A világot rózsaszín felhőbe burkolta a Barbie-láz! A mozik nemrég kezdték vetíteni a történelem egyik legismertebb babájáról készült filmet, de már jó pár száz millió dollárt bezsebelt, és a bevétele valószínűleg eléri majd az egymilliárd dollárt is. Kétségtelen, hogy a 2023-as mozinaptár egyik legnagyobb durranása a Barbie. De mire ez a nagy felhajtás? Ennek jártam utána.
A veszprémi Balaton Plazában láttam a filmet. Hozzáteszem, az első sorból, mivel akkora érdeklődés övezte a Mattel babájának mozivásznas felbukkanását, hogy már csak oda kaptam jegyet. Nem csak a film volt rózsaszín, de körülöttem is rengetegen rózsaszín topban feszítettek, így annyi bizonyos, hogy a marketinges csapat kiváló munkát végzett – annyira, hogy a filmnek sokkal nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Én és Barbie
Mielőtt belemerülnék életem egyik legfurcsább filmes élményének kivesézésébe (pedig láttam a Jojo Nyuszit is, ahol Adolf Hitler a főszereplő kisfiú képzeletbeli barátja), mindenképpen beszélnem kell ennek az ikonikus játékbabának a történetéről, hiszen amennyiben az ember lánynak születik, nagy valószínűséggel találkozik élete során a Barbie babával. Én személy szerint szerettem babázni. Mivel gyerekként hatalmas Jurassic Park-rajongó voltam, mindig azt játszottam, hogy a Barbie babáim visszautaztak az időben, aztán néhány dinoszaurusszal összebarátkoztak, néhány meg megette őket. Később megihletett a Bűbájos boszorkák sorozat, így azt gondoltam tovább, amikor babák kerültek a kezembe. Bár nagy általánosságban inkább dínós gyerek voltam, azért egészen lenyűgöz, milyen sikeres karriert futott be Barbie.
A Barbie-sztori
Barbie teljes neve Barbara Millicent Roberts. Az első baba fekete-fehér fürdőruhában, 1959-ben került az amerikai boltokba. A különlegessége abban rejlett, hogy ez volt az első olyan sorozatban gyártott baba, amely nem kisbaba-, hanem felnőtt női kinézetet kapott.
Az első Barbie (© Mattel)
Barbie megálmodója egy bizonyos Ruth Handler volt, aki észrevette, hogy kislánya, Barbara – akiről Barbie a nevét kapta – játék közben szívesen képzelődik a babái „jövőjéről”, tehát nem anyukásat játszik, hanem messzebbre engedi a fantáziáját. Mindez korszakalkotó ötletnek számított abban az időben, amikor a nőket leginkább anyuka- és háziasszonyszerepben látták.
1959-ben 300 ezer Barbie babát adtak el, darabját 3 dollárért. Manapság egy eredeti, 1959-es baba akár 25 ezer dollárt is érhet. Barbie-hoz 1961-ben csatlakozott Ken, 1962-ben pedig lett egy „álomháza”, melyből minden két percben eladnak egy darabot. Ha pedig már a perceknél tartunk: minden percben több mint száz babát vesznek meg a világ 150 országában.
Születése óta Barbie-nak több mint 250 foglalkozása volt. Ezek közt szerepel a rocksztár, az újságíró, a tűzoltó, a doktor, az ügyvéd, a pilóta – ráadásul már 1965-ben „járt az űrben”, hiszen asztronauta is volt, lányok millióit inspirálva arra, hogy merjenek nagyot álmodni.
Rózsaszín agymenés
Éppen emiatt a „merjünk nagyot álmodni”-érzés miatt vártam annyira a Barbie-filmet, meg aztán vágytam valami könnyed mozira, ami mellőzi a politikai üzeneteket. Nekem ugyanis ez jött le az előzetesekből meg a reklámokból. Az, hogy végül milyen filmet kaptam, már más tészta.
A történet szerint Barbie, akit Margot Robbie hibátlanul alakít, éli a tökéletes mindennapjait Barbielandben, ahol a többi Barbie és Ken is él. A nők vezetik az egész „országot”, míg a férfiak csak azért élnek, hogy a nők néha rájuk nézzenek. Engem ez annyira nem zavart, hiszen ez a márka leginkább a lányokat szólítja meg. Ráadásul Barbieland olyan hely, ahol minden műanyag. Akár erősen sarkított feminista utópiának is nevezhetnénk, ahol a nőiesség ezer arcát láthatjuk, kivéve az anyaságot, ami szerintem szintén egy nagyon fontos része ennek a képletnek – de ugye már maga a film is úgy kezdődik, hogy amint megjelenik Barbie, a kislányok eldobják az addigi babáikat, amelyekkel csak anyukásat tudtak játszani.
