Sokszor hallottam már: Á, úgysem lehet ezt vagy azt megcsinálni! Ez meg az, meg aztán kinek és minek... És aztán a köz érdekében tenni valamit, a faluért, a városért? Hát már csak nem vagyunk bolondok, hogy másokért dolgozzunk! Nincs abban köszönet!
Pedig csak így lehet. Ha a saját, szűk kis közösségünkért dolgozunk. Az egy idő után nekünk is jó lesz, sőt gyerekeinknek is. Igenis, el lehet érni kézzelfogható eredményt. Akár olyat is, amiből meg tudunk majd élni. Persze, sok munka vár ránk, és nem leszünk milliomosok. De boldogok talán igen.
Az ipolyszalkai Dikácz Zsuzsanna a helyi tájházat vezeti. (Ipolyszalka Párkányhoz közeli falucska, az Ipoly folyó mellett.) Sok tájházat láttam már, egyik szebb, mint a másik – de élő tájházban még nem jártam. A búzavirágos ház gyerekzsivajtól hangos: sütnek-főznek, régi mesterségeket tanulnak. Ha meg nincs kedvük hozzá, kutyát, cicát simogatnak, bújócskáznak a szabadban.
Dikácz Zsuzsanna
– 1999-ben lettem a Csemadok elnöke – mesél Zsuzsanna a kezdetekről. – Nemsokára a somorjai Fórum Intézet egy nyolc hónapos tanfolyamot indított a nonprofit szervezetek hatékony működéséről. Rengeteg hasznos dolgot megtanultam, például azt, hogyan kell pályázni. És hogy előnyben részesítik a kisebb szervezeteket. Ezért aztán egy év múlva megalapítottuk az Ipoly Menti Kulturális és Turisztikai Társaságot, hogy így is tudjunk néprajzi értékeink megmentésén dolgozni.
A Csemadok-elnöki tisztséget egyébként két hete adtam át az utódomnak. A tájház mára teljesen különvált a szervezettől, és annyi dolog akad körülötte, hogy két helyen nem bírnám becsületesen ellátni a feladatomat.
A kis házat 2003-ben sikerült pályázati pénzből megvásárolni, immár a polgári társulás számára. A ház elején található minta – ultramarinkékkel festett búzavirág – tipikus volt ebben a községben. Érdekes, hogy mára már csak ez az egy maradt. A házat felújították, majd először a falubeliek segítségével helyi bútorokkal rendezték be.
– Mindig is az volt a vágyam, hogy a falak megteljenek élettel – mondja a tájház vezetője. – Minden adott volt ehhez. A Csemadok kitűnően működött. Volt a faluban citerazenekar, hagyományőrző csoport. Az öregjeink még ismerték a régi mesterségeket, például a kötélfonást, a sústyázást vagy a szövést. Ezeket ide is mind be lehetett hozni. És volt egy álmom: vajha mindezt megtaníthatnánk a gyerekeknek is! Nemcsak azért, hogy ne vesszen ki eleink tudása, hanem hogy megértsék: nem kell mindenért üzletbe futni, hisz van, amit fillérekből, a két kezünk munkájával is elő tudunk teremteni. Szerettem volna velük megtanítani egy másik magatartást: hogy gondolkozzanak hétköznapi megoldásokban, és bízzanak a képességeikben.
Egyszerűség és belakottság – talán ez lehetne a szalkai tájház jelmondata. Nekem az tetszett legjobban, hogy nincs itt semmi csillivilli, de minden a helyén van. A ház pont úgy néz ki, ahogy ki kell néznie egy háznak, amelyet laknak.
A ház első részében, három szobában van a „kiállítás”. Mellette a kiskonyha, amelyben a szorgos asszonyok sütnek-főznek. Mindehhez hozzáépítettek egy közösségi termet, amelyet búbos kemence fűt ki. A tetőterében aludni is lehet, matracokon, a földön.
Az udvaron sincs semmi extra. Egyszerű fahinták, faragott libikóka, fedett teraszféleség, egy kemence, egy nyári tűzhely meg egy falusi kutyus két kiscicával. Ott kódorognak az udvaron, szelídek, játékosak. Akkor kérdezhetnék: mi tetszett benne mégis? Csak az, hogy nagyon-nagyon jól éreztem magam. Olyan volt, mint mikor hazamegy az ember, a nagyi udvarára.
– Ez is volt a célom – ragyog Zsuzsanna szeme. – Olyan szerettem volna lenni, mint egy nagymama, akihez bármikor bárki bejöhet... Ma már szinte minden napra jut valami program, tavasztól őszig van a szezon. Szoros kapcsolatban állunk az iskolával: havi egy alkalommal jönnek, két osztály egyszerre. Gyakran járnak ide messzebbről is osztálykirándulásra. Továbbá három, egyhetes nyári gyermektábort szervezünk. Vagy húszféle foglalkozást tudunk biztosítani: kosárfonást, kötélverést, szőnyegkészítést, kukoricaháncs megmunkálását, hímzést, nemezelést, batikolást, sziklaöntést, kenyérsütést, gyöngyözést, mézeskalács-készítést, üvegfestést...
