Ma már túl sokáig élünk ahhoz, hogy életünket egyetlen ember mellett éljük le...
A válásnál a főszereplő mindig a gyerek lesz. A szülők valahogy kimásznak a gödörből, a gyereknek viszont soha többé nem lesz szerető apukája és szerető anyukája, akik egy fedél alatt élnek vele. Az apuka általában leszakad (és sokszor nem is ő a hibás, csupán nem látja értelmét, hogy kitegye a gyereket a viharos láthatások traumáinak). Ha az anyát megcsalták, haragszik, ha az apát hagyták el, ő még jobban haragszik, s a gyerek nem tud békebíró lenni ebben a nagy háborúban.
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
A válást ma már a közvélemény elfogadja, sőt, a csonka család kifejezést is megbélyegzőnek tartjuk. Alapvetéssé vált, hogy házasságok nem holtomiglan-holtodiglan köttetnek. A szakértők olyanokat írnak, hogy más társra van szükségünk huszonéves korunkban, és más társra van szükségünk az ötvenes éveink felé ballagva, mikor már a gyerekek kirepültek a családi fészekből. (Arról elfeledkeznek, hogy a mai gyerekek már nem repülnek ki, sokan 35 évesen a szülői ház kényelmét élvezik.)
Lassan a szabályt erősítő kivétel lesz, ha valaki ugyanazzal az emberrel éli le az életét, akivel fiatalkorában házasságot kötött. „Az ember nem monogám”, intézi el a kérdést az elváltak többsége, s azonnal előrángatnak pár példát az állatvilágból. Hogy melyik állat hagyja el a kölykét, azzal nem példálóznak, mert ugye, az már nem jellemző – mire én megemlítem Cirmos cicájukat, amellyel állatorvoshoz fordultak, mert elhagyta a cicamicáit. Tévedés ne essék, mindez csak azt mutatja: a válás ma már nem megbélyegzés, senki sem néz görbe szemmel az elváltakra. Csak az a baj, hogy a válás nemcsak a felnőtteket érinti, hanem a gyerekeket is.
A gyerekek nagyon megszenvedik, hogy elveszítik – nem a másik szülőt, hanem annak illúzióját, hogy egyek vagyunk mi hárman vagy négyen. Egy kerek egész.
„Az én apukám nem lehet a Péternek is az apukája, mert ő az én apukám, és nálunk lakik”, magyarázta a minap homlokráncolva a szomszéd Kata. Kata apukája teherbe ejtette a titkárnőjét, s a négyéves kislány (és az anyuka) csak akkor szerzett tudomást a féltestvérről, mikor már megszületett. A szakértők azt mondják: ha már együtt nem megy, le kell győznünk a haragunkat. Méltóságteljesen kell elválnunk, nehogy a gyerekeink a jövőben megismételjék a mi hibáinkat. Éppilyen fontos, hogy a gyerekekkel kiskoruktól kezdve nyíltan beszéljünk a férfi-nő kapcsolatról. Ne hitessük el velük, hogy majd jön egy királyfi fehér lovon, aki feleségül veszi őket, azután boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ilyen rózsaszínű mese után csak kiábrándulás jöhet.
A kutatások világosan kimutatják, hogy az elvált szülők gyerekei felnőttkorukban a csalódástól való félelem miatt gyakran elutasítják a házasságot. Az elvált szülők gyerekeinél gyakrabban jelentkeznek pszichoszomatikus betegségek, alvászavarok, összpontosítási zavarok, fejfájás, feszültségek... A gyerekek sokszor úgy élik meg, hogy a szülő tulajdonképpen őket hagyta el. S azért hagyta el őket, mert nem elég jók, nem tökéletesek, nem feleltek meg az elvárásoknak. (Nemrég készítettem beszélgetést egy anorexiás kislánnyal, aki nem akart kikerekedni, igazi nővé válni, mert az elvált apuka mindig kritizálta. „Apa úgyis csak a tökéletes cicababákkal elégedett”, mondta.)
A harminchárom éves Mónika több évig fontolgatta, hogy elválik, végül akkor szánta rá magát, amikor kislánya hatéves lett. A férje a munkája miatt csak minden második hétvégéjét töltötte otthon. Mónika ennek köszönhette, hogy a kislány viszonylag könnyen vészelte át a válást, mert hiszen „apuka eddig sem volt sokat otthon”. Ettől függetlenül a válás nem zajlott zökkenőmentesen. A kislány nagyon a szívére vette apja elvesztését, orvoshoz került gyakori hasfájással és fejfájással. Mivel szervi okot nem találtak, végül a pszichológusnál kötött ki, aki azt mondta: a kislány azért jelent beteget, mert több figyelmet igényel a szüleitől. („Figyeljetek rám, én is itt vagyok, velem is számoljatok, én igenis akarom apukát!”)
Apánkhoz hasonló férjet szeretnénk
A válás megzavarhatja a gyerek és a szülő viszonyát. Mint fentebb írtam, a gyerek sokszor magát hibáztatja szülei megromlott kapcsolata miatt. Minden erejével azon igyekszik, hogy visszaálljon a régi rend a családban, és minden úgy legyen, mint régen. S ha ez nem sikerül, magát vádolja, és kitaszítottnak érzi magát. Gyerekeinknek kiskoruktól kezdve személyes példánkkal mutatjuk meg, hogyan működik a párkapcsolat férfi és nő között. Ez nagy hatással van arra, hogy a jövőben hogyan alakítják majd saját kapcsolataikat.
A kislány magas sarkú cipőt vesz fel, kacérkodik az apukával, próbálgatja a „csáberejét”. Ha a családból hiányzik az apa, nincs férfimodell, a lány nem tudja megélni azt a feszültséget, ami a nő és férfi között van, amit „anya és apa között érez”.
