Különbség van hagyományéltetés és élő hagyomány között. A martosiak sokáig élő hagyományban éltek, az idősek még a hatvanas évek elején is hordták a viseletet. Később már csak éltették a hagyományt.
A fiatalok azonban a saját táncaikat járták, a táncos csoportjaikban vagy az óvodában nem kellett idegen táncokat megtanulni, hisz ott volt a pilike és a gyertyás tánc. Aki valamit is tud a néptáncról, az mind ismeri a pilikét. A martosi pilikét, a böjti körtáncot, amit régen körbe-körbe, énekelve jártak akár órákon át...
Gyökerek és tetovák
Amikor azt mondjuk, hagyományőrzés, sokan kendős nénikre és kalapos bácsikra gondolnak. Pedig a gyökerek az új generáció számára is fontosak. Elsőnek Nikolas beszél, aki martosi: egyszóval abból a faluból származik, amely sokáig őrizte a hagyományait – itt a hatvanas években még találkozhattak viseletes nénivel.
A martosi rátétes is fogalom; aki tudja a csapásolást a csizmaszáron, az mind nagy kíváncsisággal tekint egy martosi táncosra. Pedig Martoson is foszlik már a hagyomány: míg a faluban jártak iskolába a gyermekek, addig őrizték, megtanulták az óvodában, iskolában falujuk dalait és táncait, meg-megsimogatták a híres martosi rátétest. Egyek lettek Martossal.
Ám aki elkerül, annak a gyökerei megszakadnak – a falun kívül annyi sok inger éri, hogy nem bír a legfontosabbra, a sajátjára figyelni.
A martosi rátétes mintáit egy helyi tanítónő kapcsolta össze a húszas években, addig külön-külön álltak. Az okosok azt mondják, hogy ez a metéléses minta már a honfoglalás korában is létezett, őseink úgy hozták magukkal...
Zvoncsár Nikolas (25, Martos) is végigjárta ezt az utat, de szerencsére táncolni kezdett. S mint mondja, a néptánc egy idő után „beépül”. A táncos részévé válik. Márpedig ha valami egyszer a részünkké vált, attól aligha tudunk végérvényesen elszakadni... A tánctól meg nem lehet elszakadni, a táncból soha nem elég.
Nikolas a rendezvényligetben kokavai viseletben. A viseletet Martos is szerette cifrázni: sokszor az alapdarabokat vették, illetve halért cserélték (Martos hajdan halászfalu volt, hallal kereskedtek); a díszítést aztán már maguk végezték...
– Mi ösztönöz egy fiatalt arra, hogy néptáncolni kezdjen?
– Eleinte a társaság vonz, aztán már a tánc is – szenvedély lesz belőle. Ekkor már nem tudod abbahagyni. Én is motivált lettem, hogy fejlődjek! Táncoltam Martoson, a hagyományőrzőknél, majd Ógyallán, a Bellőben is. Sőt: középiskolás koromban még Dunaszerdahelyre, a Csallóközi Táncegyüttesbe is eljártam! Érsekújvárban tanultam, ezért sokat utaztam a tánc miatt, de megérte. Szilárd alapokat kaptam.
– Melyek voltak a legfőbb különbségek a három tánccsoport között?
– Martoson hagyományőrző csoport működik, ami azt jelenti, hogy főleg a helyi, saját táncainkat táncoltuk. Igazából itt jöttem rá, mennyire különleges falu a miénk, hogy nem kell idegen táncot járni! A Bellőben vagy a Csallóköziben már nem volt ilyen megkötés, ott másfajta táncokat is tanultunk.
Szerdahelyen Oláh Attila volt a vezetőm, aki egyben a kedvenc koreográfusom. Szigorú, de következetes tanár volt, technikailag rengeteget adott a náluk töltött három év.
– Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó táncos legyen? Megfelelő technika?
– Fontos a technika, de még annál is fontosabb a magabiztos kiállás. De ez az életben is így van.