Ennek ellenére vegyük úgy, hogy minden tökéletes, egészen addig, amíg Barbie testén meg nem jelenik a narancsbőr, és jellegzetesen spicces lába lapos nem lesz. Kiderül ugyanis, hogy minden Barbie-ra hatással van az a való világban élő személy, aki az adott babával játszik. A főszereplő Barbie-val pedig egy elkeseredett nő játszik. Ezért Barbie-nak a való világba kell utaznia, hogy az elkeseredett nőből boldog nőt faragjon.
(© Warner Bros.)
Amikor megreped a rózsaszín szemüveg
Az tagadhatatlan, hogy a film marketingje valami eszelősen jól működik. Például ha beírjuk a Google keresőbe a főszereplők, Margot Robbie, illetve a Kent alakító Ryan Gosling nevét, akkor rózsaszín csillagok repkednek a képernyőnkön. Sőt, még az egyik Forma 1-es csapat, a McLaren is felült a reklámvonatra, hiszen egy poszteren a versenyzőik Barbie rózsaszín autójában ülnek. Még ennél is meredekebb, hogy Malibun van egy igazi Barbie Álomház, amelyet Airbnb-n keresztül ki lehet bérelni.
Maga a film is csodásan fest: a díszlet zseniális, a színek és a jelmezek pompásak, a színészek is kellően bolondosra veszik a figurát, sőt egy fontos gondolat is elhangzik, amely felkeltette az érdeklődésem: az élet múlandó, de az ideák megmaradnak. És ha ezt nemcsak elmondják, hanem meg is mutatták volna, akkor minden bizonnyal többet kapunk egy egyszer nézhető filmnél, melyben megint felütötte a fejét a férfigyűlölet.
Nem kaptunk egyetlen egy olyan férfi karaktert sem, akinek lenne személyisége, s amelyiknek van, az meg elég kiábrándító. Ezt Barbielandben el is néztem, hiszen Ken tényleg csak egy kiegészítője Barbie-nak, de az, hogy a valódi világban sem tudnak egyetlen „normális” férfi karaktert sem felmutatni, az azért elég nevetséges. Mármint a film készítői közül senkinek sem volt például apukája?
Szegény Ken, aki bármit megtenne Barbiért, egyenesen mellőzve van. Tulajdonképpen semmibe veszik őt, így aztán nem is csoda, hogy amikor Barbie-val a való világba érnek, ahol meglátja, hogyan élnek a férfiak, vérszemet kap – és úgy dönt, Barbielandbe is patriarchátus kell. (Bár szerintem csupán némi megbecsülésre vágyik, mert egy szemernyit sem kap.) A filmben nem az egyenlőséget hirdető feminizmust látjuk kibontakozni, hanem megint azt a fajtát, amiben a nőknek le kell nyomniuk a férfiakat.
Az a bizonyos monológ
A film vége felé elhangzik egy érdekes monológ, ami arról szól, hogy egy nőnek mennyiféle elvárásnak kell megfelelnie. Ebben van igazság, hiszen együttérzőnek, szépnek, okosnak, gondoskodónak, jó anyának, jó feleségnek és még ki tudja, mennyi minden másnak kell lennünk, csak azért, mert XX kromoszómával születtünk. De ott lebeg az a kényes kérdés is, hogy: mégis mi a fenének akarnánk mások elvárásainak megfelelni a sajátjaink helyett...? (Aztán még csodálkozunk azon, hogy boldogtalanok vagyunk.)
(© Warner Bros.)
Vissza az időben
1993-ban születtem, amikor a mozikban olyan fantasztikus filmekre váltottak jegyet az emberek, mint például a Jurassic Park, a Schindler listája, a Karácsonyi lidércnyomás, a Mrs. Doubtfire, a Jég veled! és így tovább. Mindegyik teljesen más témát dolgozott fel, de ott voltak bennük azok az örök érvényű üzenetek, amik miatt a mai napig szívesen megnézem őket. A kalandvágy, a szeretet, az emberiség közös (sokszor tragikus) múltja, a történelmünk hőseinek emléke, a boldogság keresése, a sokszínűség, a kitartás, a becsület – vagyis csupa olyan dolog, amiről a mostani filmek valahogy megfeledkeznek, emiatt aztán megkeseredett és pénzéhes emberek szócsövévé válnak, tele az éppen aktuális politikai nézetekkel (teljes mértékben lemondva ezzel az időtállóságról).
Hollywood ontja magából az egyszer nézhető mozikat. Ezt éreztem, amikor kiléptem a moziteremből a Barbie vetítése után. Megnéztem, nem volt rossz, de eszembe sem jutna rögtön újból megnézni, ahogy azt például a Jurassic Parkkal tettem.
