Három vak ember megy az úton, találkoznak egy elefánttal. Az egyik megtapogatja az elefánt ormányát, és azt mondja: „Ez egy kígyó.” A másik a testét kezdi vizsgálni, és kijelenti: „Nem, ez egy szikla.” A harmadik az elefánt farkát veszi kézbe: „Megőrültetek? Ez egy kötél!” Az apákkal is hasonló a helyzet. Nem lehet általánosságokat kijelenti róluk. Minden apa más, ahogy minden gyerek más. Tény, hogy soha nem volt ennyi gondoskodó apa. Ha ma körülnézünk a játszótereken, az állatkertben vagy a kerékpárutakon, tele vannak gyerekeikkel szaladgáló apákkal.
A mai már egy gondoskodó apanemzedék. Határozottan nem olyan apák a maiak, mint a régiek, mikor is a férfiak leparkoltak a focipályán vagy a söröskioszk mellett, és nem törődtek a gyerekeikkel. A mai apák beszélgetnek a gyerekkel, együtt sportolnak, játszanak vele, és ami a fő: önként teszik ezt, és közben boldognak látszanak. Szemmel láthatóan tetszik nekik az apáskodás, és büszkék is erre a szerepükre. Persze, ma sem minden apa jó apa... (Lásd a családjukat korán elhagyó férfiak borzasztóan magas számát.)
(© Regina Lyubovnaya)
Apám, az első férfiminta
Azt halljuk mindig: az apa az első és legfontosabb férfiminta a gyerek életében. Nem mondunk ennek ellent, akár szuper apánk volt, akár nem. De mit tehetünk, ha nem a mi apánk volt a legélesebb kés a fiókban? Nem sokat. Pedig a közbeszéd azt mondja, hogy ösztönösen az apánkhoz hasonló természetű férfiakhoz fogunk vonzódni... (Jaj, igaz ez?)
Ha fölvesszük a kapcsolatot egy-egy nonprofit szervezettel, amely az egyedülálló anyákat támogatja, sok rosszat hallhatunk a mai apákról. Mintha elnyelte volna a föld a jó apákat, és csak a felelőtlen hímek maradtak volna hátra, akiket teljesen hidegen hagynak azok a kis életek, melyek felerészt épp az ő ivarsejtjeikből sarjadtak és növekednek. Ámde szerezzünk bármilyen keserves tapasztalatokat a saját apánkkal vagy a gyermekünk apjával kapcsolatban, az apák valahogy mégis jelen vannak a szívünkben.
Mi van, ha hiányzik az apa…
A 28 éves Gita azon lányok csapatát gyarapítja, akiket apjuk nem fogadott el olyannak, amilyenek. „Olyan érzésem van, hogy énrám az apám egész életemben csak bajt hozott. Elhagyott minket, amikor én négyéves voltam, a nővérem hat, a bátyám pedig nyolc. Én, mivel még kicsi voltam, alig emlékszem rá. Csak egy-egy villanás maradt meg bennem, egy homályos kép, hogy fogja a kezem, és hazavisz az óvodából. Ritkán jött értem. Anyánk éjjel-nappal dolgozott, hogy a testvéreimet és engem el tudjon tartani. A pénz elment az utolsó fillérig, az anyám meg folyton siránkozott, hogy az apánkból nem lehet kicsikarni a tartásdíjat. Úgy értem el a felnőttkort, hogy otthonról nem számíthattam semmire, mert nem volt miből. Csak néztem, mint a moziban, hogy a barátnőimnek mennyit segít az apjuk: lakást vett nekik, vastag bukszával a zsebében az oltár elé kísérte őket. Lett légyen bármi, ők mindig számíthattak az apjukra. Bezzeg én! Mellesleg a barátnőim sokszor a szememre hányják, hogy törtető vagyok és nyers.”
„De én nem vagyok nyers... Én nem tehetek mást, nekem jobban kell kapaszkodnom, mint nekik, mert nekem senki nem segít. Nincs biztonságom, hátországom. Állandóan tétovázok, hogy elvégezzem-e távúton az egyetemet vagy ne (ha elvégezném, akkor jobb beosztást is kaphatnék). Én iskolapéldája vagyok annak, hogy milyen bizonytalanság lakozik azokban a lányokban, akiknek ilyen semmirekellő apjuk van” – mondja Gita.