– El tudod képzelni, hogy egyszer végleg abbahagyd?
– Nagyon vonz a külföld, ki is mentem szerencsét próbálni: szezonálisan pincérkedem Ausztriában. Időszakosan így nem táncolok, de örökre nem tudnám abbahagyni.
Jóba Zsófia (22) egy szép, martosi lány, a helyi hagyományőrző csoport oszlopos tagja. Elhivatottságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kedvenc táncaként a pilikét, a martosiak híres női körtáncát említi.
– Mi tetszik leginkább a pilikében?
– A pilike nagyon különleges tánc. Teljesen más a hangulata, mint a többi martosi lánytáncnak. Engem nagyon feltölt: úgy is mondhatnánk, jók az energiái. A martosiak a honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából hét kocsányos tölgyet ültettek a helyi tó partjára, melyek a hét magyar vezért szimbolizálták. Ezek közül kettő még ma is áll. Az ötvenes évekig itt járták a böjti körtáncot, a pilikét, körbe-körbe táncoltak a menyecskék. Mihelyt megunták, ugrós táncra váltottak át, a legények pedig végre odamehettek ahhoz a lányhoz, aki megtetszett nekik, s megfoghatták a kezét.
Zsófi, Bernadett és Klaudia mezőségi (vajdaszentiványi), szentpéteri és martosi népviseletben álltak elénk, majd megosztották velünk, mi a kapocs köztük és a néptánc között. Érdekes, hogy a táncos fiatalok több formációban táncolnak, sokszor egyidejűleg – ez is azt bizonyítja, hogy nekik a táncból sosem elég.A martosi rátétes mintáit egy helyi tanítónő kapcsolta össze a húszas években, addig külön-külön álltak. Az okosok azt mondják, hogy ez a metéléses minta már a honfoglalás korában is létezett, őseink úgy hozták magukkal...
– Otthonról hozod a néptánc iránti szereteted?
– Már ovisként is volt martosi ruhám, s minden falunapon, rendezvényen felléptünk. A hatalmas pünkösdi fesztiválokra is emlékszem még, melyeket a Feszty művelődési parkban tartottak: rengeteget táncoltunk, énekeltünk... Számomra természetes volt, hogy ez is én vagyok, a táncoló, pilikéző martosi lány...
– Ki biztatott, hogy belépj az ógyallai Bellőbe is?
– Oda szó szerint be lettem rántva! (Nevet.) Nikolasék éppen Martoson próbáltak egy koreográfiát, amikor váratlanul kiesett az egyik lány. Eszükbe jutott, hogy itthon vagyok, tehát beugorhatnék a helyére. Emlékszem, éppen az ágyamban feküdtem, amikor jöttek: „Zsófi, kelj fel, próbád van!” „Milyen próbám?” – kérdeztem meglepetten. Aztán persze táncoltunk, nekem pedig annyira megtetszett, hogy a Bellőben is ott ragadtam.
– Könnyen össze tudod egyeztetni a próbákat és a civil munkát?
– Most felváltva dolgozom egy bárban és egy kézi autómosóban. Elég sokat jövök-megyek, arra viszont figyelek, hogy úgy alakítsam az életemet, hogy a tánc mindig beleférjen. Hiszen ez az, ami feltölt. Nem tudnám elképzelni az életemet tánc nélkül.
Szűcs Bernadett (22, Ógyalla) az egyedüli, aki hangszerét – hegedűjét – is magával hozta. Életrevaló, vagány lánynak tűnik: tetoválásai különös kontrasztot mutatnak gyönyörű mezőségi ruhájával. Bernadett szociálpedagógiát tanul, a gyermekvédelemre szeretne szakosodni.
– Tetovált néptáncos: nem megszokott!
