Amit tudtunk az első világháborúról, azt is elfelejtettük. A szemtanúk már nem élnek. Ezért is lát napvilágot oly sok kutatás és korabeli fotó az évforduló kapcsán. Meglepő információkat tudhatunk meg például arról, hogy 1916-ban (miután a románok megtámadták az Osztrák‒Magyar Monarchia keleti területeit) a mai Szlovákia területére erdélyi menekültek érkeztek. A hírre L. Juhász Ilona etnográfus bukkant rá, mikor a korabeli regionális lapokat olvasgatta. Kiderült, hogy a témával eddig alig foglalkoztak, pedig egy 1927-es cikk szerint majdnem 20 000 menekült érkezett hozzánk.
Ha az első világháborúról beszélünk, az élre kívánkozik Gyóni Géza verse. Gyóni Géza katonaköltő volt, versei a körülzárt Przemyśl várából és az orosz hadifogságból érkeztek haza. A propaganda hatására állt be katonának, de később eljutott a háború teljes tagadásáig. A Csak egy éjszakára rettenetes felkiáltás azok ellen, akik védett helyen nézik a katonák vére hullását (a gladiátor átka a nézők ellen). A költő Krasznojarszknál halt meg 1917-ben.
Gyóni Géza:
CSAK EGY ÉJSZAKÁRA...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
(Przemyśl, november.)
L. Juhász Ilona néprajzkutató (Komárom). Aránylag későn került a szakmába. A gömöri gyökerekkel rendelkező Ilona eredetileg népművelési szakon végzett. 2004-ben szerzett diplomát a Debreceni Egyetem néprajz szakán, s két évvel később ugyanitt doktori tudományos fokozatot is. Egyik létrehozója a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központjának, az Érsekújvári Honismereti Múzeum, majd a Komáromi Duna Menti Múzeum Magyar Nemzetiségi Osztályának dokumentátoraként tevékenykedett.
Etnológusként szakmai pályafutása szépen ívelt fölfelé: 2007-ben a Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagjává választották.
– Ön azon kevés női kutatók közé tartozik, akiket bűvkörébe vonzott a nagy háború időszaka. Mennyire jelentett kihívást helytállni a „fronton”?
– Az első világháború néprajzi szempontú kutatását véletlenül kezdtem el. A Fórum Intézet 1997-es létrejöttét követő első években a többi között a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia összeállításával foglalkoztam. Átnéztem a mai Szlovákia területén megjelent lapok nagy részét. Az első világháború idején megjelent regionális újságokból láttam, mi is történ valójában a világháború négy éve alatt, s hogyan élt a hátország lakossága. Ekkor döbbentem rá, milyen sok szempontból kutatható ez az időszak. És a néprajz ismét fáziskésésben van, hiszen nincs olyan adatközlő, aki megélte volna ezeket az éveket. Így maradnak a levéltári kutatások és a korabeli lapok, amelyek azonban igazi kincsesbányák! Sajnos, az itteni magyar néprajzkutatókat különösebben nem érdekli a téma.
– Megjelenés előtt áll az erdélyi menekültekről szóló kötete. Honnan jött az ötlet az első világháborút migrációs szempontból is górcső alá venni?
– Miután a románok hadat üzentek az Osztrák‒Magyar Monarchiának, és 1916 augusztusában megtámadták annak keleti határait, a lakosság menekülni kényszerült. Majd a kormány is elrendelte a területek kiürítését. Kezdetben nagy volt káosz. A vonatok Budapestre futottak be, majd innen irányították más megyékbe. Sokan magukkal hozták állataikat – sertést, tyúkokat –, bútoraikat. Miután a Honti Lapokban rábukkantam az első erdélyi menekültekkel kapcsolatos hírre, miszerint 1916 szeptemberében egy menekülteket szállító szerelvény egyenesen Brassóból érkezett Ipolyságra, már figyeltem ezeket a híreket. Megtudtam például, hogy a románok augusztus 27-i betörésekor a kassai színház társulata éppen Brassóban vendégszerepelt, így ők is menekülni kényszerültek. Egy későbbi hivatalos beszámolóban a mai Szlovákia területére vonatkozóan csupán annyit találtam, hogy Pozsonyba 1250, Nagyszombatba pedig 250 menekült érkezett. Illetve hogy a petrozsényi bányászok Budapestre érve arra kérték a hatóságokat, hogy Selmecbányára küldjék őket. A sajtóban több adatot találtam, ezért úgy gondoltam, jó lenne felgöngyölíteni a témát. Szeretem felderíteni a fehér foltokat, és témáimat holisztikusan, a maguk teljességébenben próbálom feldolgozni. A mai Szlovákiához tartozó valamennyi akkori vármegyében fogadtak menekülteket, és a sajtóban talált összesített információk alapján 20 000 menekült érkezése biztos. Azonban ez a szám akár magasabb is lehetett. Ennek pontos kiderítésére azonban további helyi kutatásokra lenne szükség.