Apa a háztartásban
A 34 éves Mónika anyaszabadságon van. Az ő édesapja épp ellenkezője az előbb leírt apatípusnak. „A mi családunkban meg voltak fordítva a szerepek. Apu rokkantnyugdíjas volt a szíve miatt, ezért ő vigyázott rám, illetve ő vezette a háztartást is. Anyu járt munkába, ő tartotta el a családot. Ezt én nem tartottam furcsának – egészen addig, amíg ötéves koromban el nem kezdtem óvodába járni, ahol azt láttam, hogy más családokban ez másképp van. Aztán apu egyre morcosabb lett, nem tetszett neki semmi; titkon úgy érezte, csődöt mondott családfőként. Anyut persze fárasztotta a felelősség, hogy neki kell gondoskodnia a mi jólétünkről. Aztán megörököltük a nagyi házát, és apu magára talált: intézte az összes papírt, az átíratást, felhajtotta a szakmunkásokat. Annál is inkább, mert sok ilyen haverja volt, akikkel együtt üldögéltek a lakótelepi kisvendéglőben. Ezzel látványosan megugrott az önbizalma, ezután már kidüllesztett mellel járt, elnézett az emberek feje felett...”
„Ahogy így visszagondolok az akkori évekre, teszetoszasága ellenére apu közelebb áll hozzám, mint a mindig rohanó, ideges anyám. Ő volt mellettem, amikor lázas voltam, vele írtam meg a leckémet, sőt ő tanított meg főzni, meg arra is, hogy mire való egy kalapács, hogy bánjak a csavarhúzóval. Annak ellenére, hogy apu nem dolgozott, láttam, mennyire küszködik, hogy a gyönge szíve miatt nem lehet százszázalékos férfi. Talán ezért van az, hogy én – s megjegyzem, ezzel kilógok a barátnőim közül! – nem annak alapján ítélem meg a férfit, hogy mennyi pénzt visz haza.”
Elég jó vagyok a feleségemnek?
Az a mondás járja, hogy egy lány számára az a legfontosabb, hogy az apja sokat dicsérje és támogassa. A gyakorlat azonban mást mutat: az apák zöme nem dicsér, esetleg csak a szemével. 18 nőt kérdeztünk meg, mit gondolnak az apa-lánya viszonyról. Nemigen emlegették, hogy az apjuk dicsérgette volna őket, még azok sem, akik szeretettel beszéltek az apjukról. Ezek az apák más módon fejezték ki a szeretetüket – gesztusokkal, és ha szükség volt rá, segítséggel és pénzzel. A lányok gyakran csak sok év elteltével, felnőttkorukban jöttek rá, hogy apjuk mennyire büszke volt rájuk (például mindig dicsekedett velük a rokonoknak meg a barátainak).
Györgyi, a négygyermekes édesanya így emlékszik vissza a kamaszéveire: „Édesapám az építészeti szakközépiskolában tanított, és szabadidejében festegetett. Tanítgatott, mindig hangsúlyozta, hogy először a temperával kell megtanulnom dolgozni, mert csak azután értem meg, hogyan viselkedik az olajfesték. Nyolcéves koromban festettem először olajfestményt. Szép volt, még ma is megvan, egy léggömb száll rajta a virágos rét felett... Hogy apám megdicsért-e? Megdicsért, vagyis bólogatott, de nagyon visszafogottan. S ez kicsit fájt, a mai napig fáj. Miért nem tudott értem rajongani? Hisz én egész szívemmel rajongtam érte...”