Lux Elvira írta: a kislány önkéntelen is „eltanulja” az anyjától, hogyan vegye rá a szerelmes férjet, hogy levigye a szemetest. A mintának nagyobb hatása van, mint a szavaknak. Ha a gyerek harmonikus családban nő fel, akkor a szülők házassága példaképül szolgál számára, és maga is olyan karaktert keres, amilyen az ellenkező nemű szülője volt. Ha azonban konfliktusos volt a szülők viszonya, akkor egészen más párt fog választani. Vagy később kudarcok érik, mert nem volt mintája, ezért nem tudja, hogyan kell viselkedni „a páros helyzetekben”.
Mi lesz öt év múlva?
Az elvált szülők gyerekei realisták. Szilviát nem sokkolta a szülők válása. Nyolcéves volt, amikor ez bekövetkezett. „Nem éreztem szomorúságot. A válással megszűntek a veszekedések, nyugalom volt otthon.” Ám azóta tudja, hogy egy kapcsolatnak bármikor vége lehet. Ezért résen kell lenni, s nem szabad vakon bizakodni. Szilvia nem hisz az örök szerelemben, sem abban, hogy a kapcsolatuk élete végéig kitarthat. Ugyanakkor tizenhárom éve együtt él a párjával, és van két kislányuk. Miért nem házasodnak össze? Mert nem tartja valószínűnek, hogy együtt maradnak. Most jó, ami van, de ki tudja, meddig lesz még jó? Ki tudja, mi lesz tíz év múlva? Remek lesz, ha sikerül kitartani egymás mellett, de ha nem sikerül, akkor csak bekövetkezik az, amire mindig is várt. És az élet megy tovább, mint anno gyermekkorában, mikor a szülei különváltak...
(© Gemmy Woud-Binnendijk)
Egészen más a véleménye a harminchárom éves Nellinek. Négy éve van férjnél, a kisfia hároméves. A válást kudarcnak tartja, és nem tudja elfogadni. „A szüleim a mai napig együtt vannak, apu a tenyerén hordozza anyut. Én is mindig ilyen férjre vágytam.” Nem helyes általánosítani, és kijelenteni, hogy az együtt maradó szülők gyerekei naivak, és romantikus elképzeléseik vannak a házasságról. Az elvált szülők gyerekei pedig cinikusak, és nem hisznek a tartós házasságban. A pszichológusok számtalanszor tapasztalják, hogy éppen az elvált szülők gyerekei félnek a legjobban attól, hogy velük is „meg fog történni a legrosszabb”, ezért nagy áldozatokat hoznak. Sokszor megmaradnak egy olyan házasságban, amelyet jobb volna mindjárt az elején felbontani, mert ezzel sok szenvedéstől kímélhetnék meg magukat és gyermeküket.
Mindig szólni kell, ha valami nem tetszik
Mi a legnagyobb hiba, amelyet a válni szándékozó szülők elkövetnek? Például, hogy versengenek a gyerekek kegyeiért. Drága ajándékokat vesznek, felmentik őket a kötelességek alól, és befeketítik előttük a másik szülőt.
Bezzeg az apád!
Egy másik, nagyon gyakori hiba az, hogy nem beszélnek a gyerekekkel a válásról. Nem helyes azt mondani, hogy még kicsik, nem értik, miről van szó, meg hogy a válás a felnőttek ügye. A kegyes hazugságok ártanak a legtöbbet. Helyesebbnek tartják azt mondani, hogy az apa azért nincs otthon, mert külföldön dolgozik. A gyerekek előbb-utóbb úgyis megtudják az igazságot, és akkor úgy fogják érezni, hogy becsapták őket. És oda a bizalom.
A gyerekeknek tudniuk kell az igazat. A gyerekekkel akkor is beszélni kell az együttélés törvényszerűségeiről, ha minden rendben van, és nem fenyeget válás. A nézeteltéréseket sem kell véka alá rejteni.
Teher alatt nő a pálma...
Jó, ha a gyerek látja, hogy ugyan a szüleinek nem egyforma a véleménye bizonyos kérdésekről, de igyekeznek közös nevezőre jutni és kompromisszumot kötni. A pszichológusok szerint az a legnagyobb ajándék, amit adhatunk a gyerekeinknek. Ha megmutatjuk nekik, hogyan lehet megoldani a konfliktushelyzeteket. Vannak szülők, akik eltitkolják, hogy nézeteltérés van közöttük. Az ilyen szülők gyerekei azt hiszik, hogy mindig egyet kell érteni mindenben. S ha felnőttkorukban ellentétekre kerül sor, kétségbeesnek, hogy vége mindennek.
Ezért fontos, hogy mindig beszéljünk a gyerekeinkkel az emberi kapcsolatokról. Mondjuk el, hogy a válással még nincs vége a világnak. Életünk során többször találkozunk olyan emberekkel, akikkel jól megértjük egymást, vagy akik érzelmileg nagy hatással vannak ránk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez végleges. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy később külön úton indulunk el, nem egyforma tempóban fejlődünk, s ez kibékíthetetlen ellentéteket okozhat közöttünk. Sőt, egy jó házasságban is előfordul, hogy a felek valamiben nem értenek egyet. Vannak jobb napok, és vannak rosszabbak, amikor megharagszunk a másikra, és elegünk van belőle. Másnap azonban újra kisüt a nap! Ha erre tanítjuk a gyerekeinket, jó alapot adunk nekik ahhoz, hogy ha nem is szirupos, de normális viszonyt alakítsanak ki a párjukkal.