L. Juhász Ilona
– Hány éves kutatómunkát ölel fel az erdélyi menekültkérdés kutatása? Milyen forrásanyagokra támaszkodott közben?
– Ezt nehéz megmondani, ugyanis mindig több témát kutatok egyszerre. Mivel a Fórum Kisebbségkutató Intézet nem tartozik az államilag dotált intézményekhez, így erre a kutatásomra a Magyar Tudományos Akadémia által fenntartott Domus Hungaricától kaptam ösztöndíjat. Ennek köszönhetően három év alatt összesen 5 hónapig kutathattam a budapesti könyvtárak hírlapgyűjteményében, elsősorban az Országos Széchényi Könyvtárban. A témát egyetlen forráscsoport, a korabeli sajtó alapján prezentálom. Az erdélyi menekültek témájáról azóta már két külön tanulmányom is megjelent: Kassa és környéke, valamint Ipolyság és környéke vonatkozásában. A megjelenés előtt álló kötetem részét képezi majd egy terjedelmes melléklet is, amelyben szó szerint kimásolt újságcikkek, gyűjtésekről szóló beszámolók, alkalmi versek olvashatók, megyék szerint csoportosítva.
– Egy érdekes gyermeknyaraltatási akcióról is ír. 1918 nyarán zajlott – a mai Szlovákia magyarlakta területein is – a Károly király „gyermeknyaraltatás”. Mi volt a lényege, és mi a tanulsága ennek az osztrák‒magyar gyermekcsere-akciónak”? Hozzátesszük: hetekkel a Monarchia totális összeomlása előtt...
– 1918-ban az élelmiszer ára az egekbe szökött. Az élelmiszerhiány miatt elsősorban a városi lakosság egy része, főleg a szegényebbek éheztek. Bécsben különösen nagy méreteket öltött ez az éhezés. Ennek enyhítése érdekében hirdették meg ezt a gyermeknyaraltatási akciót, amelyet az uralkodóról, IV. Károlyról neveztek el. Ez egy úgynevezett csereakció volt, aminek keretében Ausztriából Magyarországra 100 000, onnan pedig az osztrák tengerpartra 20 000 gyerek ment volna nyaralni. Hogy miért számoltak ötször több osztrák gyerekekkel, mint magyarral – erre nem találtam hivatalos magyarázatot. A Magyarországra érkezett gyerekek egyrészt családoknál, másrészt pedig kollégiumokban voltak elhelyezve. Elsősorban a szegényebb családok voltak azok, amelyek az ígért élelmiszer-juttatások reményében vállalták az osztrák gyerekek elszállásolását. Arra számítottak, hogy így majd az ő nélkülöző gyerekeik is ételhez juthatnak. Sajnos, csalódniuk kellett, mert a befogadó családok zöme semmilyen támogatást nem kapott. Az ígéret ígéret maradt. A magyar gyerekek ausztriai nyaralása pedig botrányba fulladt. Az osztrákok nem készültek fel a gyerekek fogadására, ráadásul a környékbeli lakosok is ellenségesen viszonyultak hozzájuk, sőt, egyet sem fogadtak be közülük. Nyaralókban, szállodákban helyezték el őket, azonban az ellátásukat nem szervezték meg. Hirtelenjében a magyar hatóságoknak kellett több mázsa lisztet és más élelmiszert szállítani nekik – azért is, hogy csillapítsák a környékbeli lakosság felháborodását.
A tervezett két turnusból végül csak egy valósult meg. A hivatalos adatok szerint Magyarországon 75 000 ausztriai, míg az Ausztriához tartozó Abbáziában 8 200 magyarországi gyerek nyaralt. Ugyanúgy, mint a háború során többször is, a magyarok fizettek rá a közös „vállalkozásra”. Hogy miért vállalták fel a magyar hatóságok ezt a lakosság számára rendkívüli megterheléssel járó „cserenyaraltatást”, nehéz megérteni.
