Egy időben azt tartották dámának, aki kalapot hordott, később azt, akinek a szájában volt legalább egy aranyfog, amelyen megcsillant a napfény.
Valamelyik nap a My fair ladyről olvastam egy újságban. Ezt a világhírű musicalt 1964-ben filmesítette meg a magyar származású George Cukor. A történet, amelyben egy egyszerű, műveletlen, faragatlan virágáruslányból egy nyelvészprofesszor fogadásból előkelő hölgyet varázsol, az egész világot bejárta.
(© Donaldson Collection, Getty Images)
Liza, akit a filmben Audrey Hepburn keltett életre, egyből az elegáns és kifinomult dáma jelképévé vált. Ezt a cikkhez mellékelt fotók is bizonyítják: Audrey csipkés kalapkában; állig felgombolt, fodros selyemblúzban; hosszú, suhogó selyemruhában; feltornyozott hajjal, hosszú szárú kesztyűben…
Ki a dáma?
Az emberek különböző külső jegyektől teszik függővé, hogy egy nő dáma-e, vagy sem. Egy időben azt tartották dámának, aki kalapot hordott, később azt, akinek a szájában volt legalább egy aranyfog, amelyen megcsillant a napfény. Egy ismert divattervező azt mondta, hogy az igazi dáma nem visel csiricsáré öltözéket, csak visszafogott színeket (amilyen az ő kollekciója).
Van, aki szerint egy dáma ékszert hord, mások szerint még véletlenül sem hordja a saját természetes (színű) körmét. Megint mások szerint kiskosztümben jár, és eltakarja a térdét.
Kislány koromban a házunkban lakott egy asszony, aki úgy gondolta, hogy a frizura teszi a dámát, ezért hetente kétszer járt fodrászhoz. Szőkére festett haját bonyolult kontyba rakatta, a hajfonatokat vékony hajtűk tartották, s hogy ne kócolódjon össze a haja, ülve aludt. A többi lakó mégsem tartotta őt dámának. Kinevették, hogy ugyanolyan tájszólásban beszél, mint ők, és azt mondták róla, hogy közönséges. Akkor még nem értettem, mire gondolnak, de sajnáltam a szőke asszonyt. Annyira igyekezett. Hiába. Ha látta volna Lizát, rájön, hogy ő nemcsak kívülről, hanem belülről is kikupálódott. Mert ki is a dáma? A sakkjátékban ez egyértelmű: a királynő. Egy fennkölt lény, egy nem mindennapi példány, egy kívül-belül példakép.
A lizás újságban egy ismert hazai színésznőről is olvastam. Az ő viselt dolgai nem kevésbé közönségesek, mint a fent említett szőke asszony esetei. De változnak az idők, ma nem számít közönséges dolognak más párjának az elhódítása, s úgy tűnik, a dámasághoz ennek végképp semmi köze. Legalábbis a riporter szerint.
Már a megjelenése alapján is leszögezhetjük, hogy vérbeli dáma, s valóban az: egy kultivált, előkelő személyiség, aki ráadásul elbűvölő nő, fuvolázza az újságíró. A képen a színésznő sminkje visszafogott, frizurája tökéletes (a szőke asszonynak is tetszene...). Öltözékét márkaboltok darabjaiból válogatta össze a személyi „stylist”.
Két nappal később egy cukrászdában látom viszont a színésznőt. Megjelenik, leül, és azonnal rágyújt. A pincér nem meri figyelmeztetni, de egy vendég rászól. A színésznő ekkor kinyitja a száját. Vulgáris szitkokat szór az ott levőkre, beleértve egy csokitól maszatos csecsemőt... Ide se jövök többet, mondja végül, majd a padlóra köp, és elcsörtet. Szegény szőke asszony! Pedig ő nem is beszélt csúnyán. Legalábbis gyerek előtt sosem.
Lampl Zsuzsanna