Másnál alszik a hercegnő
Azokban a családokban, ahol a lányok hősként tekintenek az apjukra, a serdülőkor kezdetén nagy változásra kerül sor. Anikónak gyerekkora óta az apja volt a teniszedzője: kamaszkoráig ment is minden, mint a karikacsapás. Ezután azonban szidni kezdte az apja, aki zokon vette, hogy a lánya kacérkodik a fiúkkal, kimegy velük randizni... Annyira kiéleződött köztük a viszony, hogy Anikó abba akarta hagyni a sportolást. Akkor békültek csak ki, mikor Anikó átkerült egy másik edzőhöz. Ilyesmi sok családban előfordul. A lányok eltávolodnak az apjuktól, és az apa-hős helyére másvalaki kerül. Ez fáj az apának – de a lánynak is. Ebben az időszakban az apáknak el kell fogadniuk, hogy dédelgetett kislányuk erotikus érdeklődés tárgyává válik, a fiúk nyíltan bámulni kezdik az ő kis hercegnőiket. Féltik a lányukat, kontroll alatt akarják tartani őket, de ez már nem megy. A lányok seperc alatt leépítik a kontrollt...
Kamaszkorukban a lányok eltávolodnak az apjuktól, és az apa-hős helyére másvalaki kerül. Ez fáj az apának, de valamiképp a lánynak is. Ebben az időszakban az apáknak el kell fogadniuk, hogy dédelgetett kislányuk erotikus érdeklődés tárgyává válik. Fiúk kezdik kísérgetni, kimaradozik, máshol fog aludni. Féltik a kis hercegnőjüket, kontroll alatt akarják tartani, de már nem megy...
Itt – a szakirodalomból kiindulva – el kell mondani, hogy a férfi és női kifejezésmód különbözik egymástól. Amit az apa kedves, tréfás megjegyzésnek hisz, azt a lány sértésnek, kritizálásnak veszi. Mondok egy példát. A 15 éves lány részt vesz a vasárnapi ebéd elkészítésében. A család leül ebédelni, és az anya jelentőségteljesen odaszól az apának: Ezt Anikó főzte. Az apa így szól: Egy kicsit sótlan, de különben egész jó. Anikó erre felkapja a vizet, és azt mondja magában: „Miért nem hagytam a fenébe az egészet! Az ujjamat se mozdítom többet. Apu igazán megértőbb lehetne!” Közben az apa csak jót akart. Ha egy kicsit tapintatosabb, ezt mondta volna: Te vagy az én ügyes kislányom. Nagyon szeretlek!
Más. Biciklikirándulásra indulnak. Az emelkedőn a lány alig bírja szusszal, mire az apja rászól: „Csak föl bírsz hajtani! Ne ügyetlenkedj!” Amikor hazaérnek, az anya megkérdezi, jól sikerült-e a kiruccanás. Az apa bólogat: „Persze, persze, nagyon jó volt.” Nagy meglepetésére a lánya kifakad: „Szörnyű volt. Soha többet nem megyek apával.” Pedig az apa vacsora közben pont azt magyarázta az anyának, hogy a lány jobban bírta az iramot, mint bármelyik férfi. „És mondtad ezt neki?” – kérdezi az anya. „Persze, hogyne mondtam volna” – válaszolja az apa. Sem a lány, sem az anya nem vette észre, hogy az apa mikor dicsérte meg a lányát. Csak a kritikai élet érezték ki a szavaiból.
Ez a paradox helyzet nemcsak a serdülőkorban érint érzékenyen bennünket, hanem jóval később, a felnőttkorban is. Mert apánk véleménye mindig és mindenkor fontos nekünk, nőknek és lányoknak. Idővel megtanuljuk kezelni ezeket a mondatokat, de a serdülőkorban csak bosszúságot okoznak. Apánk mindig kihoz bennünket a sodrunkból.
(© Matt Smoak)
Amikor az anya gyűlöli az apát
Jó tudni, hogy az apával kialakult harmonikus kapcsolat növeli a lányban az egészséges önbizalmat. De azt is el kell mondanunk, hogy a lányok akkor sem vesznek el, ha nincs nagyszerű apjuk. A „rossz apám volt” néha azt jelenti, hogy a lány az egyik sikertelen kapcsolatból a másikba sodródik. De ez még nem szükségszerű. Sokat segít az, ha van a családban egy szeretetteljes nagyapa, nagybácsi, unokatestvér... Egyszóval egy jó férfiminta.