– A koreográfusok sem rajonganak a tetkóimért! (Nevet.) Persze le lehet fedni. Fellépéskor az összes kilátszó tetoválásomat lesminkelem. Zsófi nem említette, de a dél-komáromi Lovas Színházban is táncolunk: ott elég szigorúan veszik a korhűséget. Ide a Bellőből ajánlottak be minket, amikor újítás volt a tánckarban. Örültünk a lehetőségnek. Szeretem, mert többnyire magyarországi táncosokkal dolgozunk együtt, akiktől rengeteget lehet tanulni. Felvidéken elsősorban csallóközi, gömöri, magyarbődi táncokat adunk elő, náluk viszont a kis-magyarországi táncok is megjelennek.
– Hogy zajlik ott a próba? Másként kell elképzelni, mint mondjuk egy bellős táncpróbát?
– Ég és föld a kettő! Míg a tánccsoportban hetekig, hónapokig is gyakorlunk egy koreográfiát, addig a színházban majdhogynem rögtönözni kell. Maximum néhány napunk van összehozni az előadást! A rendező elmondja az elképzelését a tánckarvezetőnek, aki ezt megpróbálja színpadra állítani. Ilyenkor reggeltől estig próbáink vannak. A színházi szezon különben tavasztól őszig tart.
– A hegedű is hasonlóan nagy szenvedélyed, mint a tánc?
– Hegedülni csak 17 éves koromban kezdtem el. Eleinte művészeti alapiskolába jártam, majd magántanárhoz, végül a járvány miatt csak a YouTube maradt.
Mostanra viszont mondhatom, hogy ugyanakkora szenvedély mindkettő: számomra a hegedű éppúgy hozzátartozik a hagyományőrzéshez, mint a néptánc.
Pasztorek Kocsis Klaudia (33, Martos) tizenöt évig volt a martosi hagyományőrzők aktív tagja. Aztán babája született, most a helyi óvodában dolgozik, ahol aktív szerepet vállal az utánpótlás-nevelésben: a falu legkisebbjeinek oktat néptáncot.
– Mit jelent számodra, hogy martosi hagyományőrző vagy?
– Ezt nehéz szavakba önteni: ebben nőttem fel. De nemcsak a tánc szeretetét köszönhetem a csoportnak, barátságok is köttettek itt. A táncpartnerem lett a kisfiam keresztapja! A csoport mindig biztos pont volt az életemben, ezért kicsit fáj azt látni, hogy az utóbbi időben nagyon szétszéledtünk.
– Mi a szétszéledés oka?
– Mostanra sokan családot alapítottunk, és páran el is költöztek a faluból. Mások a munkájukkal nem tudták – vagy nem akarták – összeegyeztetni. Reménykedem, hogy hamarosan új erőre kapunk. Hiányzik a pezsgés, melyet a tánc hozott az életembe.
– Az utánpótlás kinevelésében is részt vállalsz: az iskolás csoportnak te oktatod a táncot...
– Igen! Martoson az ovisok és az iskolások számára is van néptáncoktatás. Nemcsak martosi, de izsai, tardoskeddi táncokat is tanultunk közösen. Szerencsére sok a kisgyerek a faluban, bízom benne, hogy lesz utánpótlás!
– Fontos számodra, hogy később a kisfiad is hagyományőrző legyen?
– Nagyon szeretném! Most még nagyon kicsi, de már mondtam is anyukámnak, hogy lassan meg lehetne varrni az első martosi viseletét. Sose lehet elég korán kezdeni... (Mosolyog.)
Elszakadás a falutól
Régen belenőttek a martosi gyerekek a táncaikba; innen egyenes út vezetett a hagyományőrző csoportba. Ma szanaszét vannak, a faluban megszűnt az állami iskola, egyházi iskola működik; a szülők elviszik a gyerekeket a városi iskolába, ahol elszakadnak a tradícióiktól.
Ma ezért nehéz biztosítani az utánpótlást a hagyományőrzőkhöz. Azelőtt a kis óvodás magától értetődően énekelt a táncos vagy éneklős csoportban, s ott magába szívta, hogy milyenek is az ő gyökerei...