– Még milyen érdekességeket fedezett fel I. világháborús kutatásai során? Gondolok itt olyan mozzanatokra, amelyek a történelemkönyvekből hiányoznak. Tudna példával szolgálni az olvasóknak?
– Sehol nem olvashatunk arról, milyen hatással volt az első világháború a naptári ünnepekre és a szokásokra. Például 1915-ben arra kérték a lányokat és fiúkat, hogy a locsolkodásra szánt kiadásokat inkább adományokra fordítsák. 1916-tól már kormányrendelet tiltotta meg a tojás pirosra festését, aminek megszegése szigorú büntetéssel járt. A temetésekre ugyancsak kihatott a háború. A jelképes temetések megszokottá váltak, hiszen nem mindenkinek állt módjában hazahozatni elesett hozzátartozóját. Számos újratemetésre is sor került, mikor a hozzátartozók exhumáltatták és hazahozatták a halottjukat. A háború harmadik évében halottak napján már rendelet tiltotta a sírok kivilágítását. Arra ösztönözték a lakosságot, hogy a gyertyákra, mécsesekre, de a virágokra szánt összeget is adományozzák inkább a háború kárvallottjainak megsegítésére. Hatással volt a háború a lakodalmi szokásokra is. Számos távházasság született: a menyasszony itthon, a vőlegény a harctéren mondta ki az igent.
– Vannak még további tervei az első világégéssel kapcsolatosan?
– Az év végére mindenképpen be szeretném fejezni „A kárpáti falvak feldúlt tűzhelyeiért” országos akcióról szóló tanulmányomat. Egy 1915-ben meghirdetett adománygyűjtésről van szó, melynek az volt a célja, hogy Sáros megyében felépíthessék az orosz betörést követő harcokban lerombolt házakat, vagyis otthont biztosítsanak a földönfutóvá vált lakosságnak. Külön érdekesség, hogy az egyes adományozó települések ‒ a debreceniek ötlete alapján, akik Debrecenfalvát akarták felépíteni ‒ az általuk újjáépített települést sajátjukról akarták elnevezni. Így például a komáromiak Komáromfalvát, a trencséniek Trencsénfalvát, a gömöriek Gömörfalvát, az amerikai emigránsok Amerikafalvát akarták felépíteni, s még folytathatnánk a sort. Emellett tervezem a világháborús emlékjelekről szóló kötetem második részének megírását. Ebben a katonai temetőkkel, az első világháború során jótékonysági céllal forgalomba hozott különféle emléktárgyakkal foglalkozom, illetve az emlékjelekhez kapcsolódó rítusokat és szöveges folklórt elemzem majd. Ennek is része lesz egy terjedelmesebb melléklet, hogy a megjelent újságcikkek és a helyi rímfaragók alkalmi verseinek olvasása jobban hozzásegítse az olvasót a korszellem megértéséhez.
– „Neveitek e márványlapon...” – áll első kötete fedőlapján. Könyve hiánypótló monográfia: nem csupán a két háború hősi halottainak emlékműveiről, hanem a nemzeti áldozatkészség szobrairól is sokat megtudhatunk belőle.
– Ez a könyv is véletlenül született. Eredetileg csupán egy előadást akartam tartani a témáról, melyből egy hosszabb tanulmány készült, és németül jelent meg először. Később arra gondoltam, jó lenne tovább kutatni, s írni egy átfogó kötetet. Végigkövettem a világháborús emlékjelek állítását az első világháború kitörésétől egészen napjainkig, rávilágítva közben a különbségekre. Mert például másak voltak a körülmények tájainkon az első világháború vagy az első Csehszlovák Köztársaság idejében, majd az 1938-as visszacsatolást követően. A második világháború kitörése után – hasonlóan az első világégéshez – az emlékművek a háborús propaganda céljait szolgálták, ezért is tették kötelezővé a települések számára az emlékjelek állítását. Az államszocializmus több mint négy évtizede, az 1989-es rendszerváltás is nagy változásokat hozott. Sőt, az utóbbi években a megemlékezések ‒ a kegyeleten túl ‒ ismét egyre inkább politikai célokat szolgálnak. Legnagyobb elismerés volt számomra, hogy a Magyar Szemiotikai Társaságtól e kötetért kaptam meg a Jelismervény kitüntetést.
– Köszönjük a beszélgetést, és további sikeres kutatómunkát kívánunk!
Kerényi Éva