Ma már az apa nélküli gyerekek nincsenek megbélyegezve. Emlékezzünk csak vissza, hogy a „régi szép idők” sem voltak szépek mindenki számára. Határozottan nem az apa nélkül felnövő lányoknak. A lánynak az apára is szüksége van, nem csupán az anyára: pont az apa és anya közt feszülő láthatatlan kötelékből tanulja ugyanis meg azt, hogyan viselkedik egy nő, milyen egy házasság. A szakemberek szerint a mai lányok életét nemcsak az bonyolítja, hogy volt-e jól működő kapcsolatuk az apjukkal, hanem az is, hogy mit láttak: az anyjuk hogyan viszonyult a férfiakhoz, képes volt-e feldolgozni, ha elhagyta a férje.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy dühös, érzelmileg sérült és csalódott legyen. De ez az anya tapasztalata, nem pedig a lányé – mondja a mai pszichológia. Az anyaság tele van nehéz feladatokkal. Fontos, hogy az anya felül tudjon emelkedni a csalódásán, ha a társa megcsalta. Tele van negatív indulatokkal az irányában, de akkor is ő az a férfi, akit a közös életre kiválasztott. Alibista az a fajta anyai hozzáállás, hogy „tanulja meg már kiskorában, hogy szemét minden férfi” – mert ezzel nem old meg semmit, viszont annál többet árt a gyermeknek. Van még egy veszélyes vonzata ennek a hozzáállásnak. Ha az anya állandóan azt ismételgeti a lányának, hogy „Örülj, hogy nem ismerted az apádat, egy alávaló ember volt!”, ezt a lány könnyen így fordítja le magának: „Egy alávaló ember gyereke vagyok, a rossz génjeit örököltem, nem sokat érek.”
Ezért fontos, hogy az anya mindig hangsúlyozza, hogy a gyerek nem hibás semmiben. Nem csúnya, nem ostoba, és semmi olyat nem tett, amivel ne érdemelné meg az apa szeretetét. Elég annyit mondani, hogy vannak apák, akik képtelenek úgy szeretni a gyerekeiket, ahogyan kellene. Nem kell részletezni a dolgot.
Szövetségben az apa ellen
Mit tegyen a nő, ha rosszul választotta meg gyerekei apját? Alakítson ki biztonságos, szeretetteljes érzelmi környezetet a gyerekek számára – ez egyedül is sikerülhet. Ne irigykedjen azokra a nőkre, akiknek rendes férjük van, ne hangoztassa, hogy „inkább élek egyedül, mint hogy egy férfival vesződjek”. A gyerekek nem ostobák. Netalántán arra a következtetésre juthatnak, hogy ha felnőnek, semmiképp nem akarnak olyan férfi nélküli vagy gyűlölködő életet élni, mint az anyjuk. Vagy éppen: nem akarnak majd gyereket, mert félnek, hogy ugyanúgy járnak, mint az anyjuk. A férfi elhagyja őket, mikor megszületik a közös gyerek, vagyis nem fognak tudni biztonságosan kötődni.
A nők nagy hibát követnek el azzal, ha szövetségre lépnek a lányukkal az apa ellen. A „női különítmény” jól működhet, ha megvan benne a tisztelet a másik nem iránt. Az apát ugyanis nem lehet kivágni a képből. A gyermek egy bizonyos korban már kutatni kezd, mert úgy érzi, tudnia kell, mi volt az oka apja közömbösségének... Sok esetben a lányok aztán később, felnőttkorukban kerülnek közel az apjukhoz. Rájöhetnek, hogy az apjuk épp az anya miatt „távolodott el” tőlük, vagy éppen feladta, mert az exneje mindig becsapta az orra előtt az ajtót. (A férfiak nemigen hajlandóak az érzelmi bonyodalmakkal és rejtvényekkel vesződni, inkább megfutamodnak.) Ennek a fordítottjára is rájöhetnek persze: arra, hogy az apjuk még annál is rosszabb, mint ahogy az anyjuk lefestette.
Mindezek ellenére az apa akkor is jelen van a gyerek életében, ha nincs jelen. Nincs más hátra, ezt el kell fogadni, és ha lehetséges, meg kell neki bocsátanunk.
