döntötte el mindig, hogy a mozik műsoron tartanak-e egy filmet vagy sem, s ezt szolgálta a reklám és a hírverés. Ma viszont ebben is szintet léptünk: minden sokkal bonyolultabb. Rengeteg tilalomfa van, és semmilyen érzékenységet nem lehet megsérteni, kezdve a politikai korrektségtől a woke-gondolkodáson át egészen az Amerikai Filmakadémia által előírt sztenderdekig. Tehát már nem egyszerűen arról beszélünk, hogyan adjuk el a filmet, hanem a készítésébe belefolyik egyfajta furcsa cenzúra is. S ez a cenzúra arról dönt, hogy egy film egyáltalán kimehet-e a piacra...
– Ha már erről van szó, ezek alapján jó pár kétezres években készült vígjáték is átesne a rostán. Miközben ma olyan filmek készülnek, amelyek jóformán semmiről nem szólnak.
– A humorról csak annyit, hogy ma egészen biztosan betiltanák a Monty Python sorozatát és filmjeit. Amikor az iróniát magyarázni kell, le kell fordítani, mert az emberek nem értik és komolyan veszik, akkor semmivé lesznek azok a kettős-hármas rétegzett jelentések, kikacsintások, amelyek miatt ezek a filmek humorosak. Ennyi erővel akár a kezdetekhez, a burleszkfilmekhez is visszamehetünk, ahol az volt a humor forrása, hogy valakinek habos tortát nyomtak a képébe...
A Markíza tévécsatornán elkezdték vetíteni a Dunaj című sorozatot, amely a Dunaj áruház történetét mutatja be. A szocializmus éveiben rengeteg magyar elárusítónő dolgozott itt...
– Igen, mintha elfelejtettünk volna nevetni magunkon. Milyen jövőt vetít előre mindez akár a tévé vagy a filmipar, akár a mindennapi életünk kapcsán?
– Nem könnyű megjósolni, ugyanis minél jobban egyszerűsödik a humor, annál inkább beterel bennünket egyfajta indulatáradatba. Nevetünk azon, ami kedves nekünk – és gyűlöljük azt, ami nem. Ezt viszont nem igazán nevezném humornak. Érdemes megfigyelni, hogy a televíziózás is a valóságshow-k és a tehetségkutatók irányába indult el, ahol már szó nincs arról, hogy mi a tényleges teljesítmény. A főzőműsorokban valójában senkit sem érdekel, ki hogyan főz, ahogyan a tehetségkutatókban sem a legjobbak győznek. Az indulatok számítanak, amelyek egymásnak feszülnek. Gyűlölöd az illetőt, akkor miért nem szavazod ki? Ha pedig szereted, akkor szavazz rá, hogy bent maradjon. Tehát már messze nem arról van szó, hogy rajtunk kívül létezik a produkció. Késztetve vagy, hogy vedd elő a telefonod, szavazz, gyűlöld, menj fel a világhálóra, csatlakozz azokhoz, akik ugyanúgy gondolkodnak, ahogy te. Na mármost, az ilyen közeg nem bírja el a humort, sőt egyre kevésbé bír el másfajta tartalmat, mint a primer indulatot, amelyet maga is gerjeszt.
