A kihajtás és behajtás – mikor tavasszal kihajtották az állatokat a legelőkre, október végén meg behajtották – régen nagy eseménynek számított. Azokon a vidékeken, ahol még kint legel a marha, ezek az időpontok kötött terminusok. Képeink Ágcsernyőben készültek, a behajtás napján.
Ágcsernyő mindig is híres volt szép legelőiről és rétjeiről. A vidék ma is nevezetes: hogyisne, hisz itt még kihajtják a marhát legelni. (Ami azért jó, mert ezek az állatok még zöldet legelnek, s attól lesz csak finom a húsuk!) Az első keményebb fagyok beállta előtt viszont beterelik őket a falu széli legelőkről. Az előző években valamivel hamarabb került sor erre, most azonban a takarmányhiány miatt (legalábbis itt, Ágcsernyőben) a gazdák igyekeztek a lehető legtovább a legelőkön tartani az állatot. Képeink november közepén készültek, az utolsó kinti napon, a beterelés napján.
A marhák az államhatár menti területen legeltek. Szinte délutánig ködfátyol alá bújt a nap...
Szinte egész nap sűrű ködfátyol alá rejtőzött a nap. Hét óra derekán olyan sűrű köd uralta az állam határ menti területet, hogy a marhákat szinte csak a bőgésük alapján lehetett megtalálni. S hogy mit szólt ehhez a pásztor? Nem sokat, inkább tette a dolgát: Tonte Marián nagy kedvvel látott neki a napi teendőinek.
– Bár nem vagyok „vén pásztor”, láttam már ezt-azt – mondja. – Azt teljes büszkeséggel ki merem jelenteni, hogy a környéken ettől jobb munkát nem tudnék magamnak elképzelni.
Tonte Marián
– Itt lakom a szomszéd városban, biciklin járok be minden nap. Igaz, hogy korán kell kelni, de nem igazán zavar, mert olyan gyönyörű vizuális élményekben lehet részem, mint amilyenben például a mai ködös reggelen.
– Bár nálunk már nem a régi idők filmjeiben látható, egész éves legeltetés van folyamatban, minden ugyanúgy zajlik, mint évtizedekkel ezelőtt.
Az állatokat általában kora tavasszal engedjük ki, és egészen október végéig, november elejéig kint is maradnak... A mai volt az utolsó kinti napjuk, szó szerint.
Hogy ez mit jelent?
A pásztor a csordát reggel kihajtja az udvarból a gazdaság és az államhatár közti széles sávra. Az állatok egész nap legelésznek, s ha a pásztor épp nincs jelen, akkor villanypásztor vigyáz rájuk – ez a szükséges plusz, hogy ne tévedjenek rá a mezők között kanyargó országútra.
Napnyugta előtt visszaterelik őket a szövetkezeti udvarba. Ilyenkor az itató körül gyülekeznek. Vajon mi történik, ha zordra fordul az idő?
– Rossz idő esetén pedig behúzódnak a tető alá – mondja pásztorunk. – A napokban indult be az ellés, ilyenkor a kisborjúkra kell jobban odafigyelni. A frissen született borjúkat mindig külön istállóba tesszük az anyjukkal, s ugyanígy járunk el a bikákkal is. Sőt, ezeket egész évben külön istállóban tartjuk. A szárazság miatt idén később tereltük be a marhát, hisz méregdrága a takarmány széna. Kint pedig a természet nyújtja nekik a táplálékot, nem mi etetjük őket – folytatja a pásztor.
Ma is becsület illeti azokat a gazdákat, akik a lábasjószág tartására tették fel életüket, hisz minőségi húst tudnak számunkra biztosítani. Sajnos, ezeknek a félridegen tartott vágóállatoknak a húsát általában külföldön értékesítik; nálunk a biohúsra még nincs akkora kereslet.
Tudni illik
Ahogy azt az irodalomban olvashatjuk, a kisebb marhafalkák pásztor nélküli legeltetése, őrizetlensége régen megszokott dolog volt. Ám azért a legeltető marhatartás főként nyájban, pásztori felügyelet mellett történt.
Április 24-én Szent György napján van hagyományosan az állatok kihajtásának az ünnepe, ilyenkor téli szálláshelyükről a friss, dús legelőkre hajtották az állatokat. Ez akkoriban jeles ünnep volt.
Régen, ugye, a serdülő fiúk és nőtlen legények töltötték be a marhaőrző szerepét. Élesen elvált egymástól a közeli legelőre naponta kihajtott marha csapatok és a távoli legelőn élő gulya tartásmódja. A naponta kijáró csordát a fejőstehenek és a kisborjak alkották a régi Magyarországon.
A heverő marha és a vágómarha már az esztendő nagyobb részét, olykor a telet is a távoli legelőkön, havasokon, alföldi pusztákon töltötte. Az ilyen marhákat embertől idegenkedő természetük okán szilajnak, tartásukat pedig ridegnek mondták.
Régen több vidéken a gulya szót használta a népnyelv a legelőn háló marhacsapatok megnevezésére. A Bodrogközben gulyacsapat, falkagulya, csapatgulya elnevezés volt használatos. A gulya kaukázusi, csorda szavunk pedig szláv eredetű.
Az alföldi mezővárosok gulyái hatalmas méretűek voltak. Debrecen cívis gazdái például időnként 10-12 gulyát szerveztek, s egy-egy gulyában ezer marhánál kevesebb nem volt. A kisebb települések „legfeljebb egy-egy gulyát tudtak kiállítani, s abban összecsapták az üszőket a tehenekkel s az ökörtinókkal”...
Orbán Irén 91 éves székelyföldi hímző faliképén két ökör húzza a kocsit...