Vannak gyerekek, akik később, húszéves korukban visszatérnek segítőnek. Vannak felnőttprogramok is, elsősorban előadások, de tanítunk a csipkeveréstől kezdve a komolyabb agyagozásig sok mindent. Jöhetnek hozzánk néhány napra családostul is.
– Néhány cseh család rendszeren itt tölt pár napot. Jó kapcsolatot ápolunk a magyarországi szervezetekkel, rajtuk keresztül jutnak el hozzánk a török, japán, olasz, angol turisták... No, nekik nagyon érdekesek vagyunk! A tájház gyakran színtere a hagyományőrző rendezvényeknek is. Volt már itt húsvéti locsolkodás, betlehemezés, de tartottunk tollfosztást, disznóvágást is. Itt tartják próbáikat a helybeli hagyományőrző csoportok. És ha véletlenül senki sem jön? Én akkor is itt vagyok reggeltől estig: törődök a honlapunkkal, a Facebook-oldalunkkal, megválaszolom az e-maileket, telefonálok. És persze pályázok, pályázok és pályázok!
A tájház saját termékeket, például kosarakat, apró emléktárgyakat is árul. Ezek között vannak agyagtermékek, amelyeket a gyerekek égetőkemencében sütnek ki. (Az égetőkemencéhez pályázati pénzből jutottak hozzá.) Nagy népszerűségnek örvendenek a kemencés lepények, a rétesek, a kuglófok és a kenyerek. Utóbbiaknak az ún. „dr. Kalmár őstönkölyliszt” az alapja. A gyerekekkel lekvárt főznek, szörpöket is készítenek.
És ha mindez még kevés lenne: családi ünnepségek céljára szintén használják a tájházat. Amikor ott jártunk, épp egy fiatal kismama kereste fel Zsuzsát, mert néhány hét múlva keresztelő lesz náluk. Ilyenkor a család előre leadja a rendelést, mit szeretnének látni az asztalon...
Láthatjuk, hogy mindez nem egyemberes munka. A szalkai tájház munkahelyet is teremt. Zsuzsanna 2004-től együtt dolgozik a munkaügyi hivatallal, több helybeli munkanélküli végez itt közhasznú munkát.
Néhány igazi mesterembernek pedig szinte állandó otthona e ház. Ilyen például Cserge Gábor kosárfonó, aki a magyarországi Letkésről jár át. Trieb Rozália a sustyafonás rejtelmeire tanítja a gyerkőcöket, praktikus tárgyakat készítenek kukoricacsuhéból. Vinkler Júlia elsősorban szőni tanít, Hajdú Emerencia pedig a palóc hímzés mestere. Ők hárman a kezdetektől fogva Zsuzsa mellett állnak. Úgy látom azonban, besegít Zsuzsa családja is: férje, Ferenc kötelet fon, lánya, Andrea pedig főz. Andrea egyébként kommunikáció szakot végzett, ő „igazgatja” honlapot, és azt mondja, most elvégez egy szakácstanfolyamot, és itt, a tájházban fog dolgozni. Varga Mária itt tanult meg kézműveskedni, többek közt nemezelni, és ezt a tudást adja most át a gyerekeknek.
Amikor ott jártunk, a helyi alapiskola ötödikes és hatodikos tanulói töltötték itt szokásos, havi egy napjukat. Nagyon helyesek voltak, csodálkoztam is, milyen nyugodtak. Mindenki elfoglalta magát: volt, aki kosarat font, egy kislány szőnyeget szőtt, mások nemezeltek. Páran a konyhában, Júlia, Emerencia és Andrea mellett szeretnek sürögni-forogni. Ők dagasztottak, meggyet magoztak a rétesbe (ezt is megrendelésre sütik), aztán, hogy ne unatkozzanak, almát szárítottak. Miután végeztek, hintáztak, bújócskáztak az udvaron, vagy nyaggatták a macskákat, amelyek – úgy tetszik – már hozzászoktak az „igénybevételhez”. Senki kezében nem láttam mobiltelefont!
Egy óra felé, amikor már mindenki elfáradt a „nagy munkában”, letelepedtünk. A búbos kemence bemelegítette a helyiséget, a levegőt betöltötte a szárított alma, a régi szövőszék, a kosárfonáshoz bekészített vesszők illata...
És behozták az ételt – merthogy ilyenkor a gyerekek itt ebédelnek. Finom zöldséglevest kaptunk, frissen sült, kívül ropogós, bévül omlós kuglóffal... Olyan jólesett! Az egész tényleg olyan volt, mint a nagyinál.
Zsuzsanna azonban még mindig tele van ötlettel. Jelenleg egy, kendertéglából épült házon gondolkodik, amelyet a tájház telkére fognak építeni. Szeretne egy bentlakásos lányiskolát is beindítani, táncházat szervezni... Ebből is látszik: ahol szívvel-lélekkel dolgoznak, ott a kreativitás kiapadhatatlan kút. Sok sikert kívánunk az álmaikhoz!
